Ugrás a tartalomhoz

História 2001-056

Glatz Ferenc , Farkas Ildikó , Kristó Gyula , Farkas Ildikó , Wolfram, Herwig , Fried, Johannes , Kocsis Gabriella , Treštik, Dušan , Kocsis Gabriella , Niederhauser Emil , Kocsis Gabriella , Budak, Neven , Kocsis Gabriella , Gjuzelev, Vassil , Kocsis Gabriella , Font Márta , Kocsis Gabriella , Frank Tibor , Farkas Ildikó , Bóna István , Hovanyecz László , Szabó Károly, B. , Kertész István , Frisnyák Zsuzsa , Rackebrandt, Wolfgang , Held, Joseph , Farkas Ildikó , Glatz Ferenc

História

25. fejezet -

Ideologizált városrekonstrukció

RACKEBRANDT, Wolfgang

Ideologizált városrekonstrukció

Berlin 1952–1990

Berlin újjáépül. Nagyszabású tervek készültek és valósulnak meg a két Németország újraegyesítése után. Viták folytak – most már lecsendesedtek – arról, hogy helyes-e ismét egy „Nagy-Berlint” felépíteni? Igaz-e, hogy a 21. század a megalopoliszok százada lesz? És vitáznak a történészek is: vajon mennyire viseli magán egy épülő város korának ideológiai nyomait. A szovjet megszállás idejének városépítkezéseiről tartott előadást Budapesten, az Európa Intézetben W. Rackebrandt fiatal német történész, aki „mellékesen” kiváló hungarológus is.

A történelmi épületek szerepet játszanak a jelenről és a múltról alkotott felfogásban, ez pedig visszahat az épületek sorsára.

Berlin nem gazdag történelmi épületekben. Csak a 19. század második felében vált nagyvárossá, épületeinek nagy részét azonban később elveszítette. Először az 1943 novemberében kezdődő bombatámadások pusztították, majd 1945 áprilisában az utcai harcokban tüzérségi támadások döntötték romba a régi Berlint. Ami átvészelte a háborút, az részben áldozatul esett a kelet- és nyugat-berlini újjáépítési politikának.

Másrészt viszont állnak még olyan épületek, amelyek körül építtetőjük, vagy korábbi szerepük miatt bontakoznak ki viták.

Újjáépítés a hidegháborúban

A romokban heverő több millió lakosú város izgalmas „kísérleti terepet” kínált új építészeti irányzatok képviselői számára. A régi város sötét bérházai és szűk utcái helyett tágas és korszerű lakótelepeket, nagy zöldövezeteket és a modern autóforgalmat lebonyolítani képes széles utakat terveztek. Így jött létre többek között Nyugat-Berlinben az 1950-es években az új Hansa-negyed és a Corbusier-toronyház. Egy 100 km hosszú városi autópályahálózatot terveztek, amelyet részben meg is valósítottak.

Kelet-Berlinben az ekkor felépült városrészek közül legjellegzetesebb a Stalinallee. Az újjáépítés nyugaton és keleten egyaránt azt a célt szogálta, hogy az adott politikai-gazdasági rendszer fölényét demonstrálja; a Stalinallee azonban nem csak ezért vált politikai szimbólummá. Az út példaképeként a szovjet városok nagy sugárútjai szolgáltak – így jött létre egy több kilométer hosszú, 90 méter széles hatsávos út, két óriási térrel és monumentális, az akkori viszonyok között igen fényűzőnek számító lakásokkal a „dolgozó nép” számára.

Az út – a háború előtt egy tipikus berlini munkásnegyed főútvonala, bérházak végtelen sorával – a háború utolsó napjaiban a harcok áldozatává vált: ezen, a város kelet–nyugati tengelyén nyomult előre a szovjet hadsereg a Harmadik Birodalom központja felé.

A kerület újjáépítésekor az eredeti Bauhaus stílusú terveket a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) vezetése azzal az indokkal utasította vissza, hogy azok „kozmopoliták”, „formalisták” és az „amerikai dobozházakat” utánozzák. A Walter Ulbricht pártelnök által hangoztatott jelszó szerint az új építészetnek „tartalmában szocialistának, formáját tekintve nemzetinek” kellett lennie. Az 1952 és 1960 között felépült út a szovjet nagyvárosok sugárútjainak pontos másolataként hat. Ez az út vezetett kelet felé, a nagy munkásnegyedek irányába – valamint Moszkva felé is, ami az első német munkás- és parasztállamnak a Szovjetunióhoz való kötődését jelképezte. (Ma az utat Karl-Marx-Alleenak hívják, és egy múltbeli építészeti ideológia – vagy ideologikus építészet – jelképeként, műemlékvédelem alatt áll.)

„Germánia világfőváros” utóélete

Az 1930-as években a nemzetiszocialisták Berlint egy monumentális, Germánia nevű fővárossá akarták átépíteni, amely neoklasszicista stílusú épületekből állt volna. A háború miatt ez csak részben valósult meg – de pont ezen épületek egy része élte túl viszonylag épen a pusztításokat.

Ezeknek az épületeknek, valamint a birodalom többi hatalmi intézményének lebontása, politikai szimbólumerejük miatt, elkerülhetetlennek tűnt. Így semmisítették meg Hitler Új Birodalmi Kancelláriájának maradványait – a köveiből épült fel a nagy szovjet győzelmi emlékmű –, valamint tették a földdel egyenlővé a régi birodalmi kormánynegyed nagy részét.

A háború után elsősorban azok a területek voltak problematikusak, ahol a náci terror központjai – a Gestapo és az SS főhadiszállása, valamint a Birodalmi Biztonsági Főhivatal – álltak. A megrongált épületek újjáépítése és további használata elképzelhetetlennek tűnt, ugyanígy új épületek felhúzása is. Így aztán egy ideig semmi nem történt. Az 1950-es évek végén a nyugat-berlini szenátus eltakaríttatta a romokat – vannak, akik azt állítják, azért, hogy ezzel elsöpörje az ott történteknek még az emlékét is. 1986-ban végül újra kiásták a megmaradt épületmaradványokat, és azóta a „Topographie des Terrors” nevű kiállítás található ott.

De ellentétes példákat is találhatunk: Nyugat-Berlinben rekonstruálták a Tempelhof repülőtér óriási épületeit, az olimpiai stadiont és közigazgatási épületek egész sorát. A város keleti részében helyreállították és tovább használták a goebbelsi propagandaminisztérium egyes részeit. Göring volt légügyi minisztériumának, egy hatalmas, több udvart is magába foglaló blokkja a mai napig fontos szerepet tölt be. A harcok befejezése után közvetlenül a szovjet hadsereg használta, majd az NDK megalapítása után a „Minisztériumok Háza” lett. A rendszerváltás után pedig felújították, és az állami vagyonügynökség költözött be. Ma, egy újabb alapos felújítás után, a Pénzügyminisztérium székhelye. Úgy tűnik, hogy az épület múltja a köztudatban egyáltalán nem játszik szerepet.

A Köztársaság Palotája

Berlin központjában 1443 óta állt egy vár, amelyet a 16. században bővítettek ki reneszánsz kastéllyá. Végső, barokk formáját a 18. században kapta. Építészeti és művészeti jelentősége vitathatatlan: Európa egyik legjelentősebb barokk építménye volt.

1918 óta nem volt politikai funkciója, múzeumok és tudományos intézetek használták. Bár a második világháborúban jelentősen megsérült, 1946-ban néhány termét ideiglenesen helyreállították. Elkészültek az első újjáépítési tervek és költségszámítások is.

A tervek azonban nem valósulhattak meg. 1950-ben az NDK vezetése felrobbantatta a kastélyt, mint a porosz militarizmus és a német imperializmus gyűlölt jelképét. A nemesek fellegvára át kellett hogy adja helyét egy felvonulási térnek. Két évtizeden keresztül itt tartotta a pártvezetés a tömegdemonstrációkat és katonai felvonulásokat minden év május 1-jén és október 7-én, a köztársaság napján.

1976-ban fejezték be a téren a „Köztársaság Palotája” építését: egy négyszögletes monstrum a hetvenes évek stílusában, fehér falborítással és barna tükrös ablakokkal. Bent a Népi Kamara, az NDK parlamentjének székhelye volt, és itt tartották a NSZEP pártkongresszusait is. Ezenkívül egy színház, több vendéglő és söröző és egy nagy koncertterem is helyet kapott benne. Az egykori Hohenzollern-kastély helyén tehát a „Nép Palotáját” hozták létre, mely a Honecker-korszak szimbólumává vált: az épület földszintjén levő, a Spree folyóra néző borozó és a legfelső emeleti bisztró között dolgozók tízezrei töltötték el szabadidejük egy részét.

Harc a jelképek körül

Az 1990-es újraegyesítéssel egy azóta immár 11 éve húzódó vita kezdődött a tér jövőjéről. Újjáépített kastély, palota, vagy egy teljesen új épület?

A vita elsősorban esztétikai, építészeti és várostervezési szinten folyik. (Lehet-e egyáltalán rekonstruálni egy ilyen műemléket? Nem csak hazugság lenne, amelynek célja, hogy eseményeket meg nem történtté tegyen? Műalkotás lenne-e egy ilyen másolat vagy csak egyféle „porosz Disneyland”?) A vita további pontjai a létrehozandó épület felhasználását és politikai-ideológiai jelentőségét érintik.

A volt NDK hívei számára a Köztársaság Palotája az azonosságtudat egy nosztalgikus szimbóluma, amelynek feladata, hogy az utókor számára is megmutassa, milyen is volt, szerintük, a megsemmisített állam.

Ehhez a csoporthoz csatlakoznak az egyesített Németországból kiábrándult keletnémetek is. A palota az ő számukra annak a mély mentális szakadéknak a jelképévé vált, amely az elmúlt évtizedben a kelet- és nyugatnémetek között egyre inkább elmélyül. A keletnémetek egy része – akik 1990-ben az össznémet nemzeti szolidaritás, a kelet- és nyugatnémetek közötti harmónia és a növekvő jólét reményében zömmel az újraegyesítés hívei voltak – a nyugatnémet dominancia alatt zajló gazdasági és társadalmi átszerveződéseket hamarosan egy szociálisan ellensúlyozott gyarmatosításként kezdte értékelni. Ehhez társultak még az eltérő gondolkodási és viselkedési módok keleten és nyugaton, a keletnémet elitek szinte teljes leváltása, valamint a keletnémetek 1989 előtti egyéni teljesítményeinek teljes elértéktelenítése. Mindez hamarosan egy dacos keleti identitás létrejöttét eredményezte a kezdeti össznémet érzelmekkel – és egy bizonyos keletnémet kisebbrendűségi érzéssel – ellentétben. Mivel ezen identitás képviselői a társadalmi valóságon nem tudnak változtatni, így a harc a jelképekre terelődik át, köztük a Köztársaság Palotája, amely viszont szimbolikus utánérzései révén a nyugatnémet társadalom nagy részének szálka a szemében.

A berlini kastély

A kastély újjáépítését ellenzők szemében a kastély a militarista, elnyomó porosz-német monarchia jelképe, és nem megengedhető, hogy a mai demokratikus Németország fővárosának központjába éppen egy ilyen szimbólum kerüljön. Helyette egy „demokratikus épületet” kell létrehozni, de hogy ez mit is jelent valójában, arról nem esik szó.

A berlini kastély kétségtelenül szorosan összefonódott a porosz-német monarchia történetével. Németországban a múlt, tehát nemcsak az 1933–45 közötti időszak, hanem az azelőtti történelem is, negatív előjellel ivódott be a közfelfogásba. Elsősorban Poroszországot sújtja az a bélyeg, hogy mindig is a német militarizmus melegágya volt – ahogy ezt a szövetséges hatalmak állították 1947-ben, Poroszország megszüntetésekor. Nem teszik fel azt a kérdést, hogy ez mennyire igaz az 1918 előtti Poroszországra; valamint azt sem veszik figyelembe, hogy Poroszország a válságoktól sújtott Weimari Köztársaságban 1932-ig a demokrácia bástyáját alkotta; illetve, hogy az 1944. július 20-i Hitler elleni összeesküvés résztvevőinek egy jó része a porosz nemesség köréből került ki. Azok a remények, ill. félelmek, hogy az újraegyesített Németország a kormány és a parlament Berlinbe költözésével „protestánsabb és poroszabb” lesz, hamarosan eloszlottak: ami Poroszországból mára megmaradt, az egy gazdaságilag és politikailag jelentéktelen terület elitek nélkül – a régiek 1949 után vándoroltak ki, az újak ugyanezt teszik 1990 óta.

A magyarázat minderre abban a mély kollektív bűntudatban rejlik, amely a Harmadik Birodalom erkölcsileg feldolgozhatatlan katasztrófájából ered.

Ha az ember az 1933 előtti német történelmet ilyen előjellel vizsgálja – tudva, hogy végül hová vezetett – akkor úgy tűnik, hogy ez a történelem egyfajta kényszerpályán sodródott a Harmadik Birodalom felé. A szemlélőben az a benyomás alakul ki, hogy a Harmadik Birodalom népirtásainak okai valamiképpen a németek nemzeti karakterében rejlenek.

Ennek következménye, hogy a mai Németországban minden megbélyegzett, ami nemzeti jellegű. Ha valaki, akár politikai, akár kulturális téren hangsúlyt fektet rá, azt azonnal heves vádak érik, hogy szélsőjobboldali, sőt neofasiszta beállítódású.

Stefan Heym ismert író és széles körben tisztelt keletnémet polgárjogi aktivista írta két évvel ezelőtt: „Aki Berlinben kastélyt kiált, annak porosz királyt is kell kiáltania, sőt, német császárt. És ahogy elnézem azokat az urakat és hölgyeket, akik a kastély újjáépítését pártolják, [...] úgy látom, hogy az a gondolat, hogy ilyen lakói legyenek a kastélynak, nem is áll annyira távol tőlük. Összefoglalva: nemcsak a kastélyt akarjuk újra, hanem a császárunkat is!” Így tehát az a javaslat, hogy újra felépítsék a berlini kastélyt, erős politikai ellenállásba ütközik azok részéről, akik úgy vélik, hogy ennek az építménynek a rekonstrukciójával a világ közvéleménye előtt azt a benyomást keltik, hogy azonosulnak egy olyan múlttal, amitől valójában el akarják határolni magukat.