Ugrás a tartalomhoz

História 2003-07

Glatz Ferenc , Berend T. Iván , Farkas Ildikó , Sipos Péter , Kemenczei Tibor , Kristó Gyula , Borhi László , Del Medico Imre , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Csorba László , Pótó János , Pandula Attila

História

7. fejezet -

Erdély a kora középkori Magyar Királyságban

MŰHELY

KRISTÓ Gyula

Erdély a kora középkori Magyar Királyságban

Kísérlet az összehasonlításra

Milyen helyet foglalt el a Magyar Királyságon belül Erdély a társadalmi fejlettség szempontjából a 10–13. században? A kérdés megválaszolásakor két nehézséggel kell szembenéznünk.

Azonos szinten

Az egyik nehézség az a megosztottság, amely a kutatásban jelentkezik. Főleg a román és a szász történetírásra jellemző (koroktól függően azonban a magyar sem teljesen mentes ettől), hogy etnikai alapon végzik vizsgálódásaikat: vagyis a román kutatókat csakis a román, a szász kutatókat kizárólag az erdélyi német népesség históriája érdekli. Ez azt a veszélyt hordozza magában, hogy nincs lehetőségük az „egész Erdély” problematikájának együttlátására. Véleményem szerint Erdély korai történelmének valóban megkerülhetetlen része az etnikai probléma, de nem lehet mindent ennek alárendelni.

A másik korlátozó tényező egy modern kori (és főleg Kelet-Közép-Európára jellemző) szemlélet indokolatlan visszavetítése a középkorra. Az nevezetesen, hogy minél távolabb fekszik egy régió az igazgatási-hatalmi centrumtól, szükségszerűen annál fejletlenebb, visszamaradottabb. Ez a felfogás már csak azért sem alkalmazható a középkor vonatkozásában, mivel ott a maihoz hasonló uralmi központ nem létezett. Igaz, az ország középét (medium regni) akkor az Óbuda–Esztergom– Székesfehérvár háromszög képezte, ez azonban távolról sem azt a szerepet töltötte be, mint a mai Magyarországon Budapest.* Az alábbi írás annak bizonyítására tesz kísérletet, hogy Erdély fejlődése a 11. század elejétől a 14. század elejéig eltelt 300 év alatt lényegében együtt haladt a Magyar Királyság más területeivel, azaz nincs érdemi eltérés a teljes Magyar Királysághoz viszonyítva (amelynek szerves részét képezte), és igazán számottevő különbséggel a fejlődési ütemet illetően sem számolhatunk.

I. A 11–12. század

Egyházmegye, várispánság, vajdaság

A legelső magyarországi egyházmegyék a Kárpát-medence nyugati részén az 1000 körüli esztendőkben jöttek létre. Közülük az első Veszprém volt 997 táján, ezt követte Győr 1000 körül, majd Esztergom 1001-ben. Minden jel arra mutat, hogy a keleti rítusú (már 970 tája óta Erdélyben létező) térítő püspökségre közvetlenül 1003-at követően rátelepedett a latin szertartás szerinti erdélyi püspökség. Az erdélyi püspökség minden bizonnyal néhány évvel megelőzte a pécsi, az egri és a kalocsai egyházmegyéket (amelyek 1009-ben, illetve ekkortájt létesültek), és több évtizeddel korábban jött létre, mint a csanádi, a váci és a bihari egyházmegye.

Ugyanez figyelhető meg az egyházkormányzattal szoros kapcsolatban kiépülő vármegyei (várispánsági) szervezet esetében is.** A Magyar Királyság legelső vármegyéi a Dunántúlon 1000 körül alakultak. 1009-ben a veszprémi püspökség területén már négy comitatus (Visegrád, Fejér, Veszprém és Kolon) létezett, és alig lehet kétséges, hogy Somogy megye is fennállt ekkor. Erdélyben 1003-at közvetlenül követően két, nagy kiterjedésű megyével számolhatunk: északon Dobokával, délen pedig Fehérrel.

Erdély nyugati felén, a Sárvár–Malomfalva–Küküllővár–Cibinvár vonalon, illetve ettől nyugatra a 11. században összesen legalább 12 föld-fa vár épült, éppen olyanok, mint a Kárpát- medence más tájain, ezek lettek az első (majd a belőlük kiszakadó további) megyék központjai. Szent István uralkodásának első évtizedében tehát Erdély pontosan ugyanolyan egyházi és világi igazgatási szervezetet kapott, mint az éllovas Dunántúl, és ezzel megelőzte az Alföldet, illetve a Dunától keletre az Erdélyi-középhegységig húzódó területet. Oly szorosan együtt haladt Erdély az ország más (főleg nyugati) régióival, hogy még vármegyei háttérrel nem rendelkező várispánság is alakult Erdély földjén, a marosújvári várispánság, amely 1068-ban már biztosan fennállt.

A 12. század végére Erdélyben kialakult a vajdaság intézménye. Erdélyi specifikum ugyan, de teljes joggal állítható párhuzamba az ország délnyugati részén ugyanezen időkben kiformálódó tartományi különkormányzati szervvel: a dalmát-horvát (majd szlavón) bánsággal. (Az erdélyi vajda mint magyar királyi főtisztviselő elnevezésének egybecsengése a román elöljárók vajda nevével nem szerves kapcsolatot jelent a két szervezet között. Az egybeesés magyarázata, hogy a vajda szót a magyar és a voievod ~ vodë szavakat a román egyaránt a szlávból kölcsönözte, bizonnyal egy bolgár voievoda szót véve át.)

Ugyancsak a 11. században megszületett Erdélyben az első bencés apátság, a kolozsmonostori. A szerzetesség itt azonban nem érte el elterjedtségében és mélységében azt a szintet, mint a Kárpát-medencében másutt. A 13. század elejéig mindössze három kolostora volt Erdélynek, a Szent László által életre hívott kolozsmonostorin kívül az 1100 táján Álmos herceg által alapított meszesi bencés, majd a 12–13. század fordulója táján a Maros menti Egresről benépesített kerci ciszterci apátság. Az alacsony szám kapcsolatban lehet azzal, hogy bennszülött erdélyi arisztokrácia híján – ami markáns arcélt ad a korai erdélyi társadalomfejlődésnek, és a kővárépítésben is érezteti hatását – itt a magánbirtokosok nem jelentek meg kolostoralapítóként, szemben a Dunántúllal, ahol 1061 óta számolhatunk magánalapítású monostorokkal.

Társadalmi berendezkedés, szolgáltatások

A 11–12. században Erdélyben éppen úgy archaikus berendezkedést találunk, miként mindenütt másutt a Magyar Királyság területén, ahol Szent István uralmi rendszere gyökeret vert. Ezt mutatják olyan régi erdélyi adónemek, mint a nyest- és medvebőr, a bölényszarv és a szíj, amelyek a 13. század elejével elenyésztek. Ugyancsak eltűntek, illetve kis térségekbe húzódtak vissza 1200 után olyan szolgáltatások űzői, mint amilyenek a bölényvadászok vagy a vadfogók (darócok) voltak. A 11–12. században a termelés színtere a robotoltató „földesúri üzem”, a prédium volt, az uralmi rend pedig a föld-fa várakra épülő királyi vármegyéken alapult. Az emberek nagy tömegei szolgai állapotban, a szabadság egésze (vagy egyes elemei) nélkül éltek.

A 13. század elején – miként az egész Magyar Királyság területén – Erdélyben is központi kérdéssé vált a szabadság, emberek nagy csoportjai lázasan törekedtek a szabad jogállapot elérésére. Ugyancsak összhangban az országos helyzettel, az emberek másik vágya a földszerzés volt. Ez előrevetítette a 13. században bekövetkező nagy társadalmi átalakulást, amely Erdélyt is elérte.

II. A 13. század

Jobbágyok, kiváltságok, városok

A 13. században az országos tendenciák erdélyi érvényesülését már sokkal inkább évszámokhoz köthető adatok segítségével tudjuk bemutatni, mint a forrásokban igen szegény 11–12. században. Erdélyben is, miként szerte Magyarországon, a 13. század nagy részében tovább élt a prédium. Ennek helyére a jobbágytelek lépett. Nyugat- Magyarországról az első adatunk jobbágytelekre 1214-ből van, míg Erdélyben 1229-ben bukkan fel, bár igazán általánossá majd csak a 13. század végére vált. A többféle, döntően szolgarendű társadalmi csoportból kialakuló, a szabadság viszonylag magas fokát elnyerő jobbágyparasztság tagjainak „jobbágy” neve Erdélyben az 1260-as években fordul elő legkorábban, ami ugyancsak gyorsan követi a magyarországi terminusváltást.

A legelső ismert hospeskiváltságot a Magyar Királyság területén 1201-ben a pataki (bodrogolaszi) telepesek nyerték el. Öt évvel utóbb, 1206-ben Erdélyben a Fehér megyei Krakkó és Igen, valamint a Hunyad megyei Romosz település vendégei kaptak királyi privilégiumot. A 13. században – nem számítva ide a tömbszászság lakóhelyét, a Szászföldet – összesen 12 településen bukkannak fel hospesek Erdély területén, ami becslés alapján aligha marad el az országos átlagtól.

Az erdélyi városfejlődés élén a szász városok álltak, kezdetben Radna, ahol 1268-ban már bírák és esküdtek szerepeltek. Utóbb Nagyszeben és Gyulafehérvár ugrott az élre, mindkét településen két-két kolduló rendi kolostor állott, őket egy-egy kolostorral Radna, Beszterce, Segesvár, Szászváros, Désvár és Brassó követte. Tekintettel arra, hogy tárgyalásunkban csak a 14. század elejéig haladunk, az erdélyi városok két, illetve egy kolduló rendi kolostora nem mutat túlzottan nagy lemaradást a magyarországi élmezőnytől, amelyet három-három mendikáns kolostorral Buda, Esztergom és Pécs alkot, és amelynek alsó részében két-két rendházzal Győr, Nagyszombat, Eger, Szatmár, Patak foglal helyet.

Nemesség, igazgatás

Némileg az országostól eltérően ment végbe az erdélyi nemesség kialakulása. E társadalmi csoport tagjai itt kevesebb szabadsággal rendelkeztek (főleg pedig nem élveztek teljes adómentességet), terheik könnyítését az 1320-as években Károly Róbert (1301–42) király „felülről” valósította meg, az erdélyi nemesek magyarországi társaikhoz teljesen azonos helyzetbe azonban majd csak 1351-ben, az Aranybulla I. Lajos király (1342–82) általi megerősítésével jutottak.

Ugyancsak a magyarországival párhuzamosan haladt az igazgatás modernizálása Erdélyben a 13. században. Az általános gyűlés vagy közgyűlés(congregatio generalis) a vidéki bíráskodás fontos intézményének tekinthető. Első, biztos hitelű adat szerint Magyarországon 1254-ben tartottak először megyei közgyűlést Nógrád, Hont és Gömör megye számára, míg Erdélyben 1288-ból való a legkorábbi adat efféle közgyűlésre.

Erdélyben is megkezdődött a 13. században a kővárak építése, 1325-ig 26 kővár léte valószínűsíthető. Ez kisebb, mint amennyi a terület (és a lakosságszám) alapján elvárható lenne, Magyarország várainak kevesebb mint 10%-a állt Erdély földjén.

A 13. század egyik legfontosabb közigazgatási változása a királyi vármegye helyére lépő nemesi megye megjelenése volt. A nemesi megye funkcionálásának első példáira az ország nyugati területein, Zala és Vas megyében az 1260-as években bukkanunk. Erdély hét megyéjében a nemesi megyék kialakulása a 14. század első harmadában ment végbe (1299 és 1333 között). Mindenesetre a nemesi megye további létének Erdélyben sajátos karaktert adott a vajdai hatalom. A megyésispánok itt nem a királytól, hanem a vajdától függtek, továbbá Erdélyben megyénként nem négy-négy (mint Magyarországon), hanem csak két-két szolgabíró működött. Az országos trendekkel való együtt haladás biztos mutatója a tartományúri hatalom erdélyi létrejöttének időpontja. Itt Kun László (1272–90) „jóvoltából” teljesen akkor és úgy ment végbe a közhatalom „privatizálása”, mint ahogy ezt a Dunántúlon a Kőszegiek vagy a Nyugat-Felvidéken Csák Máté esetében – az erdélyinél sokkal gazdagabb forrásanyag alapján – tanulmányozhatjuk.

Népesség, településviszonyok

Erdély a 11–12. században sokkal gyérebben lakott volt, mint Magyarország legtöbb része. Ha nem így lett volna, a több hullámban érkező magyar, szász, székely és román betelepedési hullámot nem tudta volna fogadni. Ugyanakkor – nem utolsósorban ezek eredményeképpen – a 14. század elején, amikor már sokkal megbízhatóbb és nagyobb számú adat áll rendelkezésünkre, Erdély települési viszonyaiban sincsenek döntő különbségek a Magyarországgal való összevetésben.

A sajátos helyzetű Szolnoktól eltekintve a többi hat erdélyi megye területe három értéktartományban helyezkedik el. A legkisebb Küküllő (kerekítve 1600 km2), közbülső helyet foglal el Doboka (3200 km2), míg a legnagyobbak Fehér (Fogaras nélkül), Hunyad, Kolozs és Torda (4700–4900 km2).

Az 1330-as évekig bezáróan (de nem feltétlenül egyazon időpontra érvényesen) Küküllőben 83, Dobokában 168, Fehérben 170, Hunyadban 57, Kolozsban 165, Tordában 100-at meghaladó számú falu állott. Nos, a Küküllővel azonos területű nyugat-magyarországi Moson megye faluszáma 88, azaz megegyezik a küküllei értékkel. Dobokával területre Békés, illetve Fejér (annak dunántúli része) állítható párhuzamba. A dobokai 168 faluval szemben Békésben csak 79, viszont Fejérben 217 település létezett. A legnagyobb kiterjedésű erdélyi megyékkel hozzávetőlegesen egyező területű Keve megyében a faluszám mindössze 34, ezzel szemben Hontban és Kis-Hontban együttesen 229, Hevesben 287, Nógrádban pedig 314.

A fenti adatokból – a valószínűség bizonyos határai között – abszolút népességszámot és népsűrűséget is meg lehet állapítani. A vármegyék ekkor még döntően magyar népessége mellett a 14. század első évtizedeiben, becslés alapján, legalább 25 ezer szásszal, 25–28 ezer székellyel és 40–50 ezer románnal is számolhatunk Erdélyben. Mindent egybevéve a teljes erdélyi lélekszám – nem lehet eléggé hangoztatni: becsléssel – a 14. század elején 300 ezer körülire tehető, vagyis az ország minden ötödik embere erdélyinek számított. Ez Erdélyben 5 km2/fő népsűrűséget jelent, ami alig marad el az országos átlagként adódó 6 km2/főtől.

*

A fenti adatokból csak nagy körültekintéssel lehet következtetéseket levonni. A legfontosabb az: a 11. század elejétől a 14. század elejéig eltelt időszakban Erdély „állta a versenyt” az ország más régióival, számottevő elmaradás a vizsgált területek egyikében sem tapasztalható. Más kérdés, hogy a fejlődés nem mindenkor egyenes vonalú pályán haladt, ennélfogva hol az egyik, hol a másik területen volt megfigyelhető bizonyos késés. Ugyanakkor egyedi erdélyi sajátosságok is kezdtek kialakulni és megerősödni. A felzárkózás, amelyet Erdély periferikus földrajzi helyzete, zord természeti viszonyai, folytonos katonai veszélyeztetettsége tettek szükségessé, mindenesetre az egész korszakban ütemesen haladt, ez részint az együtt élő erdélyi népek igyekezetének, részint a királyi hatalom közbeavatkozásának volt köszönhető. Erdély történeti pályája a 14. század elejét megelőzően teljesen párhuzamosan haladt a magyarországival.

*Vö. erről História 2002/9–10. szám! (A szerk.)

** Vö. Zsoldos Attila: Szent István vármegyéi. História, 2000/4. szám! (A szerk.)