Ugrás a tartalomhoz

História 2003-07

Glatz Ferenc , Berend T. Iván , Farkas Ildikó , Sipos Péter , Kemenczei Tibor , Kristó Gyula , Borhi László , Del Medico Imre , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Csorba László , Pótó János , Pandula Attila

História

11. fejezet -

Pocahontas

HÍREK

FARKAS Ildikó

Az Antarktisz egykori élővilága

A 19. század végén expedíciók indultak a még egyetlen ismeretlen földrész, az Antarktisz meghódítására. Az angol Robert Falcon Scott kapitány 1911 novemberében indult csapatával, a rettenetes hidegben (–40 fokban!) azonban a motoros szánok gyakran felmondták a szolgálatot, és a pónik sem bírták az időjárás viszontagságait. Roald Amundsen norvég felfedező kutyás szánokkal és sítalpakon indult útnak 1911 októberében, más megközelítési útvonalon. Amundsen helyesen ítélt mind a felszerelést, mind az útvonalat illetően: csapatával 1911. december 15-én elérte a pólust és kitűzte rá a norvég zászlót. Scott és négy társa 1912. január 17-én érkezett ugyanoda, és ott találták a norvégok jelét, valamint egy sátrat tartalék élelmiszerrel és Amundsen Scottnak szóló levelét. Scotték csalódottan, betegen – éhezve, átfagyva és skorbuttól gyötörve – indultak vissza, de egyikük sem érkezett haza az Antarktiszról. Holttestüket 1912 novemberében találta meg a keresésükre küldött mentőexpedíció, Scott halála pillanatáig vezetett naplójával.

Sátruk mellett 16 kg-nyi kövületet is találtak, melyeket útjuk során Scott – aki ragaszkodott expedíciójának tudományos jellegéhez – gyűjtött össze vizsgálatok céljaira. Majdnem egy évszázad telt el, míg bebizonyosodott igaza, s az, hogy útja nem volt hiábavaló. A kövek, melyeket összegyűjtött, az első Antarktiszon talált megkövült növényi maradványok voltak: egy mintegy 250 millió éve az Antarktiszon létezett dús, lombhullató erdő levelei és fakérgei.

Évmilliókkal ezelőtt az Antarktisz még nem volt jeges kontinens. 500-600 millió éve még az Egyenlítő környékén elterülő hatalmas őskontinens, Gondwana része volt, amely talán 160 millió éve kezdett darabokra szakadni, majd részei különböző irányokba kezdtek vándorolni. Az Antarktisz 60 millió éve válhatott el Afrikától, Indiától és Ausztráliától, és a Déli-sark felé mozgott. 45 millió éve óceán határolja, és 38 millió éve kezdett kialakulni rajta a jégtakaró, amely az utóbbi ötmillió évben borítja.

Találtak már a földrészen növény-, sőt állatmaradványokat (pl. mamutot) is. Angol tudósok most a Scott által gyűjtött, megkövesedett növényi maradványokat vizsgálják, és a lombhullató növények eredetéről, fejlődéséről, s legfőképpen arról szeretnének ezzel információkat kapni, hogy miért lett a lombhullató növényzet uralkodó az örökzöldekkel szemben.

Gilgames sírja?

Gilgames a Kr. e. III. évezredben uralkodott sumer király volt Uruk városában (ebből ered a mai Irak neve). Személyéhez, tetteihez fűződik a világ első „könyve”, a Gilgames-eposz, amelyet Kr. e. 2500 körül jegyeztek le ékírással agyagtáblákra. Az évszázadok során egyre mitikusabb elemekkel gazdagodott eposz Gilgames ember-isten életét meséli el.

A kutatók sokáig úgy vélték, az eposz a korabeli legendákból jött létre, és nem történeti eseményeken alapul. Most azonban német régészek Irak területén a sumer városok kutatása közben úgy vélik, megtalálták Uruk városát és Gilgames sírját, mégpedig ott, ahol azok az eposz szerint álltak: ahol az Eufrátesz kettéágazik. A kutatást a modern technológia segítette: a talajmágnesesség vizsgálata megmutatja, hogy a földfelszín alatt hol rejtőznek emberi építmények. Ez alapján elkészíthető egy digitális térkép Uruk városának teljes szerkezetéről. A kutatók majdnem száz hektárnyi területet mértek fel így ott, ahol az Eufrátesz kettévált, és az eposzban leírt város nyomaira véltek bukkanni: épületek, utcák, megművelt földek hálózatára. Az Eufrátesz valamikori folyómedrében pedig temetkezési helyet fedeztek fel, amely akár Gilgames sírját is magában foglalhatja.

Inka írás?

Az inka civilizáció a 11. század körül alakult ki, és a spanyolok 16. századi hódításáig virágzott. Az inka birodalom (a 15. század közepétől) a mai Kolumbiától Chile középső részéig terjeszkedett a Csendes-óceán partvidékén. Emlékét nagyszerű, az Andok több ezer méteres magasságában emelt építmények jelzik. A piramisok, templomok, városok építéséhez komoly mérnöki ismeretekkel kellett rendelkezniük az építőknek, a nagy kiterjedésű birodalom kiépítése pedig feltételezne bizonyos szintű adminisztráció meglétét. Mindeddig azonban úgy tudtuk, a dél-amerikai prekolumbiánus kultúrák közül csak a maják fejlesztettek ki írásrendszert.

Egy harvardi antropológiaprofesszor új könyvében (Gary Urton: Signs of the Inka Khipu) viszont azt állítja, hogy az inka civilizáció bonyolult rendszert alkalmazott feljegyzések készítésére. Ez pedig a kipu volt, szövött és fonott zsinórok összessége, amelyről már az 1920-as években megállapították, hogy a zsinórokat az abakusz működési elvének megfelelően fonták és olvasták. A tízes helyi érték szerint helyezték el az egyes helyi értékű csomókat. (Arról korabeli spanyol források is beszámoltak, hogy az inkák fonalról fonalra haladva olvasták ki a textil tartalmát, de működését és jelentését a spanyolok nem tudták megfejteni.) A professzor a kipu vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy a kipu a számítógépes bináris kód rendszeréhez hasonlóan tartalmazza az információkat. Különböző textilfélék, szövési technikák, színek, a zsinórok és a csomók száma, sodrási iránya adja a variációs lehetőségeket, amelyek összesen több mint 1500 információegységet kínálnak. (Ez több, mint a sumerek, az egyiptomiak és a maják írásrendszerének egységei.) A professzor reméli, hogy számítógépes módszerekkel és a spanyol forrásokkal való összevetés révén előbb-utóbb megfejthető lesz az inkák írása is. A kiput egyébként még a 20. században is használták a hétköznapi feljegyzésekhez a kecsua indiánok.

Pocahontas

Pocahontas története „Fehér Amerika” néhány évszázados történelmének egyik legendája: az indián lány és a fehér telepes szerelme, amely – egy időre – békét hozott a két nép között. A legenda szép, és lehet, hogy nagy része valóság is. Azt, hogy Pocahontas valós személy volt, több forrás is megerősíti. Amerikai kutatók pedig most bejelentették, hogy megtalálták Pocahontas faluját, Jamestown város közelében, ott, ahol a korabeli térképek is jelezték annak helyét. A feltárt 17. századi indián településen nagyszámban találtak indián agyagedényeket, nyílhegyeket, valamint angol eredetű fémtárgyakat és olyan kék üveggyöngyöket, amelyekkel, a feljegyzések szerint, az első telepesek fizettek az indiánoknak a gabonáért.

Pocahontas személyét és történetét John Smith kapitány (1580–1631) leírásából ismerjük, aki – mai kifejezéssel – kora nagy kalandora volt, hajós, katona (Erdélyben is harcolt a törökök ellen, fogságba esett, és hosszas kalandok után jutott vissza hazájába). Az első telepesek között érkezett az Újvilágba 1607-ben, hogy részt vegyen újabb gyarmatok létesítésében (Jamestown városát ekkor alapították). 1609-ben egy robbanás során megsérült, hazament Angliába, és soha nem tért vissza Amerikába. 1624-ben megjelent művében leírta, hogy Jamestown alapításakor a területet birtokló algonkin indiánok fogságába került, és a biztos halál várt volna rá, ha a törzsfőnök, Powhatan lánya, Pocahontas meg nem menti az életét. Közreműködésével az indiánok és az angol telepesek békében éltek egymás mellett. Ez lett az alapja a romantikus legendának.

Pocahontas személyét több forrás is említi. 1595 körül született, a virginiai partszakaszt ellenőrző algonkin törzsszövetség főnöke, Powhatan lányaként. 1607-ben érkeztek földjükre az angolok, akikkel kezdetben békés viszonyban éltek. Pocahontas szívesen érintkezett a fehérekkel, gyakran járt városukba a „cserekereskedőkkel”, megtanulta nyelvüket, és bájával, élénkségével, okosságával megnyerte a telepesek rokonszenvét. Idővel azonban a kezdeti jó viszony megromlott, Pocahontas is egyre ritkábban járt Jamestownban, 1609-ben pedig John Smith – akihez különösen jó kapcsolat fűzte – visszatért Angliába. 1613-ban aztán az ellenségeskedés odáig fajult, hogy az egyik angol kapitány elrabolta és fogságban tartotta Pocahontast, és az indiánok által foglyul ejtett angolokért cserébe ajánlotta fel apjának. A fogságban a lány jó bánásmódban részesült, nagyjából szabadon járhatott a településen, és olyannyira alkalmazkodott, hogy megkeresztelkedett (a keresztségben a Rebeca nevet kapta), és feleségül ment egy John Rolfe nevű telepeshez. 1616-ban a telepesek küldöttséget menesztettek királyukhoz, és algonkin indiánokat is vittek magukkal. Köztük volt Pocahontas is férjével és csecsemő kisfiával. Londonban az udvarban is bemutatták Pocahontast. 1617-ben indultak volna haza, de akkorra már Pocahontas súlyos beteg volt, és még Angliában meg is halt, tüdőgyulladásban vagy tuberkolózisban. Személye máig az indiánok és a fehérek együttélését szimbolizálja.