Ugrás a tartalomhoz

História 2001-056

Glatz Ferenc , Farkas Ildikó , Kristó Gyula , Farkas Ildikó , Wolfram, Herwig , Fried, Johannes , Kocsis Gabriella , Treštik, Dušan , Kocsis Gabriella , Niederhauser Emil , Kocsis Gabriella , Budak, Neven , Kocsis Gabriella , Gjuzelev, Vassil , Kocsis Gabriella , Font Márta , Kocsis Gabriella , Frank Tibor , Farkas Ildikó , Bóna István , Hovanyecz László , Szabó Károly, B. , Kertész István , Frisnyák Zsuzsa , Rackebrandt, Wolfgang , Held, Joseph , Farkas Ildikó , Glatz Ferenc

História

28. fejezet -

Történelemábrázolás, kortörténetírás – ecsettel

ÉLETÚT

GLATZ Ferenc

Történelemábrázolás, kortörténetírás – ecsettel

Patay László

Patay László: 1932-ben született a csehszlovákiai Komárno mellett. 1947-ben áttelepül családjával Győrbe. 1950-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára. Fónyi Géza majd Szőnyi István és Barcsay Jenő tanítványa. Az akkori kortárs fiatal magyar festők között az egyik legismertebb és legelismertebb művész, később a főiskolán az anatómia tanszék vezetője. 1978-ban – a művészetek körüli viták miatt is – visszavonul. Az 1970-es években sorra kapja a díjakat itthon és külföldön. 1989-ben nyugdíjba vonul, azóta Ráckevén él és alkot.

A művészetben, a tudományban a hatalom állhat akár az igazság, a korszerű oldalán is. Csak éppen azt nem szerettük az előző korszak művészeti és tudománypolitikájában – az 1920-as évektől máig –, ha a politika odaállt az ütköző irányzatok egyikének oldalára. Nem az a személyi kultusz igazi bírálata, ha a politika most művészetben, tudományban mást mond, mint korábban, hanem az az igazi bírálat, ha a politika egyáltalán nem szól bele a művészetekbe, a tudományba. Szakszerűség, ízléskultúra ne legyen politika tárgya. Azért, mert a személyi kultusz politikát csinált a monumentalitásból a képzőművészetben, vagy túlhangsúlyozta a munkásság, parasztság, az osztályharcok súlyát a történelemben – azért még lehet valakinek nagyszerű monumentális alkotása. És a munkásság történelme valós történelem, a 20. század egyik legdinamikusabb társadalmi ereje. Azért, mert jelszavakat formálnak, zászlóképeket sokszorosítottak képzőművészeti felfogásból vagy történettudományos megállapításból, azért a mű (a munkásságtörténet) vagy a szekkó (a Tanácsköztársaságról) lehet egészen kiváló. Hányszor festette Michelangelo vagy El Greco és mások az uralkodó ideológiai és vallási szimbólumokat vászonra, kápolnák mennyezetére! És milyen remekművek ezek!

Így váltottunk szót, egyetértésben, barátilag 1976-ban volt kollégista, akkor már elfogadott tehetségű, műkritikus barátommal a kortárs magyar művészetről. Amely kortárs művészetben hangos vita folyt a „szocreál” bírálatáról, és arról, hogy ez hogyan élt „a tárgyszerű közérthetőség” és a „valóság leletszerű pontossággal ábrázolt tükörképé”-nek eszközeivel. (Ezek Végvári Lajos művészettörténész szavai az akkor dúlt vitáról, 1979-ben.) S hogyan élt eszköztárában a két világháború között kialakított „monumentalitással” építészetben, festészetben. Sőt, igaz kérdőjelezhető a párhuzam, mondottuk: hogyan vitte át a monumentalitást politikai, természetátalakítási programjaiba! Ugyanakkor ugyanaz a proletárdiktatúrás politika, amely felkarolta ezt a neorealista képzőművészeti irányzatot, ledorongolta az „avantgard”-ot, a nonfiguratív képeket festő vagy „szabálytalannak” tekinthető szobrokat alkotó, szürrealista verseket író művészeket kiközösítette. A proletárdiktatúra művészetpolitikájának bírálata akkor, 1976-ban magával hozta a „neorealista” és monumentalista ábrázolás kritikáját (hogy indokolt-e, azt nem tudtam, nem is akartam eldönteni, mert nem voltam szakember), és divattá tette az avantgard művészeti örökséget. (Feleségem akkor írta doktori disszertációját az 1920-as évek szovjet irodalmáról, így állandó hétvégi téma volt otthon Majakovszkij és a többiek.)

Ekkor találkoztam Patay László nevével. Akinek kiállítása akkor, 1976-ban a vita egyik kiindulópontja volt. Akinek művei, a hatalmas méretű freskók középületeket – házasságkötő termeket, megyei és járási tanácsi székházak falait – ékesítettek. Az eszmecsere hatására megnéztem a kiállítást, a képek nem tetszettek. De megragadtak a vonalak, a térbeli gondolkodás készsége, s az, hogy minden „emberinek” tűnt – legalábbis ma így emlékszem. Majd megvásároltam Végvári fentebb idézett kismonográfiáját Patayról (1979). S a reprodukciók, noha gyenge minőségűek, már egy rendkívül sokoldalú művészt mutattak nekem, aki tájképet, portrét, filozofikus képkölteményt alkot, és egy rendkívül sokoldalú embert, aki gondolkodik a világ dolgain. És aki kitárulkozó befogadóképességgel törekszik képbe foglalni korának történéseit.

Azóta „templomfestőként” ismerem. A Szegedi Dóm kupolájának csodálatos freskóját, kis erdélyi falu oltárképét, a ráckevei szerb templom immár világhírű falfestményeit, Békéscsaba, Gyula oltárképeit készítette. Azóta „portréfestőként” ismerem. Ő festette a 20. századi magyar képzőművészet „képcsarnokát”, volt mesterei: Szőnyi István, Barcsay Jenő portréját, az 1960–70-es évek képzőművészeti főiskolai tanár- és diákcsoportját. Azóta „tájképfestőként” ismerem, aki a mi csepeli Kis-Dunánk sokarcúságát szürkén-feketén viharos, csendesen lírai, zsombékos rózsaszín ragyogásait, repkedő sirályait, és bennünket, a horgásztársadalmat megfestette. Azóta „filozófusként” is ismerem, aki az öregedést, a gyermekkort, szerencsétlenséget, szerelmet, bánatot, szülői érzést, az emberi küzdve küzdést, életcélok filozofikus szimbólumait festi. És mindezt emberi mosolyok, megtörtség nyomán keletkezett ráncok, birkózó testek egymásnak feszülő izmainak ”megfestésével”.

Lehet, hogy Patay nem „korszerű” festő. Lehet, hogy emberábrázolása túl realisztikus (Barcsay Jenő után ő vezette a főiskola anatómia tanszékét). Lehet, hogy...

De most, életműkiállításán (Pusztaszer, 2000. augusztus–2001. április) kiderült: Patay kortörténész festő. Akinek képei előtt – legyen szó bibliai eseményről, Tanácsköztársaságról, ’56-ról, békemozgalomról, millenniumról, tiszai árvízről – megindulnak a történész kérdései.

*

Interjú Patay Lászlóval

Glatz Ferenc: Itt ez az ’56-os kép...

Patay László: A „szájbarágós” festészetet én nem szeretem. Szeretem nyitva hagyni a dolgokat, hogy mindenki azt gondoljon róla, amit akar. Ennél a képnél teljesen nyilvánvaló: az egyik halott egy vörös lepellel van letakarva, a másik pedig egy kivágott közepű magyar zászlóval. A két ember keze le van takarva, csak a görcsös, halott ujjak látszanak ki. Lehet, hogy a lepel alatt össze vannak kötözve vagy bilincselve. De ha nincsenek, akkor is egyforma halottak, egyforma emberek voltak. Lehet, hogy véletlenen múlt, hogy az egyik a barikád egyik oldalán, a másik a másik oldalán harcolt. Engem is lelőhettek volna 1956-ban, amikor kiskatonaként, végzős főiskolásként, katonaruhában mászkáltam az utcákon, és az oroszok és az ávósok éppúgy lőttek ránk, mint a szabadságharcosok. Ugyanis fegyvertelen kiskatonaként Nagyatádról küldtek fel Pestre festékért. A csapatzászló talapzatát kellett volna kifestenem.

– Szekfű Gyula történész esete jut eszembe, akit 1916–17-ben ugyancsak „elpáholt” a közvélemény, mert a száműzött Rákócziról szóló munkájában többek között arról igyekezett győzködni, hogy nemcsak a kurucok, hanem a velük szemben harcoló labancok is lehettek jó magyarok.

– Aznap tört ki a forradalom. Így kerültem végül is bele a forradalomba, mert együtt vonultam fel a főiskolásokkal, magyar katonaruhában.

A Parlament előtti sortűz napján a környező kis utcákon óvakodtam előre, a Déli pályaudvarra igyekezve. A Lánchídnál, az Alagút előtt, az orosz tankokat kellett kerülgetnem, a túlsó oldalon meg a szabadságharcosok vártak. Letépték a sapkámról a vörös csillagot és jól fenékbe billentettek, úgy küldtek tovább.

Leértem Nagyatádra, ahol nagy volt a felzúdulás. Akkor alakult meg ott is a katonai forradalmi tanács. Másnap viszont arra ébredtünk, hogy a tisztjeink egytől egyig leléptek. Rangidősökként nekünk kellett volna ott valamit csinálni. Egy darabig elvoltunk, amikor november 4-én jött a hír, hogy a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, és Nagyatád felé tart egy szovjet tankhadosztály vagy hasonló. A Maléter-féle parancsnokságtól jött az ukáz, hogy az utolsó töltényig kitartani! Megfelelő fegyvereink azonban nem voltak. És akkor összebeszéltünk. Egy katonai dzsippel elindultunk – képzőművészek, de volt más társaság is: állatorvosok meg zenészek – a Balaton felé. Napokig Balatonbogláron, az első feleségem nagyanyjánál voltunk, egészen addig, míg az első vonat el nem indult Budapestre.

– Itt van a másik kép, amit én a holokauszt emlékének értelmezek. Nekem borzasztóan tetszik a kép a menekülő zsidó nővel, aki óvja kisgyermekét.

– Ez az a képem, ami a Velencei Biennálén is szerepelt, 1976-ban. Ezt a képet egyébként az ún. kétmilliós képvásárlási akcióba küldtem be. (A szakma akkoriban 2 millió forintot kapott képek vásárlására. Negyedévenként rendeztek képvásárlásokat, amire mindenki beküldhette alkotásait. Én minden negyedévben festettem egy-egy jelentősebb, nagyobb képet, amit beadtam, és jó esetben megvásároltak.) A Menekülő c. képem is így készült, meg is vették, sőt később a Nemzeti Galériába került, ez küldte ki a Velencei Biennáléra.

– És mi volt a kép indító motívuma?

– Ez a figura a salgótarjáni freskómon szerepelt először. Ennek egyébként nagyon korjellemző a sorsa. A salgótarjáni munkásmozgalom jeleneteit bemutató freskón ugyanis van egy vörös zászló, apósom kezébe festettem, aki meggyőződéses kommunista volt. Magamat is odafestettem és az egész családot. Na, gondolom, ezért a vörös zászlóért, mint a „régi rendszer szimbólumáért”, ma színes drapériával le van takarva a freskó, és a teremből diszkót csináltak. Sajnálom, mert jó kép volt... De visszatérve a kérdéshez: ezt a gyermekét mentő, menekülő anyafigurát jónak tartottam már a falképen is, és azért festettem meg újra és újra, visszatérő motívumként. A holokauszthoz is köthető, ezért festettem a nőnek semita fejet.

– Van egy furcsa képed, ami szintén megtetszett nekem, ez a Pax, a Béke.

– Nekem is az egyik kedvenc képem, s az egyetlen valóban politikai ihletésű és politikai szándékkal készült művem. Tárgyalás a címe. Egy üvegfal vesz körül egy termet, amiben egy üres kerek asztal és két szék van. Az üvegfalon túl meg ott gyilkolják egymást az emberek. Ütik-verik egymást, kiabálnak, transzparenseket visznek, és ott vannak a sisakos meg pajzsos rendőrök. Mindenféle náció megjelenik, a kínaitól kezdve a négerig. A kép a hidegháború vége felé készült, amikor úgy volt, hogy a szovjet és az amerikai elnök leül végre tárgyalni, s a csillagháború veszélye elmúlik. De a két elnök akkor még nem tudott megállapodni. Ezért tehát ez egy „drukkolós” kép volt.

– Beszéljünk most az egyik újabb táblaképedről, a Millenniumról!

– Ennek a képnek az ihletője a 2000. évi napfogyatkozás volt. Ezt Szegeden néztük végig, a Tisza-parton, Segesdi nagy hullámplasztikája közelében. Erre a fém plasztikára felmásztak a fiatalok, és afrikai ritmust doboltak rajta, s ezt a ritmust a tömeg halálos csendben figyelte. Közben egyre sötétebb lett. Borzongató volt, valami fantasztikus. Ezt az eget festettem meg. Úgy gondoltam, van egy szimbolikus értelme is: a letűnő évezred. És mi is történt ebben az évezredben? Sok gyász, de az ember mégis felkapaszkodott valahová, felért valami csúcsra, ami fölött már csak a világmindenség, az ég van. Ebbe a világmindenségbe kapaszkodik a kisgyerek a papírrepülővel. (A papírrepülő az űrhajózás jelképe tulajdonképpen.) Tehát a gyerek kapcsolatot keres a világmindenséggel, azzal, hogy elröpteti a semmibe kis repülőjét. A kép alján pedig az elmúlt koroknak a gyásza. És itt megjelenik ugyanaz a halott, aki az ’56-os képen van, csak itt egyedül, és fehér lepellel van letakarva. Fölötte egy gyászoló anya.

– Mégis, ez egy optimista kép!

– Igen, az. Emeletesen építkező kép, ezzel jelezve, hogy ezt az egészet maga mögött hagyja.

– Röviden utaltál már állami megbízásaidra, azok nemritkán méltatlan utóéletére. Szerencsére nem ilyen sors jutott a Parlamentet ma is díszítő freskóidnak.

– Az Országház Vadásztermében rekonstruáltam a Rákosi-korszakban enyves festékkel lekent-eltüntetett freskókat, a határokon túlra került várakról. A Nándorfehérvári teremben viszont van egy teljesen saját művem, a Rákóczi.

– Hogy merült fel a Rákóczi-téma?

– Na, ez is egy érdekes, sőt botrányos történet volt. A Nándorfehérvári terem falán eredetileg Horthy-kép volt. Tudniillik korábban ez volt a kormányzók terme. Ott volt Kossuth Lajos is. Rákosi alatt Horthyt lemázolták onnan, a helyére Iván Szilárddal festettek egy szocreál képet. Ezen volt sarlós-kalapácsos ember, aratómunkás, gyárkémény stb. Időközben „szalonképtelenné” vált a tartalma... És közeledett a magyar korona amerikai visszaszolgáltatásának időpontja (1978. január), és abba a terembe e freskó helyére valamit kellett festeni. Mivel Rákóczi is tekinthető kormányzónak, egy Rákóczi-képet kellett készítenem. Az idő szorított, már nem volt több, csak hat hét a korona megérkezéséig. Én kértem – gyorsírásban megvan örökítve –, hogy Iván Szilárd freskóját ne verjék le kalapáccsal, ne tolják ki sittként talicskán, hanem szakszerűen szedessék le a képet és vigyék el a Nemzeti Galériába. Mivel a sürgős munkát restaurátor nem vállalta, egy akkor végzett tanítványom szedte le és mentette meg a képet. Iván Szilárdhoz úgy jutott el a történet, hogy én „megfúrtam” a képét...

– Megvan még ez a freskó?

– Igen, a Nemzeti Galéria pincéjében. Bárhol, bármikor fel lehetne állítani... Visszatérve a Rákóczihoz. Maradt egy hónap, hogy megcsináljam. Közben a lábam is eltört, így a kényszerű pihenő alatt a Rákóczi-szabadságharcról olvastam. Így kristályosodott ki, hogy mi legyen a képen.

– Számos vallási tárgyú képed is van. Hogy jutottál a szakrális témákhoz?

– Még nagyon régen a Mátyás-templomba kerestek valakit, aki a Székely- és Lotz-rekonstrukciókat meg tudja csinálni. Rólam valaki kitalálta, hogy erre esetleg képes vagyok, és hát meg is csináltam. A háborúban tönkrement, fehérre bevakolt falon nagyon rossz, régi, fekete-fehér fotók alapján újrafestettem a képeket.

– És az most úgy szerepel, mint Lotz-festmény?

– Persze, mint Lotz Károly és Székely Bertalan. Ki sincs írva, hogy én csináltam. A jelenlegi plébános sem tudta. Ráadásul a tető beázása miatt mennek tönkre...

Egy másik, magyar viszonylatban nagyszabású megbízásom a Szegedi Dómhoz kötődik. Megrendelték tőlem a Gellért-oltár feletti rész kifestését. Azt, ahol az árvíz van és a Szent Gellért élete. Ez nyolc kép volt, megcsináltam. És attól kezdve az egyház valahogy felkarolt. Bielek Gábor gyulai plébános Gyulán két templomot festetett ki velem, Békéscsabán pedig egyet. De a leghőbb vágyam volt egész életemben, amióta a Szegedi Dómba betettem a lábamat, immár 21 éve, hogy a kupolát díszíthessem. Az egyháznak soha nem volt arra pénze, hogy azt megcsináltassa. Most, a millenniumi ünnepségek alkalmából keresett meg Nemeskürty István, s kért fel a munkára.

– Köszönöm a beszélgetést, s jó egészséget kívánok a további töretlen alkotómunkához!

A beszélgetést lejegyezte: Burucs Kornélia