Ugrás a tartalomhoz

História 2001-056

Glatz Ferenc , Farkas Ildikó , Kristó Gyula , Farkas Ildikó , Wolfram, Herwig , Fried, Johannes , Kocsis Gabriella , Treštik, Dušan , Kocsis Gabriella , Niederhauser Emil , Kocsis Gabriella , Budak, Neven , Kocsis Gabriella , Gjuzelev, Vassil , Kocsis Gabriella , Font Márta , Kocsis Gabriella , Frank Tibor , Farkas Ildikó , Bóna István , Hovanyecz László , Szabó Károly, B. , Kertész István , Frisnyák Zsuzsa , Rackebrandt, Wolfgang , Held, Joseph , Farkas Ildikó , Glatz Ferenc

História

21. fejezet -

Bóna István halálra

HOVANYECZ László

Bóna István halálára

Amikor Szentendrén a golyóstollgyárat kezdték alapozni, kiderült, hogy a föld mélyén értékes kora középkori leletek rejtőznek. A város területén már korábban is fontos avar kori sírleletek kerültek elő, megindult hát a régészeti feltárás, amelyet az akkor még fiatal egyetemi adjunktus, Bóna István vezetett. Szerette az ifjúságot, ezért erre kapható tanítványait hívta a sírok kiásására. Jól jött nekünk az a pénz, amit ezzel az ösztöndíj mellé lehetett keresni. Csak mikor már három méter mélyről dobáltuk az agyagos földet, akkor néztünk föl szemrehányóan Bóna tanár úrra. Aki pedig így vigasztalt bennünket: hja kérem, a longobárdok nagyon mélyre temetkeztek. Azután akkor voltunk nagyon büszkék – jóval később, már rég nem voltunk egyetemisták –, amikor megjelent a tanár úrnak A középkor hajnala című munkája, amelyben a gepidák és a longobárdok Kárpát-medencei életéről írva a szentendrei leleteket is bemutatta. De még akkor sem sejtettük, hogy kitől volt szerencsénk tanulni.

Az 1930-ban Hevesen született Bóna István régészként kezdte a pályáját. Évtizedeken át dolgozott ásató archeológusként, közben azonban hallatlan szorgalommal tanulmányozta azokat az írásos emlékeket, forrásokat, amelyeknek a nagyon mélyreható ismerete nélkül is lehet eredményes kutatórégész valakiből. Bónának azonban nagyobbak voltak az ambíciói. Ez a csendes, szerény tudós és tanár azokra a történelmi kérdésekre kereste a választ, amelyek máig igen nagy vitákat váltanak ki a magyar történetírásban, és még nagyobbakat az áltörténetírásban. Nemcsak vaskosabb – így nyilvánvalóan vékony olvasói rétegekhez eljutó – szakmunkáiban, hanem a História és a Rubicon című, a történettudományt népszerűsítő, nagy példányszámú folyóiratokban is gyakran fellépett a mitikus nemzeti torzképek ellenében. Így például a magyar–hun rokonság legendája ellen. Tudósi felfogására jellemző, amit ezzel kapcsolatban írt alig két esztendeje: „Nagy történelmi tragédiák: Mohács, Világos és Trianon után a magyarság szellemi képviselői két kézzel igyekeztek belekapaszkodni abba a csalfán délibábos hajdani dicsőségbe, amelyet nemzeti történelmünk nagy korszakaiban, az utolsó Árpádok, az Anjouk és a Hunyadiak idején álmodtak meg a gazdag képzeletű krónikaírók.” A magyar önvigasztalás ma időszerűtlenül tör elő négy évtizedes mesterséges elfojtás alól, s a valóság megismerése helyett ismét délibábokat kerget: honfoglalásunk 1100 éves, államiságunk 1000 éves múltjának méltó megünneplése helyett „kettős” honfoglalást, soha nem volt „bánhidai csatát” és „pusztaszeri országgyűlést”. Árpád helyébe Attilát állítja, s önmagunk helyébe egekbe emelt mitikus torzképünket, a „mesebeli hunokat”. Bóna persze nem azt mondja, hogy nincs szükség nemzeti öntudatra, hanem azt, hogy reális nemzeti öntudatra van szükség. A kalandozásokról szólva írja: „A magyarok ugyanúgy raboltak, mint az arabok vagy a normannok, csak éppen nem tudták a zsákmányt magukkal vinni... Az arabok és normannok ezzel szemben egész vidékek lakosait és javait képesek voltak hajóikon elszállítani... A magyarok pusztítottak és pénzadót követeltek (ugyanúgy, mint korábban a hunok és az avarok)... Katonailag éppenséggel felülmúlják az arabokat és normannokat – botorság (mint a közelmúltig szokásban volt) a bátorságot szégyelleni.”