Ugrás a tartalomhoz

História 1979-03

Hegyi Klára , Poór István , Sárhidai Gyula , Péter János , Borsányi György , Vida István , Heckenast Gusztáv , Bona Gábor , Kardos József , Mucsi Ferenc , Dombrády Loránd , Szakály Ferenc , László Gyula , Sarkady János , Trogmayer Ottó , Bertényi Iván , Temesváry Ferenc

História

10. fejezet -

Mi volt a Vkf-2?

DOMBRÁDY Lóránd

Mi volt a Vkf-2?

Az évek során több alkalommal visszhangot váltott ki Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig című emlékirata. A számos kritikában (többek között E. Fehér Pál a Népszabadságban, Vida Ferenc a Párttörténeti Közleményekben stb.) a Horthy-rendszer erőszakszervezete egyik sajátos termékének, a Vkf-2.-nek a megítélése kulcskérdésnek számít. Ugyanehhez a témakörhöz kapcsolódik sok vonatkozásban Máté György–Vida Ferenc: Hűség és hűtlenség című kis monográfiája is, Kossuth Könyvkiadó 1979. (A szerk.)

Az ellenforradalmi rendszer hadseregének mind katonai, mind politikai szempontból kiemelt jelentőségű vezető testülete volt a vezérkar. Főnökét – mint legfelső hadúr – maga Horthy Miklós kormányzó nevezte ki, közvetlenül az ő rendelkezése alá tartozott, neki számolt be tevékenységéről, a hadsereg állapotáról. A honvédelmi miniszternek a vezérkar főnöke nem volt alárendelve, őt a kormányzónak tett jelentései tartalmáról csak tájékoztatni volt köteles. A vezérkar működése meghatározta a hadsereg arculatát, befolyásolta az állam katonapolitikáját, de hatást gyakorolt az államélet egészére is.

A vezérkarnak feladata ellátásához elsőrendű érdeke volt a külföldi – elsősorban a kisantant (Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia) – államok katonai helyzetének és háborús felkészülésének megfigyelése, ugyanakkor a saját fegyveres erőkkel kapcsolatos titkos adatok megőrzése. E feladatot a hírszerzés és a kémelhárítás látta el, ami a vezérkar második osztályának, az úgynevezett Vkf–2-nek hatáskörébe tartozott.

A Vkf-2. felépítését a volt Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének vezérkarához igazodva 1920-ban alakította ki első vezetője, Stojakovics (Sztójay) Döme. A trianoni békeszerződés megtiltotta vezérkar létrehozását, ezért ez a szerv 1938-ig, a fegyverkezési egyenjogúság bevezetéséig mint a Honvédelmi Minisztérium VI. katonai főcsoportja állott fenn, s ezen belül működött a VI–2. osztály.

A Vkf-2. struktúráját kezdettől két alapvető – egymástól el nem választható, egymást kiegészítő – feladat határozta meg: a hírszerzés és a kémelhárítás. Az osztály eszerint tagozódott alcsoportokra, az úgynevezett alosztályokra. A hírszerzést a Központi offenzív alosztály („Koffa”.), a Nyilvántartó alosztály (,‚Nyíl”.), az úgynevezett „X” desifrírozó csoport, valamint az attasé csoport, míg a kémelhárítást a Defenzív alosztály („Def.”) látta el. A Vkf-2. szervezetét kiegészítették a hadtestparancsnokságoknál működő, így az ország egész területét behálózó, a Vkf-2. osztály irányítása és ellenőrzése alatt működő hadtest II. osztályok. A Vkf-2. osztályt vezérkari ezredes, míg az egyes alosztályokat vezérkari törzstisztek – őrnagy, alezredes – vezették.

Az osztály szerkezete az ellenforradalmi rendszer fennállása alatt lényegében nem változott, azonban a testület létszáma jelentősen növekedett. 1935-ben 56, 1938-ban 83, 1940-ben 74, míg 1942-ben már 152 fő az osztály tényleges állománya, amit a háború alatt tartalékosok behívásával még szükség szerint kiegészítettek. Ugyan ezen időszakokban a többi vezérkari osztály létszáma általában 25–40 fő között mozgott.

A Központi offenzív alosztály kiterjedt hírszerző hálózattal rendelkezett. A beszerzendő híranyag egyrészt szorosan katonai jellegű volt, kiterjedt a megfigyelt állam hadseregére: haditerveire, felvonulására, vezetésére, felszerelésére, alakulatainak elhelyezésére, mozgósítási és kiegészítési rendszerére, stb. Másrészt a „Koffa”. szélesebb katonapolitikai célokból érdeklődött minden olyan bel- és külpolitikai jelenség és tény iránt, mely a haderő megteremtésére – különös tekintettel a nemzetiségi viszonyokra – és annak növelésére vonatkozott; figyelemmel kísérte az ország gazdasági és ipari potenciáljának változásait. A „Koffa” tevékenysége a második világháborút megelőzően elsősorban a kisantant államok ellen és az őket támogató hatalmak felé irányult. Kiterjedt ügynökhálózata és nem utolsósorban a katonai attasék tevékenysége révén gazdag és megbízható információk birtokába jutott. Kevesebb sikerrel járt a magyar hírszerzés tevékenysége a Szovjetunió ellen. A háborús évek alatt a kémkedés már csak Szlovákiára és főleg Romániára szorítkozott. A német elhárítás már ezt sem nézte jó szemmel, bár a két hírszerző szolgálat között korábbról fennálló hírcsere egyezményre hivatkozva ekkor is igyekezett hasznosítani a magyar információkat.

A hírszerző munkában nagy szerep jutott a határ menti hadtestek II. hírszerző és kémelhárító osztályainak, amelyek a szomszédos országok határkörzeteiben – kb. 60 km mélységig – szervezték és irányították a hírszerzést, a határőrizeti és ellenőrzési szervek bevonásával. A határmenti átkelőhelyeken és községekben ezenkívül hírszerző egységeket is működtettek.

A „Koffa” összehangolta tevékenységét a politikai rendőrséggel és a csend őrséggel. A csendőrség kiterjedt besúgó hálózatával különösen értékes adatokat szolgáltatott a már említett határövezeti hírszerzés számára.

A Vkf–2. agyközpontja a Nyilvántartó alosztály, az úgynevezett ‚Nyíl” volt, ahol népes személyzet gyűjtötte és rendszerezte különböző szempontok szerint az egyes Vkf-2. alosztályoktól, a katonai attaséktól, a lehallgató és figyelő szolgálattól, a csapatoktól, valamint a hírközlő szervektől és sajtótól naponta folyamatosan érkező híreket, értesüléseket. Az ily módon összegyűjtött anyagból napi, heti és havi általános és tematikus összefoglalókat, értékeléseket készítettek a kormányzói katonai iroda a vezérkar főnöke, a honvédelmi miniszter, a miniszterelnök, valamint más katonai és polgárt szervek számára.

Fontos részlege volt a Vkf-2. osztálynak az „X” csoport, mely a különböző országok rejtjelezett katonai adásainak lehallgatásával, azok sifre (titkosírás) kulcsainak megfejtésével foglalkozott. Feladatai közé tartozott a vezérkar titkos üzeneteinek és parancsainak továbbítása is.

Az attasé csoport irányította a külországokban működő magyar katonai attasék munkáját, értékelte jelentéseiket. Másrészt a Magyarországon működő attasékkal kapcsolatos ügyeket – protokolláris feladatoktól a megfigyelésig – intézte.

A hírszerzés szorosan összefüggött a Vkf-2. Defenzív alosztályának munkájával. Az egyes részlegek egymást támogatták, információikat kicserélték és kiegészítették, az ügyek jelentős részében együtt jártak el. A hírszerzés és kémelhárítás teljes elválasztása lehetetlen lett volna. A hírszerző tisztek és ügynökök egyben kémelhárítással is foglalkoztak és fordítva.

A Vkf-2.-n belül – különösen 1938-tól – a legnépesebb részleg a „Def”, aminek oka a nyomozó tisztek létszámának gyors növekedése: 1936-ban 11, 1938-ban 20, 1940-ben 30 és 1942-ben már 53 fő volt. A központi apparátusnak – a gyarapodás ellenére – viszonylag kis száma mégis csak azt tette lehetővé, hogy az országos jelentőségű, nagyobb ügyekben működjék közre. Tevékenységét azonban szervesen kiegészítette a Vkf-2. alárendeltségébe tartozó hadtest II. osztályok hírszerző és nyomozó szerve. Ezek kémelhárító és hírszerző részlege az 1942-es állománytábla szerint – létszámuk más években is hasonló volt – hadtestenként 83 fővel működött. Ebből 25 nyomozótiszt a hadtestparancsnokság színhelyén – területének egészére kiterjedően –‚ 39 pedig az úgynevezett „K” kirendeltségeken „dolgozott”. Ilyen kirendeltségek voltak az üzemekben, a vasútnál, a postánál, a sajtónál és más hírközlőszerveknél, valamint a nagyobb helységek főbb hivatalaiban. Természetesen jelen voltak a „K” tisztek a csapatoknál is. A „K” kirendeltségek elhárító közegei szoros kapcsolatban álltak az üzemek katonai parancsnokaival, valamint az említett intézményekben jelen levő „K” ügynökökkel.

A hadtestek nyomozó szervei szorosan együttműködtek a rendőrség és csendőrség hasonló ügykörű részlegeivel s azok besúgóival. A területi katonai elhárítók a kisebb jelentőségű ügyeket – ha úgy ítélték meg – saját hatás körükben bonyolították le. Ha szükségesnek találták, a jelentési kötelezettségen túlmenően, bevonták a nyomozásba a központi „Def”. embereit is. A hadtest területén történtekről, a kialakult hangulatról a Vkf-2.-t folyamatosan tájékoztatták.

A „Def”. központi, vagy hadtest-nyomozói az általuk letartóztatottakat a főbb ügyekben – a legtöbb ilyennek minősült – a vezérkar főnöke ügyészének, más esetekben a hadtestek ügyészének adták át vádemelés végett. Ez után kerültek a lefogottak a vezérkar főnökének különbírósága, illetve a hadtestek hadbíróságai elé.

A „Def”. elvileg csak a hadsereget közvetlenül érintő ügyekben volt illetékes, azonban a gyakorlatban hatáskörét önkényesen olyan politikai ügyekre is kiterjesztette, amelyek nélkülözték a szigorúan vett katonai vonatkozásokat. Az 1941. októberében életbe léptetett 7650/1941. ME. rendelet módosította a hűtlenség bűntettének üldözésére vonatkozó korábbi jogszabályokat és kiterjesztette a hűtlenség bűntettének körét, kimondva, hogy az ilyen ügyekben „a bűnvádi üldözés elrendelésére illetékes parancsnok jogait kizárólag a honvédvezérkar főnöke gyakorolja”. Ezen igen tágan értelmezhető jogszabály értelmében kommunista vagy baloldali beállítottságú letartóztatottakat, legyenek bármely erőszakszervezet foglyai, mint ellenséggel szövetkezőket a hűtlenség bűntettével vádolták. Ujszászy István vezérőrnagy, a Vkf-2., majd 1942-től az akkor megalakuló Államvédelmi Központ vezetője – feladata a Vkf-2., a csendőrség, politikai rendőrség munkájának összehangolása – ezzel kapcsolatosan kijelentette: „minden beszervezett és öntudatos kommunista kötelessége a pártmunkán kívül a szovjetek részére katonai és politikai kémkedést végezni”, ennélfogva eleve kémgyanúsakként kezelendők. A politikai és a hűtlenségi ügyek –– a baloldali mozgalmak üldözése és felgöngyölítése, a lefogottaknak a Vkf különbírósága elé állítása – elsősorban a politikai rendőrség és a csendőrség nyomozó osztálya hatáskörébe tartoztak. A letartóztatottakat azonban a rendőrök és a csendőrök – minden közvetlen katonai vonatkozás híján is – eleve kémgyanúsnak tartották, s így bevonták a nyomozásba, vagy legalább tájékoztatták a „Def”.-et is. Így kerültek esetenként a „Def”. Hadik-laktanyában működő nyomozói kezébe olyanok, akik nem voltak gyanúsíthatók semmiféle, a hadsereg érdekeit sértő kémkedéssel, „felforgatással”. Vidéken hasonló módon jutottak baloldaliak a hadtest-nyomozók börtöneibe.

A katonai kémelhárítás tehát szorosan együttműködött a politikai rendőrséggel és a csendőrség politikai nyomozó osztályával. A Vkf-2. főnökei gyakran fejezték ki elismerésüket a rendőrség és csendőrség közegeinek az együttműködéséért. Ez mégsem zárta ki, hogy időnként hatásköri villongásra kerüljön sor az egyes nyomozói szervek között. A rendőr- és csendőr nyomozók gyakran feleslegesen vonták be a „Def’.-et egyes ügyekbe, melyek végül is nem bizonyultak kémkedésnek; sőt, gyakran katonakollégáik legnagyobb bosszúságára, beleártották magukat a „Def”.-esek saját dolgaiba is. Elsősorban a csendőrnyomozók gyakran a „Def”. embereinek adták ki magukat, s a nevükben foganatosítottak letartóztatásokat. Ebből és ennek nyomán a csendőrök által alkalmazott egyre brutálisabb módszerekből főként 1943-ban jelentkeztek nézeteltérések, amikor a Vkf-2. eljárásai már inkább alkalmazkodtak az akkori kormány politika vonalához.

A Vkf-2. felépítésének és működésének ez a rövid áttekintése is bizonyítja, hogy a szerv tevékenységének árnyaltabb, hadtörténeti kiindulópontú megrajzolása elengedhetetlen az ellenforradalmi korszak hadseregének megismeréséhez. A vezérkar 2. osztálya ugyanis – vezetője és beosztottjai politikai beállítottságának megfelelően – a megszerzett információk célzatos, gyakran szélsőjobboldali színezetű tálalásával jelentősen befolyásolta a legfelső államvezetés katonai és politikai döntéseit.