Ugrás a tartalomhoz

História 2003-07

Glatz Ferenc , Berend T. Iván , Farkas Ildikó , Sipos Péter , Kemenczei Tibor , Kristó Gyula , Borhi László , Del Medico Imre , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Csorba László , Pótó János , Pandula Attila

História

8. fejezet -

„Dicsõségesen alkalmatlan”

ÉLETPÁLYA

BORHI László

„Dicsőségesen alkalmatlan”

Winston Spencer Churchill, 1874–1965

Winston Churchill mindenki másnál többet tett – Glatz Ferenc kifejezésével élve – a zsidó-keresztény kulturális örökségen alapuló demokratikus Európa fennmaradásáért. Nagy-Britannia mediterráni befolyásának fenntartása érdekében 1944 őszén Churchill beleegyezett abba, hogy Kelet-Közép-Európa a sztálini Szovjetunió érdekszférájába kerüljön. E két ellentétetes állítás azt sugallja, hogy mint minden politikusé, úgy Churchill megítélése is bizonyos mértékig nézőpont kérdése.

Család, iskola

Winston Spencer Churchill 1874-ben látta meg a napvilágot a család Oxford melletti, blenheimi kúriájában. Apja, Marlborough 7. hercege, Lord Randolph a pénzügyminiszterségig vitte, de az utókor megítélése szerint ténykedésének nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Churchill ragaszkodása hozzá annál is meglepőbb, mivel gyatra szülőnek számított, aki kevés figyelmet fordított fia nevelésére. Ezen a területen amerikai születésű édesanyja sem remekelt, aki érzelmeit inkább nem kisszámú szeretőjére tékozolta.

A kor szokásaihoz híven az ifjú Winstont – vagy Winnie-t, ahogyan szeretett nevelőnője becézte –, bentlakásos iskolába küldték, ahol megtapasztalhatta a korabeli angol nevelés embertelen szigorát, a durva testi fenyítést. Iskolája, Harrow nem tartozott a legnagyobb presztízsű intézmények közé, és ez maradandó tüskét hagyott Churchill emlékezetében. Churchill nem volt eminens tanuló, gyenge volt matematikából és latinból, de már ekkor kitűnt páratlan emlékezőképessége, a narratív történelem iránti szeretete és választékos stílusa.

Katonai karrier

Harrow után a sandhursti katonai akadémia következett, ahonnan a 4. huszárezredhez került, amelyet egy évvel később a brit gyarmatbirodalom ékkövének tartott Indiába vezényeltek. Itt Churchill nem elégedett meg társai könnyed életmódjával, hanem hozzáfogott műveltségbeli hiányosságainak pótlásához. Elsősorban történelmet olvasott – meghatározó élménye volt Gibbon A római birodalom hanyatlása és bukása, illetve Macauley Anglia története című munkája. Élete vége felé francia és viktoriánus angol regényeket olvasott.

Türelmetlenség és személyes bátorság jellemezte. A gátlástalanságig szerette a veszedelmet. Testközelből akarta megismerni a háború élményét, ezért először Kubába utazott, majd az afgán határhoz. (Az utóbbi kampányról írta élete első könyvét, ami mindjárt kasszasiker is lett. Churchill extravagáns, fényűző életmódját jelentős részben a könyveiből befolyó hatalmas honoráriumokból fedezte.) 1899-ben a Morning Star című újság megbízásából utazott Dél-Afrikába, hogy a búr háborúról tudósítson (amiért mai árfolyamon mintegy 50 ezer fontot kapott!). Riporteri megbízatása mellett katonai szolgálatra is jelentkezett. Hadifogságba esett, ahonnan az első adandó alkalommal megszökött. Kalandos szökése következtében valóban hírnévre tett szert, bár néhány fogolytársa később megvádolta, hogy szabadulását mások rovására valósította meg.

Politikai karrier

Politikai karrierje 1900-ban indult, amikor Oldham konzervatív képviselőjeként beválasztották az Alsóházba. Hamarosan szembekerült azonban pártjával a szabad kereskedelem kérdésében, és átpártolt a Liberális Pártba. 1905-ben elnyerte élete első kormányzati megbízatását: a Gyarmatügyi Minisztérium miniszterhelyettese lett. Egy kollégája szerint a fiatal Churchill „rendkívül nehezen kezelhető, és attól tartok, bármely posztra nevezzék ki, bajt kever majd, mint az apja. Fáradhatatlansága, csillapíthatatlan vágya a hírnévre, valamint az erkölcsi érzék hiánya aggodalomra ad okot.” Tehetségét elismerték, de nem kedvelték.

Bár érzékenységet mutatott a szociális kérdések iránt – így például igyekezett javítani a Dél-Afrikában szinte rabszolgaként robotoló kínai munkások helyzetén –, nem rejtette véka alá ellenszenvét a szocialista eszmék iránt. Kereskedelmi miniszterként azonban igyekezett szociális reformokkal is letenni a névjegyét. Leginkább a munkanélküliség csillapítása és a munkásbiztosítás terén mutatott fel eredményeket. Sikerült elérnie, hogy az alkalmazottak kötelező ebédszünetet kapjanak, valamint azt, hogy a boltok legalább egyszer egy héten korán bezárjanak.

1910-ben belügyminiszter lett az Asquith-kormányban. Szorgalmazta a bányászati törvény megalkotását, fellépett a börtönviszonyok javításáért, foglalkozott a halálbüntetés problémájával – bár a büntetés e drasztikus formáját emberségesebbnek tartotta, mint életfogytiglan rács mögött tartani valakit. Belügyminiszterként sem volt egyértelműen pozitív a megítélése.

A nemzetközi viszonyok változásával Churchill figyelme a külpolitika és a nemzetbiztonság irányába fordult. 1911-ben Asquith kinevezte tengerészeti miniszternek. E poszton saját korábbi álláspontját felülbírálva eltökélte, hogy fenntartja és növeli Anglia haditengerészeti fölényét. A világháború kitörésekor nem csak a haditengerészet irányítása kötötte le idejét, hiszen a brit kormány teljhatalmú megbízottjaként kapta a feladatot, hogy megszervezze a belga ellenállást is. 1914 decemberében úgy érezte, hogy a stratégiai kezdeményezés lehetősége Anglia kezébe került. Churchill úgy vélte, hogy a háborút az ellenség lassú felőrlésével kell megnyerni, amely kevesebb emberáldozatot követelne. Hiba csúszott azonban a tervezésbe: Churchill nem készült fel egy integrált tengeri és szárazföldi hadműveletre.

A háborús kudarc miniszteri posztjába került; Churchill frontszolgálatra jelentkezett, ahol zászlóalja élén átélhette a lövészárok megpróbáltatásait.

1917-ben Churchill Lloyd George kormányában kapott miniszteri megbízást. Hadügyminiszterként azon fáradozott, hogy a nyugati hatalmak döntsék meg az oroszországi bolsevik kormányt. Meg volt győződve arról, hogy Lenin rendszere katasztrófát jelent Oroszországra és fenyegetést a világra nézve. Oroszország „felfegyverzett hordái nemcsak ágyúval és szuronyokkal csapnak le, hanem politikai eszmékkel, melyek a nemzetek egészségét, sőt lelkét is szétrombolják”.

Hatalom nélkül

Az 1920-as évek elején Churchill politikai pályája rövid időre megtört. Lassanként elhagyta a liberálisok süllyedő hajóját és visszatért a torykhoz, ám egymás után érték a választási vereségek. Végül az 1924. évi konzervatív siker után pénzügyminiszter lett. Itt követte el pályafutása egyik legnagyobb hibáját: jobb belátása ellenére elfogadta, hogy az angol fizetőeszközt visszaállítsák az aranyalapra. 1929-ben a konzervatív kormány megbukott, Churchill kikerült a kormányból. (Nehéz időszak következett magánéletében is: félmillió fontot veszített a New York-i tőzsdén, majd 1932-ben elütötte egy autó.) Ez idő tájt politikai tevékenysége Indiára összpontosult. Minden energiájával ellenezte, hogy India domíniumi, tehát a korábbinál jóval autonómabb helyet kapjon a brit birodalomban. Ezzel elszigetelte magát a konzervatív párt azon progresszív elemeitől, akik segítségére lehettek volna a Hitlert „megbékíteni” igyekvő politikával szemben.

Churchill, bár rokonszenvezett a „tiszta tekintetű” német ifjakkal, „akik készek szenvedni és meghalni szülőföldjükért”, 1933-ban már arról beszélt, hogy „visszataszító körülmények uralkodnak Németországban”, és megemlékezett az antiszemita pogromok és a zsidóüldözés ottani veszélyéről. Ekkorra Churchill meggyőződésévé vált, hogy az európai stabilitásra Németország jelenti a veszélyt. A háború veszélye miatt szembehelyezkedett a Népszövetséggel, melyben a leszerelés politikájának fő képviselőjét látta. (Később azonban felkarolta a nemzetközi szervezet által fémjelzett kollektív biztonság politikáját.) Befolyásának növelésére Churchill igyekezett visszakerülni a politikai paletta közepére, de ebbéli törekvése zátonyra futott, mivel szembekerült a parlamenttel VIII. Edward király lemondása ügyében. Stanley Baldwin, a tory párt vezére elismerte, hogy Churchill számos nagyszerű tulajdonság – képzelőerő, ékesszólás, szorgalom, tehetség – birtokosa, de úgy vélte, hiányzik belőle a bölcsesség és az ítélőképesség. „Ezért hallgatjuk szívesen parlamenti felszólalásait, és nem fogadjuk el tanácsait.” Nem tudhatta, hogy hamarosan Churchill ítélőképessége menti meg az angol nemzetet.

Churchill, hatalom híján, csak a szavak éles fegyverével élhetett Chamberlain Csehszlovákiát magára hagyó müncheni politikája ellen, amelyet „gyávának, aljasnak, mocskosnak, emberhez méltatlannak és öngyilkosnak” bélyegzett.

A háborús miniszterelnök

1939-ben Churchill hosszú idő után ismét helyet kapott a brit kabinetben – újfent tengerészeti miniszterként. Bár Lengyelország megtámadása (1939. szeptember 1.) miatt Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak, a londoni politika érdemben nem változott. Olyannyira nem, hogy a brit politikai elit befolyásos tagjai nem zárták ki a Hitlerrel való tartós megegyezést. Norvégia eleste a brit haditengerészet jelenléte ellenére, valamint Hitler nyugati támadása tarthatatlanná tette a Chamberlain-kormány helyzetét. Chamberlain kész volt távozni, de nem volt világos, hogy kinek adja át a kormányzást. A Munkáspárt hajlandó lett volna akár Churchill, akár riválisa, Halifax alatt részt venni egy nemzeti egységkormányban annak ellenére, hogy a két személy politikája között szakadék tátongott.

A pártkörökben népszerűbb Halifax azonban nem vállalta a feladatot – „megfájdul a gyomrom, ha rá gondolok”, mondotta –, így VI. György király Churchillnek adott kormányalakítási megbízást. Churchill első feladata a nemzet jövőbe vetett hitének megszilárdítása volt. Híres beszédében „vért, fáradtságot, könnyeket és verítéket” kínált a brit nemzetnek. Churchill azt remélte, hogy hazája képes lesz kitartani addig, amíg az „új világ”, azaz Amerika „előre lép és megmenti a régit”. Churchill háborús kabinetjében azonban Halifax külügyminiszter Anglia fennmaradását inkább a Hitlerrel való megegyezéstől és nem a vele való konfrontációtól remélte. Így fennállt a veszélye, hogy a háborús kabinet megoszlik a háború vagy béke kérdésében. Végül Churchill álláspontja győzött, aki nem látott esélyt tisztességes feltételekre.

Churchill döntését igazolta az angliai csata (1941): Hitler, aki nyugaton Nagy-Britanniát tekintette a fő ellenségének, lemondott az angliai invázióról. A győzelem szempontjából döntő momentum volt az atlanti kapcsolat kiépítése. Churchill, illetve az amerikai elnök, Roosevelt érdeme a „különleges kapcsolat”, amely ma is jellemzi a két angolszász ország viszonyát. Churchill tudta, hogy Németországot nem lehet legyőzni Amerika tartalékai nélkül. Feladata reménytelennek látszott, mivel 1940-ben Amerika még egyáltalán nem gondolt a hadba lépésre. Erre talán a japán támadás nélkül soha nem is került volna sor. Részben Churchill érdeme, hogy az USA kezdettől fogva nem Japán, hanem Németország legyőzését tekintette legfontosabb céljának.

1941 folyamán Churchill kétszer is találkozott Roosevelttel. Ekkor még nem voltak jelei azon nézeteltéréseknek, amelyek a háború előrehaladtával egyre komolyabbá váltak. Az Atlanti Charta megfogalmazásakor (1941) Churchill igyekezett megóvni a birodalmi preferenciarendszert a Roosevelt által propagált szabad kereskedelemtől. A két ország később együttműködött az atombomba előállításában, de az amerikaiak egyre kevésbé akarták megosztani kutatásaikat a „szegényebb rokonnal”. De leginkább a háború megnyerésének stratégiáját látták másként: Churchill az első világháborúból ismert periferiális stratégiát erőltette, egy észak-norvégiai és/vagy dél-európai támadást (Balkán és/vagy Olaszország irányából), míg Roosevelt a lehető leghamarabb partra akart szállni Franciaországban.

Churchill otthon is bajba került. Bizalmatlansági indítvánnyal kellett szembenéznie, melynek vitája során Aneurin Bevan munkáspárti politikus epésen megjegyezte: „a miniszterelnök egyik vitát a másik után nyeri, és egyik csatát a másik után veszti el”. Augusztusban a parlamenti ellenzéknél is kellemetlenebb partnerrel kellett találkoznia: Sztálin vendége volt a Kremlben. A találkozó egyetlen, Churchill számára kellemes emléke az az éjszakába nyúló tivornya volt, ahol Churchill jól kamatoztathatta azt a képességét, hogy mértéktelen alkohol fogyasztása ellenére meg tudta őrizni a józanság látszatát. Ugyanakkor kénytelen volt elviselni a második front megnyitását és még több angolszász segélyt követelő Sztálin gyakran sértő szóáradatait.

A második frontról „a három nagy”, Sztálin, Roosevelt és Churchill teheráni találkozóján (1943) született végső elhatározás. Több más kérdésben is döntésre jutottak. Egyrészt Lengyelország határairól, amelyeket nyugatra, Churchill szemléletes bemutatója alapján egy lépéssel balra zárkóztattak. Másrészt 1944 májusára kitűzték a normandiai partraszállás dátumát, tehát elvetették Churchill balkáni tervét (amelyre egyébként a magyar Kállay-kormány a kiugrási stratégiáját építette). Nem arról volt szó, hogy a brit miniszterelnök a döntő csapást akarta volna a Balkán irányából végrehajtani, mindössze elterelő hadműveletekre gondolt.

Churchill és Sztálin

1944-re világossá vált, hogy az európai kontinens keleti felének sorsáról Churchill és Sztálin dönt, amerikai részvétel nélkül. Roosevelt számára kevéssé volt fontos ez a régió, és biztosítani akarta, hogy Sztálin nem köt különbékét a németekkel. Churchill érzékelte, hogy Anglia nagyhatalmi helyzete megingott, többé már nem egyenrangú partnere az amerikaiaknak és a szovjeteknek sem. Ráadásul az angol–amerikai viszony egyre feszültebbé vált. Így a brit birodalmi érdekek védelmében alkut ajánlott Sztálinnak: amennyiben átengedi Görögországot, döntő befolyást szerezhet Romániában és Bulgáriában, míg Jugoszlávián és Magyarországon egyforma mértékben osztoznának a felek. Az ajánlatra 1944 októberében, Churchill moszkvai látogatásakor került sor. Churchill átadott Sztálinnak egy „pajkos dokumentumot”, azaz egy papírfecnit, melyen az általa javasolt befolyási övezetek szerepeltek százalékos arányban kifejezve.* Sztálin kipipálta, mire Churchill javasolta, égessék el. „Nem, tartsa csak meg”, felelte a generális. (Churchill emlékirataiban igyekszik elbagatellizálni a megállapodás súlyát. Churchill Sztálinnal folytatott megbeszéléseinek részletei annyira kellemetlenek voltak, hogy annak pontos leírását törölték a háborús kabinet hivatalos jegyzőkönyvéből.) Másnap, Churchill felháborodására, Eden újratárgyalta a százalékokat: ennek keretein belül a szovjetek a churchilli 50 helyett 90 százalékot kaptak Magyarországon. Bár Churchill szovjet fennhatóság alá utalta a Balkán és Kelet-Közép- Európa jelentős részét, ez nem jelenti azt, hogy bolsevizálásukba is beleegyezett. Azt remélte, hogy a Szovjetunió, ha nem is válik demokráciává, de egy kicsit olyanná lesz, mint egy normális állam. Azaz, tiszteletben tartja majd az Atlanti Chartát. Ezzel a tévhittel nem volt egyedül...

Ahogyan a Vörös Hadsereg közelgett a kontinens szívéhez, Churchillt egyre nagyobb félelem töltötte el Európa jövőjét illetően. Bár a jaltai találkozón (1945. február) a szövetségesek megegyeztek a megszállási övezetekről, Churchill igyekezett rávenni az amerikaiakat, hogy ezeket ne tartsák tiszteletben olyan esetekben, amikor az angolszászok kedvezőbb katonai helyzetbe kerülnek. Sikertelenül. Áprilisban meghalt Roosevelt, de Churchill, bár az utazás lételeme volt, nem ment el a temetésére. Távolmaradására nem adott elfogadható magyarázatot, holott a felszínen baráti kapcsolatokat ápolt az elnökkel.

Helyzete belpolitikailag is megingott, kabinetje egyre elégedetlenebb volt informális kormányzási módszereivel. Választói sem gondolták másként: Churchill és pártja katasztrofális vereséget szenvedett az 1945 nyarán megtartott választásokon.

A világpolitika „nagy öregje”

Churchill legismertebb háború utáni megnyilvánulása a Missouri állambeli Fultonban elmondott beszéde, melyben kijelentette, hogy Stettin és Trieste között vasfüggöny ereszkedett Európára. Kevésbé ismert az előadásnak az a része, amely arról szólt, hogy a nyugati hatalmaknak szövetségre kell lépniük, hiszen az ENSZ vezető hatalmai eltávolodtak egymástól. Zürichi beszédében (1946. szeptember) pedig az egyesített Európa és a francia–német partneri viszony mellett szállt síkra.

Erősen megcsappant politikai kötelmei mellett fogott hozzá második világháborús emlékeinek elkészítéséhez, melynek megírásához minden titkos irathoz hozzáférhetett. (A hat kötet akkora bevételt hozott, hogy nem túl sikeres leszármazottai gazdagságát is megalapozta).

1951-ben újra miniszterelnök lett, a választási kampány során legjobb formáját hozta. Egyesek szerint „nagyszerű személyisége” ellenére „dicsőségesen alkalmatlan volt” a kormányzásra. Túl sokat kártyázott, és túl kevés figyelmet szentelt a kormányzati iratok tanulmányozásának. Erőfeszítéseinek jelentős részét annak szentelte, hogy összebékítse a Keletet a Nyugattal. Kevés realitásérzékkel 1950-től fogva sürgette, hogy a Nyugat folytasson a legmagasabb szinten konzultációt a szovjetekkel. Úgy érezte, hogy a hidrogénbomba a pusztulás szélére sodorta az emberi civilizációt. 1951-ben Churchill a világpolitika „régi nagy öreg”-je volt. Churchillnek sok időre volt szüksége, hogy belássa, sem a brit, sem a világpolitikának nincs már szüksége rá. 1953-ban szélütést kapott, és csak azért nem kellett lemondania, mert nem volt, aki átvegye a helyét, és mert sikerült titokban tartani állapota súlyosságát. De vas akarata, hatalmas élni és uralkodni akarása hozzásegítette, hogy 80 évesen szinte teljesen talpra álljon.

1955-ben mondott le. 1965-ben bekövetkezett haláláig komoly politikai szerepet már nem vállalt. Utolsó éveinek nagy részét a francia riviérán, illetve Onassis luxusjachtján töltötte életre szóló társa, Clementine Churchill oldalán.

Ismeretes, hogy Churchill nem csak politikusként tevékenykedett. Tájképei, melyek emlékhelyként működő chartwelli házának falait díszítik, bár nem kápráztatták el a műértőket, nagyobb tehetségről árulkodnak, mint riválisának, Hitlernek élettelen városképei. A 31 kötetre rúgó történeti munkája közül jó néhány azonban maradandó értéket képvisel. Legértékesebb munkái között lehet számon tartani az édesapjáról, Randolph Churchillről írt életrajzát, a legismertebb pedig a bevallottan szubjektív, azaz saját apológiájaként megírt hatkötetes munka, a Second World War (A második világháború), amely a világégés egyik legfontosabb forrásmunkája, mert a háború egyik kulcsszereplőjének belső világába enged bepillantást. (A munkáért a szerzőt irodalmi Nobel- díjjal tüntették ki.) Briliáns gondolatmeneteit, utánozhatatlan nyelvi fordulatait nemcsak történeti munkái, hanem ezerszámra írt levelei és beszédei is magukon viselik. (Emlékezetes beszédei közül néhány iskolai tananyaggá vált.)

*

Winston Churchill páratlan képességű államférfi volt. Követett el hibákat, köztük súlyosakat is, a bel- és külpolitikában egyaránt. De hazája és a nyugati világ szempontjából döntő pillanatban kivételes erényeket csillantott meg.

*Vö. Vida István: A magyar békeszerződés területi kérdései. História, 1987/1. szám! (A szerk.)