Ugrás a tartalomhoz

História 2001-08

Glatz Ferenc , Puskás Ildikó , Kocsis Gabriella , Puskás Ildikó , Kertész István , Puskás Ildikó , Farkas Ildikó , Rostoványi Zsolt , Farkas Ildikó , Balogh András , Surányi Róbert , Bíró Zoltán, Sz. , Borhi László , Farkas Ildikó , Csaplár Krisztián , Jelen János

História

6. fejezet -

Görögök, hunok, türkök, arabok

PUSKÁS ILDIKÓ

Görögök, hunok, türkök, arabok

Afgán területek, Kr. e. 4–Kr. u. 16. század

Nagy Sándor világhódító terveit – indiai hadjáratának kudarca miatt – nem valósíthatta meg. Ottjárta az indiai emlékezetben nyomot sem hagyott. Afganisztán területe azonban erősen hellénizált térséggé vált az ott élő görögök kultúrájának a hatására. Gandhára és Baktria Nagy Sándor halála után még sokáig őrizte görögös jellegét művészetben, pénzverésben s talán szellemiségében is.

A hellénizmus kora

Az Indián belül létrehozott új szatrapeiák (kerületek) élén részben a Nagy Sándor által meghagyott helyi királyok lettek a helytartók, részben seregéből választotta őket. Nagy Sándornak bizonyára hosszabb távú tervei voltak Kelettel, ám Kr. e. 323-ban bekövetkezett váratlan halála, a belső változásokkal is összefüggésben, új politikai átrendeződést tett lehetővé.

A Magadhai Birodalomban trónra került Csandragupta Maurja (Kr. e. 317–293) s ezzel megalapította az egyik legsikeresebb nagybirodalom-alkotó dinasztiát, a Maurjákét. Csandragupta fiatal korában Taksasilában (görögösen Taxila), Gandhára tudományos és felsőoktatási központjáról híres fővárosában tanult. Amint értesült az utolsó makedón helytartó, Eudamosz távozásáról, útrakelt, hogy az Indus menti szatrapeiákat birodalmához csatolja. Riválisa is akadt Szeleukosz Nikátor személyében. Mindkét uralkodó meg akarta szerezni az Indus menti és az afganisztáni szatrapeiákat. A két sereg összecsapása (Kr. e. 305/304 k.) döntetlenül végződött: a békekötésben Szeleukosz lemondott a Hindukustól délre eső tartományokról 500 harci elefánt fejében. Házassági szerződéssel is megpecsételték a megállapodást, továbbá követeket cseréltek. Ettől kezdve Taksasilá lett a Maurja (és legtöbb későbbi) Birodalom második fővárosa, szárazföldi kapuja Nyugat felé.

Csandragupta unokája, a nagy birodalma és a buddhizmus propagálásában játszott szerepe miatt is híressé vált Asóka, országa minden tartományában állított szikla- és oszlopfeliratokat. Ezek elmondják, kik éltek ott, milyen nyelveket és írásbeliségeket használtak: görög–aramaeus kétnyelvű feliratok Kandahárban és a kelet-afganisztáni Laghmánban kerültek elő.

A Graeco-baktriai Királyság

A mind a Szeleukida, mind a Maurja fővárosoktól távol eső térség érintkező zónájában, Afganisztán területén a Kr. e. 3. évszázadban több messzeható változás játszódott le. Baktria függetlenné vált, uralkodója a királyi címet is felvette.

A nomádok fenyegetése (Kr. e. 2. századtól) és a belső hatalmi viszálykodások következtében a Graeco-baktriai Királyság több részre szakadt. A legjelentősebb „utódállam”, a Kusán Birodalom, magában foglalta a közép-indiai Mathurától Észak-Közép-Indián át Baktria mellett Közép-Ázsia déli részeinek a Kína határáig terjedő hatalmas területét.

A Kusán Birodalom

A hellénisztikus művészet és a buddhizmus iránt fogékony és a kínai és belső-ázsiai javak iránt ugyancsak érdeklődő Kaniska (78–144) és utódai alatt példátlanul nagy területen virágzott fel a buddhista művészet, vett nagy lendületet a Selyemút kereskedelme, amelynek nyugati végpontja Róma volt. Mindez Afganisztán számára azt jelentette, hogy Kaniska nyári fővárosa, a Kabultól északra elterülő Bégrám (Bagrám/ Kápísí) kultúrák és javak páratlan találkozóhelye lett: az ásatások lenyűgöző leletanyagot hoztak felszínre a drága indiai elefántcsont faragványok nagy tömegétől kezdve, szíriai üvegedényektől, római bronz, alabástrom, márvány műremekeken át Kínából származó lakk tárgyakig, nyilván nagy mennyiségű selymet is importáltak. Nemcsak a bégrámi palota és a raktárak árulkodnak a jólétről és ízlésről, hanem további települések – a Balhtól északra elterülő Delbardzsin és a nyugatabbra eső Sibargan – városmaradványai, aranyleletei is, vagy Szurkh-kotal épületei, szobrai, akropolisza és az ott talált feliratok. A buddhizmus bizonyára ekkor vert gyökeret a térségben: a fontos karavánpihenő, Bámíján híres, a közelmúltban megsemmisített monumentális Buddha-szobrai (egyikük 35, másikuk 53 m magas)* ugyan a 3–5. században készültek, de a kusán kor idejének szellemiségében fogantak. Példátlanul felvirágzott Gandhára művészete is.

A Szaszanidák alatt

A Kusán Birodalom (1–4. század) nem volt hosszú életű: 241-ben Sáhpuhr, a Szaszanida Birodalom második uralkodója meghódította Afganisztán tekintélyes hányadát, beleértve Bégrámot is. Egy ideig kusán hercegek helyi uralkodókként megmaradtak, ám 400-ban újabb nomádok érkeztek Közép-Ázsiából, a heftalita hunok, akiknek azonban csak másfél század adatott meg, mielőtt a Szaszanida–nyugati türk koalíció legyőzte őket 565-ben.

A kialakult helyzetet a legteljesebben a Kínából Indiába zarándokló buddhista szerzetesek jellemzik, nekik köszönhető a még élő karavánvárosok (Hadda, Bámíján, Sotorak) és adminisztratív központok (Bégrám, Gazni, Kundúz) leírása. Tőlük tudjuk, hogy a következő század során a Kabul és Gazni környékén uralkodó Sáhí-dinasztia révén jelentős hindu hatások érték Afganisztán keleti felét, aminek jelentős építészeti emlékei maradtak fenn. Az Indiából egyre inkább kiszoruló buddhizmus itt még szintén éreztette hatását.

Az arabok, az iszlám

Az Afganisztán középkori történelmének kezdetét jelző első arab muszlim hódítók 642-ben jelentek meg, s Nehávendnél (Nahávand) legyőzték a Szaszanidákat. Kisebb helyi dinasztiák bizonyultak sikeresebbnek: a Horászánból származó Táhiridák az Abbászida Kalifátustól elszakadva (820) Balhot és Herátot magában foglaló királyságon uralkodtak, őket a szeisztáni (az ókori Szakasztán, mai Szísztán) vidékéről származó Szaffáridák követték a trónon. Északon a Buharában uralkodó Számánidák fokozatosan terjesztették ki fennhatóságukat Balhig: a 872–999 közötti időszak a Számánida Birodalom aranykora volt.

Ghazní birodalma

Az újabb, türk rabszolgáktól származó dinasztia, a Ghaznavidáké, uralomra kerülésével ismét nagybirodalmi törekvések tanúi vagyunk: Mahmúd Ghazní, aki a dinasztiaalapító unokája volt, 27 éves korában lépett trónra (ur. 998–1030), hogy a modern Afganisztán és Északkelet-Irán területét magában foglaló ország szultánja legyen. Hódításai révén ehhez csatolta Északnyugat-Indiát és Irán nagyobb részét is, amivel igazolta az ifjúkorában neki tulajdonított képességeket. Indiába 17 rablóhadjáratot vezetett 1001 és 1026 között, mindannyiszor hatalmas zsákmánnyal térve haza. Ez tette lehetővé, hogy Gaznit, székvárosát és második fővárosát, Laskargáht fényűző központtá tegye. Utolsó éveiben a Közép-Ázsia felől fenyegető nomád törzsekkel háborúzott. Hadseregében indiai katonákat is foglalkoztatott, akiket saját tisztjeik parancsnoksága alá helyezett. Nem térítette az iszlámra és nem fordította őket saját földjük lakói ellen.

Művészet- és tudománypártoló tevékenysége vonzotta a híres és nagy tudósokat, költőket. Udvarának gyöngyszemei közé tartozott például al-Bírúni (973–1048), aki egyszemélyben volt kora egyik legnagyobb matematikusa, csillagásza, filozófusa és szanszkrit tudósa (akinek az India c. munkája a korabeli India felbecsülhetetlen értékű forrása), valamint Firdauszí (934–1020/1026), a Sáh-námeh költője.

Bármilyen sok pusztítás járt is a nyomában, elmondható Mahmúdról, hogy nagymértékben elősegítette a keleti és nyugati kultúrák közötti érintkezéseket, valamint a javak cseréjét.

A mongolok hódítása-

Halála után, utódai alatt birodalma zsugorodni kezdett, s a 13. század elejére a Ghúrida Birodalom szétesett, a Khwárezm-Sáh-dinasztiából való ‘Alá’ ad-Dín Muhammad elfoglalta Afganisztánt és beillesztette az Iraktól a kínai Turkesztánig terjedő birodalmába. 1219-ben azonban Dzsingisz kán megtámadta, s az uralkodó, hogy elkerülje a vele való találkozást, egy Kaszpi-tengeri kis szigetre vonult vissza, ahol nemsokára meghalt. Fia ügyes taktikai húzással rajtaütött Dzsingisz seregén, és komoly veszteségeket okozott. A kánt ez úgy felháborította, hogy megostromolta Bámíjánt, s mivel ennek során meghalt unokája, haragjában az utolsó szálig elpusztíttatta az embereket, földig romboltatta a várost. Gazni felé tartva a király vereséget szenvedett a kántól, azután az Indushoz menekültében érte a végzet.**

Dzsingisz halála (1227) után birodalma szétesett, Afganisztánban is kis fejedelemségek alakultak ki. A 14. században aztán meghódította Timur (Tamerlán) s ezzel az országra béke és jólét köszöntött.

1506-ban Herát környéke az üzbég Sajbáni uralma alá került néhány évre, amikor a Szafavidák megölték. Kabul a dzsingiszida származású Bábur kezébe került, aki önálló fejedelemsége fővárosává tette 1504-ben. 1522-ben elfoglalta Herátot, négy évvel később Delhi trónjáról letaszította az afgán származású Lódí-dinasztia utolsó uralkodóját, és megalapította a Mughal- (Mogul-) dinasztiát. Új fővárosául Agrát választotta. Hatalmas birodalma a Hindukustól délre egész Afganisztánt és Észak-India nagy részét magában foglalta. 1530-ban Kabulban temették el.

Halála után még kétszáz éven át képezte vita tárgyát a Mughal Birodalom és a Szafavida Irán között Afganisztán területének a megosztása. Végül a mogulokhoz a Kabul-régió került, egészen a Hindukusig, a Szafavidáké lett Herát és Faráh, Kandahár hovatartozásán pedig tovább folyt a vita.

* Vö. erre Farkas Ildikó: A tálibok Afganisztánja c. cikkét a História 2001/3. számában! (A szerk.)

**Vö. erre a „Dzsingisz kán sírja” c. írást e számunk 31. oldalán!)