Ugrás a tartalomhoz

História 2001-056

Glatz Ferenc , Farkas Ildikó , Kristó Gyula , Farkas Ildikó , Wolfram, Herwig , Fried, Johannes , Kocsis Gabriella , Treštik, Dušan , Kocsis Gabriella , Niederhauser Emil , Kocsis Gabriella , Budak, Neven , Kocsis Gabriella , Gjuzelev, Vassil , Kocsis Gabriella , Font Márta , Kocsis Gabriella , Frank Tibor , Farkas Ildikó , Bóna István , Hovanyecz László , Szabó Károly, B. , Kertész István , Frisnyák Zsuzsa , Rackebrandt, Wolfgang , Held, Joseph , Farkas Ildikó , Glatz Ferenc

História

22. fejezet -

A fáraók és Afrika

B. SZABÓ Károly

A fáraók és Afrika

Az Egyiptom-kutatás új szempontjai

Nagy feltűnést keltett az elmúlt évben az afrikai sivatagban folyó ásatások első eredményeinek közzététele. Még a népszerű politikai hetilap, a Spiegel is terjedelmes cikket szentelt a témának. Szerkesztőségünk ez alapján készített összefoglalót a szenzációs felfedezésről.

Az egyiptomi nyugati sivatagban kutatók aranymúmiákát, Sphinx- templomokat és karavánutakat találtak – egy csempészbirodalom nyomait messze a piramisoktól. Elképzelhető volna, hogy a titokzatos oázisok uralkodóival folytatott gazdasági háború vezetett a fáraók hanyatlásához?

Sahi Hawas, Gizeh tartomány régésze a közelmúltban a Kheopsz-piramis alatt fedezett fel egy rejtett járatrendszert, az „Ozirisz-aknát” és 350 km-re nyugatra, egy félreeső sivatagi oázisban, az „Aranymúmiák völgyét”, Bahariját. Az oázis északi határán található az az üreg, ahol a mintegy 30 aranyozott szarkofágban elhelyezett múmia található. A Kr. e. 3–Kr. u. 4. századból származó szarkofágokra szemöldököt, ajkakat, hajat festettek és a halottak mellén hieroglifákat olvashatunk. Az oázis-kripta óriási szenzáció: 6 km2-en terül el a temető, melynek katakombáiban akár 10 ezer múmia is feküdhet. Jelenleg öt óriási oázisban folyik a kutatás, melyek félholdalakban helyezkednek el az egyiptomi nyugati sivatagban.

Széth birodalma

A régi szövegemlékek szerint Baharijában datolya- és szőlőtermelő parasztok éltek. De hogyan engedhetett meg magának ez az eldugott hely ekkora halotti pompát? A fáraók a Nílustól nyugatra fekvő életveszélyes pusztaságot „descheret”-nek, vörös földnek nevezték, ahol éjjel sakálok üvöltöttek és a káosz és békétlenség istene, Széth uralkodott. A régi hivatali szövegekben a bürokraták hallgatnak ezekről az oázisokról, csupán a mítoszok szolgálnak némi felvilágosítással. Ezek szerint az istenek egykoron felosztották a földet: Ozirisz kapta a termékeny Nílus-völgyet, míg Széthnek a sivatag jutott, aki ezért megölte testvérét. Domborműveken Széth egy fekete disznó képében jelenik meg és a Kr. e. 6. századtól vörös hajjal és piros szemekkel ábrázolták – az ördög elődjeként.

A modern kor geográfusai előtt is sokáig ismeretlen volt ez a terület. Csupán 130 évvel ezelőtt hatolt be a porosz udvari tanácsos, Gerhard Rohlfs a líbiai homoktengerbe, majd őt követte a magyar származású Almásy László, akit „Az angol beteg” című filmből ismerhetünk.

Dachlában 20 templom került felszínre, köztük Egyiptom legnagyobb hivatalnoksírjai. Chargában festett agyagszarkofágok kerültek elő, illetve egy nagy ékszergyűjtemény („Douch aranykincse”). A líbiai határ közelében, Belat al Roumban újabb temetőt tártak fel, legkevesebb 400 múmiával.

Dachlában a homokdűnék egész házakat takartak be, falapos könyvek és selyemcipők konzerválódtak. Néhány oázisbeli templom falán még láthatóak a fekete foltok, a balzsamolajok maradványai, amit a gonosz szellemek elleni védelem céljából kentek a falakra. A kémiai vizsgálatok szerint ezek a tinktúrák növényi zsiradékból és illatanyagokból készültek. Mindenütt felbukkannak a sivatag istenének, Széthnek a nyomai: fogadalmi szobrok ábrázolják a démont, illetve templomi feliratokban szerepel. Chargában kétezer évvel ezelőtt élt egy titokzatos pap, Penbast, aki magát „Széth első profétájának” nevezte.

Titokzatos karavánutak

Vajon honnan eredt a gazdagság, mellyel a Szahara-lakók sírjaikat és aranymúmiáikat díszítették? És miért hallgatnak a források a termékeny Nílus-völgytől távoli vidékről? Ezekre a kérdésekre az oáziskutatóknak izgalmas válaszuk van: gazdasági krimi játszódott le ezen a vidéken, küzdelem a nyersanyagokért, melyek ezen a senkiföldjén voltak találhatóak.

A nyugati sivatagot illegális kereskedők lakták, akik titkos karavánutakon Afrikából luxuscikkeket (oroszlánbőr, arany, strucctoll, elefántcsont stb.) szállítottak a Földközi-tengerhez. A Nílus menti birodalom megpróbálta ezt a feketekereskedelmi útvonalat ellenőrzése alá vonni, ezért fegyveres erővel hatolt be a Szahara mélyébe.

A piramisok szélárnyékában tehát „csempészkirályok” működtek. A kutatók már kezdik felfedni ezt a szállítási hálózatot. A pusztaságban 4000 éves sziklafeliratokra és útjelzőkre találtak. A líbiai határ közelében bukkantak Sivára, amely 17 méterrel fekszik a tengerszint alatt, és már régóta titokzatosság övezi. Itt állt a görög Delphi mellett a leghíresebb antik jósda, az Ammoneion. Kr. e. 331-ben maga Nagy Sándor is – aki 12 napos zarándokút után érkezett ide – ebben a szentélyben térdelt. A „sivatagi Vatikánon” 400 méter hosszú, épületekkel szegélyezett kultikus út vezetett át. A tartomány eldugott településén az ókorban legfeljebb 6000 ember élt, de olyan szentélyekkel rendelkezett, mint egy kis szuperhatalom. Minderre a pompára a régészeknek egy magyarázata van: Siva az eddig ismeretlen Szahara-út egyik fontos állomása volt. Az oázis kiskirályai pedig csempészek voltak, akik trópikus luxusárukkal kereskedtek, és évszázadokon át tetemes károkat okoztak az egyiptomi kincstárnak.

Ezeknek a felfedezéseknek köszönhetően a nyugati sivatag teljesen új jelentőséget kap. Széth misztikus birodalma hirtelen történelmi színtérré változik.

A fekete kontinens leigázása

Az eddigi kutatások a Nílus vidékére irányultak, ahol a folyó mentén az egyiptomi birodalom 3000 éves történelme során monumentálisat alkotott obeliszkjeivel, templomaival, a luxori szfinxekkel. A Memnon-kolosszusok 720 tonnát nyomnak, minden idők legnagyobb temploma csaknem 1 kilométer hosszú (Echnaton fáraó építtette). A Kheopsz-piramis mintegy 2,4 millió faragott kőből áll, melyek némelyikét mintha gyémántvágóval formázták volna. Tut-anch-Amon aranykoporsója 110 kg nehéz volt, a karnaki Month- templom padlózatához 3 tonna elektrumot, illetve a kapukhoz 2 tonna aranyat használtak fel, ehhez jött még 500 kg lapislazuli, mintegy 200 kg jáspis és a falak díszítéséhez 100 kg türkiz. Az utókorra óriási hatással volt ez a teremtő erő.

Az egyiptológia azonban eddig alig foglalkozott a gazdasági háttér vizsgálatával, némelyek szerint egyenesen idealizálják a nílusi birodalmat és történelmietlenül felmentik az uralkodókat az önzés vádja alól. Lassan azonban fény derül az államkolosszus árnyoldalaira is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a fáraók terjeszkedési politikát folytattak, rabszolgákat zsákmányoltak ki, külkereskedelmükben sem voltak éppen érzelgősek és Afrikát teljesen kirabolták. Fő kereskedelmi útvonalnak a Nílus számított, amelyen a luxuscikkek végtelen folyama érkezett Puntból (Eritrea), Djamból (Szudán) és Csádból. Már az Óbirodalom korában fekete rabszolgákat tartottak, idomított majmok segédkeztek a diószüretnél, a fáraók ébenfa trónon ültek és szórakoztatásukról „táncoló törpék”, azaz pigmeusok gondoskodtak.

A déli területek kizsákmányolása is korán elkezdődött. Már az 1. dinasztia idején (Kr. e. 2900 k.) rendszeresen fegyveresek lépték át a birodalom Asszuánnál húzódó határát és indultak rablóhadjáratra. Ta-seti-nek nevezték ezt a núbiaiak által lakott területet, ahol struccok, zsiráfok, orrszarvúak, párducok és majmok éltek. 17 nagyobb erőd létesült a határokon túl, különösen Sznofru fáraó (Kr. e. 2600–2555 között élt) jeleskedett a terület kifosztásában: 200 ezer marhát rabolt el és 7000 férfit és nőt ejtett fogságba. A seregek egyre mélyebben hatoltak be a fekete kontinensbe, Herchuf, Asszuan kormányzója Kr. e. 2200-ban 20 ezer katonával tört be a 3. nílusi vízesésen túlra, 1200 km-re Memphistől, és rablóhadjáratát beduinok tömeges karóba húzásával zárta le. A tudósok ezeket a vállalkozásokat sokáig „razziákként” könyvelték el, melyek célja a barbárok „észhez térítése” volt. Valójában azonban a Núbia elleni támadások a terület leigázására irányultak, és a fáraók a mai Szudán területén az emberiség történetének első gyarmatát hozták létre.

Már a 4. dinasztia idején (Kr. e. 2500–2400 k.) tervszerűen átkutatták a déli területeket, nyersanyagokat keresve. Akácot, ébenfát, aranyat, „az istenek húsát” szerezték be itt; a luxuscikkek közvetlenül a fáraóhoz érkeztek, a polgárok számára tilos volt a magánkereskedelem. Ideológiailag a kizsákmányolás könnyen megokolható volt. A núbiaiak előreálló állkapcsukkal, duzzadt ajkukkal és fülbevalóikkal a „Káosz gyermekeinek” számítottak, III. Thutmosis fáraó „Isten számkivetettjeinek” nevezte a feketéket. Minden idegen alapvetően lázadónak, határsértőnek számított, akiket szent kötelesség volt megfegyelmezni. Mindebből persze az állami kincstár húzott hasznot: már a 3. dinasztia idején (Kr. e. 2700–2500 k.) illatszereket és olajokat szállítottak a sumér birodalomba és a hettiták földjére – 300 százalékos haszonnal!

Az állam monopóliumát az afrikai kereskedelemben azonban érzékenyen megzavarták. A fáraók hatalma az Óbirodalomban a folyó melletti területekre koncentrálódott, eleinte csak a „40 nap útját” ellenőrizték, a mai Assiuttól a Selima-oázison át Núbiába vezető útvonalat. Nyugat felé azonban magas dűnék takarták a horizontot, melyek között a libu és tjehenu nomád törzsek éltek. Őket a régi ábrázolásokon hegyes álszakállal láthatjuk. Beduinok is laktak itt, akik saját hasznukra gazdálkodtak, és ezzel kijátszották a nílusi uralkodók Afrika-monopóliumát. Az 5. dinasztia végén (Kr. e. 2290 k.) az egyik fáraó elrendelte a Dachla elleni támadást.

Dachla, a sivatag kapuja

A dachlai oázis a legizgalmasabb hely ma az egyiptológusok számára, hiszen a rablók és kincskeresők „munkája” ellenére a homok alatt 3000 éves történelem konzerválódott. 30 kutató telepedett le az ásatásoknál, köztük paleobiológusok, botanikusok, zoológusok és orvosok. Az egész területet aprólékosan feltérképezték és lefényképezték.

A legérdekesebb helyszín az oázis keleti oldalán található, ahol az egész területen cserepek, állatcsontok és strucctojások találhatók, és a földből vastag, az 5. dinasztiából (Kr. e. 2400– 2300 k.) származó katonai erődítmény falmaradványai emelkednek ki. Kb. Kr. e. 2300-ban kezdődött a nagy kirajzás a holtak országába. Mintegy 3000 katona indult el Chargából, a gyalogság íjjal, nyíllal és lándzsával a kezében, őket követte az ellátó személyzet kecskebőrből készült vizestömlőkkel és a teherhordó állatok gabonazsákokkal. 200 kilométernyi menetelés után elérték Dachlát, ahol erődöt létesítettek és az odáig vezető utat őrtornyokkal szegélyezték. A Dachla-oázis elfoglalása után az őslakos beduinokat legyilkolták vagy elkergették, illetve asszimilálták őket, helyükre pedig megérkeztek Memphisből a fáraó hivatalnokai, írnokai és kereskedői. A következő oázis, Farafra – melyet a régi szövegek „tehenek országá”-nak neveznek – szintén ellenőrzés alá került. Ezeknek a területeknek a kormányzói a fáraó rokonságából kerültek ki.

A tartományi fejedelmek pompaszeretetéről tanúskodnak a masztaba-sírok, melyek egykoron uralták Dachla horizontját (egyike ma is áll még, a többi ötöt egy francia régészcsoport elvitte). A föld alatti sírtermeket lépcsőzetesen vágták a sziklába, a tartományi fejedelem sírkamrái 20 méter mélyen fekszenek. Francia kutatók megtalálták a kormányzói palotát is, melynek hálószobájában baldachinos ágyakat is felfedeztek, mellettük egy 77 cm magas Metunefert ábrázoló szoborral.

Több szakember még mindig úgy gondolja, hogy a hódítók az oázisokban mezőgazdasági munkát akartak végezni, a valóságban azonban inkább elefántcsontot, strucctollat és ébenfát akartak szerezni. Vajon hol húzódott ez a transzkontinentális út Afrika belseje felé?

Sivatagi csempészet

Dachlától nyugatra kezdődik a föld legnagyobb homoktengere, amit lehetetlen volt átszelni. De Dachlától délre is sivár táj terül el. Egy 800 kilométeres szakaszt kell megtenni az első vízlelőhelyig – ilyen hosszú utat azonban egyetlen teve sem bír ki. A fáraók egyébként is csak a szamarakat ismerték, melyek csupán 3 napot bírnak ki víz nélkül. A megoldás: vízlerakatokat létesítettek. Ilyen volt Abu Ballas is Dachlától 200 km-re délkeleti irányban, ahol több mint 100 nagy agyagedényt tároltak. A feltevés szerint innen kiindulva a karavánok elérték a Kufra-oázist, majd Fekete-Afrikát. Az életveszélyes keleti Szaharán át tehát működött egy kereskedelmi útvonal, egymásodik selyemút, melyen fűszereket, párduc- és leopárdbőrőket juttattak el észak felé. Ez az útvonal volt az egyiptomiak előrenyomulásának oka. Aki Dachlát ellenőrzése alatt tartotta, az megállíthatta a sivatagon keresztüli feketekereskedelmet is.

Közel 3000 éven át dúlt a harc ennek az útvonalnak az ellenőrzéséért a görögök, föníciaiak és perzsák között, és valószínűleg a római kereskedők is ezen az útvonalon keresztül szállították az exotikus vadállatokat a gladiátorarénákba. Az Egyiptomi Birodalom óriási erőfeszítések árán sem volt képes a sivatagon át vezető fekete csatorna lezárására. Ez a probléma a kezdetektől fennállt. Amikor Kr. e. 2160 körül az ország szétszakadt, a dachlai kormányzói palotát is felgyújtották. Vajon korrupt hivatalnokok álltak a háttérben, akik magukhoz akarták ragadni a hatalmat? Mindenesetre a romok mellett nemsokára új város emelkedett, ahol az egykori állami hivatalnokok a beduin törzsekkel együttműködve csempészkirályokká emelkedtek fel.

A feketekereskedelmet történelmileg Krétán érhetjük tetten. Knosszosz és Phaisztosz palotáiban pompázatos falfestményeket láthatunk, melyek afrikai rabszolgákat, strucctojásokat és elefántcsontot ábrázolnak – világos nyomaiként a Belső-Afrikával folytatott kereskedelemnek.

Thébában abban az időben a Közép-Birodalom (Kr. e. 2040–1650) vezetői uralkodtak, akiknek azonban nem volt hatalmuk a sivatag zöld szigetei felett. Csak az Új-Birodalom (Kr. e. 1580–1085) megalapítója, Ahmose fáraó (1550–1525) volt képes nyomást gyakorolni a hátországra. Egyiptom 500 éven át virágzó időszakot élt át III. Thutmosis és Echnaton fáraók, illetve Hatsepsut uralkodónő alatt. Ekkor a hadsereg egészen az 5. vízesésig nyomult előre, és a núbiaiakat ismét leigázták. II. Ramszesz fáraó (Kr. e. 1290–1224) sikeres hadjáratot vezetett délre, majd Abu Simbelnél 22 méter magas ülő kolosszusszobrokat faragtatott a sziklákba, melyek képletesen a núbiai gyarmati területek fölött őrködtek. Az oázisokra is Théba vaskeze nehezedett, a sivatagot speciális, agarakkal járőröző sivatagi rendőrség ellenőrizte.

A 20. dinasztia (Kr. e. 1070 k.) végén a birodalom végérvényesen meggyengült. Titokzatos „tengeri népek” támadták meg a birodalmat. Kr. e. 945-ben a líbiai főnök, Sesonk ragadta magához a hatalmat a deltavidék fölött és királlyá kiáltatta ki magát. Kr. e. 740-ben pedig az örök ellenségek, a núbiaiak támadtak Thébára, és átvették a hatalmat. Ozirisz csillaga gazdaságilag is hanyatlani kezdett. A piramisok birodalma megszűnt világhatalom lenni, és főleg északon jelent meg egy veszélyes ellenfél: a görögök, akik gyarmatokat létesítettek, és észak-afrikai kereskedőik révén megalapították a mai Líbia területén Küréne városát. A fáraók azonban még mindig ellenőrzésük alatt tartották a nílusi kereskedelmet, és a trópusi áruk kivitelére 300%-os adót vetettek ki. A küréneiek viszont pontos tervvel rendelkeztek. Településüktől mintegy 300 km-re feküdt Siva oázisa, ahol tapasztalt beduin karavánvezetők éltek. Őket használták fel a görögök a feketekereskedelem megszervezésére Belső-Afrika felé. A kutatók Siva oázisát eddig egyiptomi befolyásoltságú területnek tartották, a valóságban azonban beduin banditák lakták, akik a görögökkel szövetségben a thébai államkincstárnak okoztak érzékeny veszteségeket. Amíg az istenkirályok a déli kereskedelmet ellenőrizték a Níluson keresztül, addig a csempészek a sivatagon keresztül feketekereskedelmet folytattak. (Ebben a megvilágításban más fény alá esik Nagy Sándor már említett zarándokútja is: a sivatagban nem az egyiptomi misztériumokat kívánta megfejteni, hanem hatalmát akarta megszilárdítani. Siva görögbarát lakói a hódítót fáraónak kiáltották ki.)

*

Mindezek a felfedezések más irányt szabnak a kutatásoknak. Az eddig szegényes területeknek tartott oázisokról kiderült, hogy csempészek lakták őket, akik a központi hatalom gazdaságát károsították meg. Théba uralkodói, akik magukat „az istenek fiainak” és „az emberek egyedüli urainak” tartották, valójában kapzsi hatalmaskodók voltak, akik katonai erővel zsákmányolták ki az afrikai kontinenst – és végül még nagyobb „hamiskártyások” – a csempészek – játszották ki őket.

Matthias Schulz: Kalózok a homoktengerben című cikke (Spiegel, 2000/24. szám) nyomán