Ugrás a tartalomhoz

História 2001-056

Glatz Ferenc , Farkas Ildikó , Kristó Gyula , Farkas Ildikó , Wolfram, Herwig , Fried, Johannes , Kocsis Gabriella , Treštik, Dušan , Kocsis Gabriella , Niederhauser Emil , Kocsis Gabriella , Budak, Neven , Kocsis Gabriella , Gjuzelev, Vassil , Kocsis Gabriella , Font Márta , Kocsis Gabriella , Frank Tibor , Farkas Ildikó , Bóna István , Hovanyecz László , Szabó Károly, B. , Kertész István , Frisnyák Zsuzsa , Rackebrandt, Wolfgang , Held, Joseph , Farkas Ildikó , Glatz Ferenc

História

5. fejezet -

Magyarok, frankok, bajorok

WOLFRAM, Herwig

Magyarok, frankok, bajorok

A 9. századi frank-bajor Ostland (‘keleti tartomány’) már pusztán hatalmas kiterjedése miatt is különbözött a 10. és a későbbi századok bajor dunai grófságától, vagyis Ausztriától. A frank-bajor határgrófok prefektúrája, amely elvileg egyúttal Morvaország felügyeletét is ellátta, 900 körül, azaz a magyarok pannóniai letelepedésének idején esett szét. A szász császárok uralkodása alatt csak a nyugati területeken, a Karintiai Hercegségben és a Babenbergek grófságában sikerült újfent helyreállítani.

Mit is jelentett Pannónia abban az időben, amikor a magyar nép elfoglalta? A kora középkori geográfusok többféle, egymásnak sokszor ellentmondó hagyományt dolgoztak fel, amelyek különböző időszakokból származtak. A korabeli földrajztudósok számára Pannonia nem volt több, mint a Dráva és a Száva között elterülő ország. A 9. századi frank és különösen a bajor geográfusok ezzel szemben a Dráva és a Duna között főképp a régi római provinciá(ka)t jelzik, miközben a mai Budapesttől északra található Dunakanyarról megfeledkeznek, s a Dráváról azt gondolják, hogy délről folyik északra.

Magyarok a bajor krónikákban

A magyarokat illetően tájékozottabbnak tűnik a reimsi Hinkmar érsek, mint a keleti frank források. Míg utóbbiak említést sem tesznek a magyarokról, addig Hinkmar már 862 körül arról tájékoztat Szent Bertin Évkönyvében (Annales Bertiniani), hogy ebben az évben „a [keleti frank] népek számára eleddig ismeretlen ellenség, akit magyarnak neveznek, [Német Lajos] birodalmát megtámadta”. Az egy évvel későbbi alemann évkönyvek szerint „a hunok egy népe megtámadta a kereszténységet”.

A legtöbb népéhez hasonlóan, a magyarok származását és kilétét sem tudjuk egy mondatban kellően megvilágítani. A 9. századi magyarok alkalmazkodtak nomád környezetükhöz, s a kazárok fennhatósága alatt élve, sokat átvettek azoktól az uralkodási forma és az életmód terén. Utóbb a kazárok egy része, a kabarok, elszakadván a kazár kagántól, csatlakoztak a már független magyarokhoz. A magyarok és a kabarok összetartozása már 881-ben is megmutatkozott, amikor a bajoroknak Bécs térségében a magyarokkal, majd utána Pöchlarnál a kabarokkal kellett felvenni a harcot. A Salzburgi Évkönyvek e híradása nemcsak Bécsről tesz említést első ízben, hanem itt olvashatóak az első bajor feljegyzések is a magyarokról. Bécs és a magyarok tehát együtt léptek be a Nyugat történetébe, s ez a kapcsolat, a viharos kezdet ellenére, mind a mai napig fennmaradt.

A nyugati és a keleti hatalmak stratégiai terveiben hamar szerepet kapott az „avarok szkíta-hun” népe, amelyet „magyarnak hívnak”. 892-ben Arnulf király hadat viselt Szvatopluk morva fejedelem ellen. A nagy harcban 892 nyarán először vettek részt magyar lovasok. Céljuk minden bizonnyal a morvák által megszállt Pannónia volt a Duna déli partján. A háborúzás során igencsak megnőhetett az étvágyuk, mivel 894-re már „egész Pannóniát” legyőzték, és ezzel a 892-es szövetségeseik területeit is megtámadták. 896-ban a sziszeki (ma Sisak, Horvátország) fejedelem, Braszláv nem a morváktól, hanem a magyaroktól való fenyegetettség miatt kapta meg Mosaburgot, azaz Zalavárt.*

Amikor 899-ben és 900-ban a magyarok Itáliába is betörtek és a Pó-síkságot módszeresen kifosztották, Pannónián keresztül vezetett az útjuk visszafelé, először délre, majd utána a Drávától északra. Innen még 900-ban az Enns felé irányítottak támadásokat, és „ötven mérföld távolságra” csapást mértek Traun környékére. 900. november 20-án Luitpold megsemmisített egy magyar csapatot Linz környékén, s ennek következményeként emelték az ennsi várat. 901-ben a magyarok vereséget szenvedtek egy karintiai portyázás során. 902-ben, vagy talán két évvel később, a bajorok vendégségbe hívták a Fischához a magyarok legfőbb vezetőjét, Kurszán (Kusál) kendét. Amikor asztalhoz ültek, a vendégeket orvul megölték. A magyarokkal szemben ugyanis minden eszköz engedélyezett és szükséges volt. Még a morva–bajor ellentétet is félretették, és 902-ben a régi ellenségek együtt küzdöttek a vad pogányok ellen.

A magyarokról az a kép élt a bajorokban, amit az eredetileg a szkítákra vonatkozó, s Hérodotoszig visszanyúló irodalmi közhelyek sugalltak. Vérszomjas, borzasztó emberek voltak tehát ezek a magyarok, akik nyers húst ettek, vért ittak és „foglyaik darabokra vágott szívét” mint orvosságot vették magukhoz. Minden férfit és idős nőt lemészároltak, a fiatal nőket pedig magukkal hurcolták. Kitűnő íjásznak bizonyultak és művészien bántak a fegyverrel. Kopaszra nyírt fejjel, állandóan lovaikon ültek, s asszonyaik éppoly vadak voltak, mint ők. A magyarok úgy üvöltöttek, mint a farkasok, és a farkast vagy a kutyát totemként tisztelték, esküt is erre tettek. Egyszóval: az újra feltámadt avarokat vagy hunokat látták bennük.

Már 900-ben leírta egy bajor megfigyelő, hogy a magyarok „zsákmánnyal megrakodva visszatértek Pannóniába”  (valószínűleg a Drávától délre), ahonnan eredetileg elindultak. A letelepedés Pannóniában ezek szerint Kurszán kende után (902) kezdődhetett, akinek meggyilkolása révén a bajorok lélegzetvételnyi szünethez jutottak. A kende kikapcsolása kikövezte az utat Árpád és utódai számára, akik a 10. század nagy győztes csatáiban megszilárdították uralmukat.

Magyarok német földön a honfoglalás előtt

Az alábbiakban olyan forrásokat elemzünk – karoling évkönyvek és az ún. Theotmár-levél (Epistola Theotmari) –, amelyek a magyarok fellépésével egy időben keletkeztek.

Az Annales Bertiniani, a nyugati frank birodalmi évkönyvek gyűjteménye 862-ben már szól a magyarokról, mint Német Lajos birodalmának megtámadóiról. Ám csak 30 évvel később említik a Fuldai Évkönyvek (Annales Fuldenses) a magyarokat, mégpedig avarokként, akiket manapság magyaroknak neveznek. Ugyanakkor a 10. század közepén keletkezett Salzburgi Évkönyvek már a 881. évnél említik a magyarokat és a velük szövetségben álló kabarokat Bécsnél és Pöchlarnnál.

Jól ismert Arnulf király 892. nyári morva hadjáratának az a mozzanata, hogy Arnulf magyar lovasokat vetett be. A magyarokat még itt is avarokként említi. A salzburgi érsek, Theotmar megemlékezik a magyarokkal kötött szövetségről a pápához 900-ban írt levelében, az Epistola Theotmariban. (Ezt a levelet a kutatók eddig alig idézték, mivel a forrással szemben újra és újra felmerült a hamisítás gyanúja. Valójában ez a gyanú alaptalan.) Theotmar hibának tartja Arnulfnak a magyarokkal kötött szövetségét, és a morvákat is támadja, akik már „évekkel korábban” szolgálták a magyarokat, sőt „egy nem kis csoportjukat maguk közé fogadták, azok szokása szerint, hamis keresztényekként kopaszra nyírták fejüket és a [magyarokat] rászabadították a keresztényekre”. Ha Theotmar leírásának hitelt adunk, és nincsen rá okunk, hogy ne így tegyünk, akkor a 862-es, illetve 881-es magyar támadásokat Bajorföld és a keleti frank birodalom ellen igazolva látjuk.

Karlmann (876–880) 861–865 között azzal próbálkozott, hogy morva (és magyar) szövetségeseivel Kelet-Bajorországot és az Inn folyótól keletre fekvő részeket megszerezze apjától, Német Lajostól, és ezeken önálló királyságot rendezzen be. 881 pedig a nagy 882–884-es háború előjátéka volt, amikor I. SzvatoplukPannónia csaknem egész területét elszakította a keleti frank birodalomtól, miközben az országot teljesen feldúlta. A Fuldai Évkönyvek tanúsága szerint a harcot jellemző módon felderítők vagy nyilasok nyitják meg, akiket Szvatopluk küldött a karoling Pannóniába. Az utalás egyértelműen a magyarokra és a kabarokra vonatkozik a Salzburgi Évkönyvekben.

Magyarok Pannóniában

892 júliusában, a morvákat megbüntetendő, Arnulf feldúlta Morvaországot három hadsereggel, amelyekhez most már magyar lovasok is csatlakoztak. Nem lehetetlen, hogy ezen magyarok – akik talán az Árpád vezetése alatt állókkal azonosíthatóak – szembekerültek olyan magyar csoportokkal, akik viszont a morvák oldalán küzdöttek. Arnulf intézkedése, amellyel 896-ban Braszlavra bízta Mosaburgot, azzal indokolható, hogy „ebben a térségben megszaporodtak az összetűzések”. A Fuldai Évkönyvek ezen mondata közvetlenül a 896. évi magyar–bolgár konfliktus részletes bemutatása után olvasható. Az összetűzést egy bizánci–magyar szerződés váltotta ki, amely a bolgárok ellen irányult. Válaszul a bolgárok megtámadták Konstantinápolyt, azonban a hátbatámadás veszélyével kellett szembenézniük, mivel a bizánci hajók magyar lovasokat tettek a Duna másik partjára. A feltételezhetően a Vaskapu és a Száva torkolata között lejátszódó események a délkeleti frank-bajor határt is nyugtalansággal töltötték el. A magyarok tehát Bizáncnak is segítettek, s a bizánci császár volt az egyetlen, aki a Duna menti letelepedésükre a hagyományos jognak megfelelő formában is áldást adott.

Itáliai és bajor kalandozások

A bolgárok visszaszorulásával és egyben a frank-bajor jelenlét feladásával a Drávától délre eső területek a magyarok ölébe hullottak. Ezt követően nyílt meg az út számukra Itália felé – miközben a bajor-frank mezsgyén egyszerűen átszáguldottak. 899-ben először Itáliára támadtak, majd 900-ban, a visszaúton meghódították Pannóniát. Ekkor esett el Braszlav, Pozsony (Brezalauspurc, azaz ‘Braszlav vára’) feltételezett alapítója.

A pannóniai csaták mellett még ugyanebben az évben Bajorországba, az Ennstől nyugatra eső területekre is behatoltak, s csak ezután tértek haza Pannóniába. A támadásokkal sújtott Pannónia és az a Pannónia, ahova a magyarok visszatértek, valószínűleg nem ugyanaz a terület volt. Braszlav Pannóniája alatt bizonyára a Drávától északra, a legkorábbi „magyar Pannónia” alatt pedig a folyótól délre eső területeket kell érteni. A 901. évi sikertelen karintiai támadás is a Száva–Dráva közötti területről indulhatott ki.

Egyezség a törzsek között

A 900 után következő éveket a magyarok sorozatos veresége jellemezte, keleten és nyugaton egyaránt, így már-már arra kell gondolnunk: minden törzs saját szakállára cselekedett. Kurszán kende halála (902) után mégis valamiféle egyezségre kerülhetett sor. Csak ezután sikerült Pannóniát a Drávától északra is elfoglalniuk, s 905–906-ban döntő csapást mérni a morva birodalomra. A bajorok felett 907-ben Pozsonynál aratott győzelem biztosította végül egész Pannónia birtokbavételét, vagy legalábbis a Morva Birodalom keleti részének, a mai Szlovákiának, illetve Észak-Magyarországnak az elfoglalását az Ennstől keletre elterülő kora középkori Pannóniával és a Fischbachi Alpokkal egyetemben.

Honfoglalás

A pannóniai magyar letelepedés kezdeteinek tárgyalásakor számba vett évszámok közül 896 tűnik a leghitelesebbnek. 896-ra Braszlav már bizonyosan visszahúzódott a mai Nyugat-Szlavóniából, s átadta, mert át kellett adnia országát szövetségesének, feltehetően Árpádnak, 892-ben. A Kárpát-medencében lezajlott magyar etnogenezis tehát egyrészt már (a feltehetően kazár eredetű) Kurszán alatt elkezdődött, aki morva szolgálatban állt a Duna bal partján és a Tisza felső vidékén (Szlovákia, Észak-Magyarország), másrészt a Száva és Dráva közötti Szlavóniát frank szolgálatban meghódító Árpád vezetése alatt, vagyis a mai értelemben vett Pannóniában.

Civakodó Henrik bajor herceg 985–995 között ismét harcokba bonyolódott a magyarokkal. 991- ben a herceg „diadalmaskodott a magyarok felett”. A magyar uralkodóház, az Árpádok ezért ismét kénytelenek voltak közeledni nyugati szomszédaikhoz. Még Henrik életében vette nőül a 994/95 körül megkeresztelkedett Vajk a bajor herceg leányát, Gizella hercegnőt, akinek fivérét szintén Henriknek hívták. Tekintettel arra, hogy ez a lépés az Ottók (II. és III. Ottó német-római császárok) egyetértésével történt és hogy István a házasság révén így a későbbi II. Henrik császár sógora lett, Magyarország jó kapcsolatai a birodalommal szilárd alapra épültek.

Azzal, hogy I. Istvánt ezer évvel ezelőtt az első keresztény magyar királlyá koronázták és kenték fel, a pápa – a császár és a bajor herceg egyetértésével – Magyarországot keresztény királyságnak ismerte el, és egyidejűleg jóváhagyta az önálló magyar egyháztartomány létrehozását is Esztergom központtal. István politikai, katonai és nem utolsósorban vallási zseninek tekinthető, olyan alapító királynak, akit az utókor joggal tisztel szentként. (A mondás szerint: sanctus utilis esse debeat – a szentnek hasznosnak kell lennie).