Ugrás a tartalomhoz

História 1980-01

Kákosy László , Barta Gábor , Kosáry Domokos , Vörös Antal , Maróti Egon , Kristó Gyula , Benda Kálmán , Urbán Aladár , Vörös Károly , Djakov, A. V. , Gyarmati György , Tóth Ede , Berend T. Iván , Mócsy András , Kiss J. László , Kozminski, Maciej , Juhász Gyula , Muresan, Camil , Glatz Ferenc

História

1. fejezet -

Sztrájk III. Ramszesz korában

KÁKOSY László

„Küldjetek a fáraóhoz!”

Sztrájk III. Ramszesz korában

A Kr. e. 16. században a fáraók új temetkezőhelyet választottak maguknak. Korábban a piramis volt a leggyakoribb királyi sírforma, a XVIII. dinasztia kezdetétől pedig hatalmas sziklasírokat képeztek ki múmiájuk számára az akkori fővárossal, Thébával (a mai Luxor) szemben, a Nílus nyugati partján. I. Thotmesz fáraó (1506–1494) volt az első uralkodó, aki sírhelyéül a nyugati partnak azt a nehezen megközelíthető részét választotta ki, amely később a Királyok Völgye néven vonult be a történelmi köztudatba.

Ez a keskeny, majdnem teljesen zárt, meredek sziklafalakkal körülvett völgy kiválóan alkalmas volt arra, hogy rejtekhelye legyen azoknak a mesés kincseknek, melyekkel az uralkodók elődeik sírját megtöltötték abban a reményben, hogy haláluk után ők is ugyanilyen drágaságokkal felszerelve vonulhatnak be az öröklétbe. A völgy őrzése aránylag kis létszámú rendőri, katonai erővel is könnyen megoldható volt, de a sírok bejáratát ennek ellenére igyekeztek elrejteni, az építésben résztvevőket titoktartásra kötelezték. Kétségtelen, hogy a gizai piramisok megépítése volt a régi egyiptomi technika csúcsteljesítménye, nem tartozott azonban a könnyű feladatok közé ezeknek a monumentális síroknak a sziklába vájása sem. Három közülük eléri a 100 méteres hosszúságot. A legnagyobb méretű I. Széthi király sírja, melynek teljes hosszúsága jelenleg nem ismeretes, ugyanis a hatvanas években a régészek újabb folyosóját fedezték fel, mely koporsóteremből indul ki, de a törmelék és a fojtó atmoszféra miatt máig sem kutatták át.

A munkástelep szervezete

A folyosók, melyeket kisebb-nagyobb termek szakítanak meg, általában lefelé haladnak. A XVIII. dinasztia idején az alaprajz L alakban megtörik, a XIX–XX. dinasztia idején a tengely nagyjából egyenes vonalú. A sír belső részén van a koporsó, egyes esetekben teremnagyságú helyiségben. A levezető utat számos sírban mély függőleges aknák szakítják meg, melyek gyakorlati célokat szolgálhattak (rablók előrehaladásának megnehezítése, esetleg a becsurgó esővíz összegyűjtése); biztos azonban, hogy az Újbirodalom második felében vallási jelentőséget is nyertek: Szokarisz halotti istennek a barlangját jelképezték, mely felett a napisten bárkájának el kellett haladnia.

A nagyobb sírok elkészüléséhez hosszú évekre volt szükség, a király halálának idejére készen kellett állniuk. A nagy munkához az uralkodóknak állandóan rendelkezésre álló, szakképzett munkaerőre volt szükségük, ezért a thébai nyugati part egy másik völgyében, nem messze a királynék temetkezőhelyétől, munkástelepet hoztak létre. A terület mai neve Deir el-Medine, az ókorban Pa-Demi-nek (A Város) és Szet-Maát-nak (Az Igazság helye) nevezték. A telepről származó írásos és egyéb leletanyag legnagyobb része az Amarna-kor utáni időkből való, szervezetét, életét a XIX–XX. dinasztia idején, tehát a Kr. e. 14. század végétől a 11. század elejéig tudjuk részleteiben tanulmányozni, biztos azonban, hogy alapítása a 16. századra esett.

Több évtizedes ásatási munka volt szükséges a telep feltárásához. Néhány éves megszakítással 1922-től 1951-ig dolgoztak itt a francia egyiptológusok B. Bruyère vezetésével. Az ásatások során nemcsak a házak, a munkások mindennapi használati tárgyai kerültek elő, hanem írásos dokumentumok is – papiruszok és ezerszámra osztrakonok –‚ melyek rövid szövegeiből lassanként hatalmas mozaikként összeállt a telep életének, szervezetének, egyes családok történetének képe. A telepet fal vette körül, a házak szorosan egymás mellé épültek. Alapterületük kicsi, de némelyiknek pincéje és emelete is volt. Falaikat nagyrészt agyagtéglából építették, de az alapzatnál, ajtókereteknél követ is használtak. Egyes házakban a falakat festmények díszítették. A közösség szervezete tükröződik abban, hogy a házakat egy út két oldala mentén építették fel. A munkásokat ugyanis feletteseik két csoportra osztották, melyek mint jobb és bal „oldal” szerepelnek az okmányokban. Az elnevezés ősi eredetű és a hajósok szókincséből való, arra utal, hogy az evezősök a hajó két oldalán ültek.

A csoportok létszáma változó, a legfontosabb munkálatok idején általában 20–20 fő volt. IV. Ramszesz idején viszont 120 a munkások összlétszáma. A telep teljes lakossága a családtagokkal, szolgákkal, őrökkel együtt 250 és 700 között mozoghatott. A közösség élén a két csoportvezető állt, a telepen dolgozó írnokok is alárendeltjeik voltak. Ők tartották a kapcsolatot a felsőbb hatóságokkal, a vezírtől érkező leveleket is nekik továbbították. Az idők folyamán gyakorlattá vált, hogy a csoportvezetői tisztség egy-egy családon belül öröklődött.

A munkások életkörülményei

Mivel az egyiptomi államgépezet működésében rendkívül nagy szerepe volt az írásbeliségnek, érthető, hogy a telepre írnokokat is beosztottak: először kettőt, később négyet. Ezek a munka minden szakaszáról, a legapróbb eseményekről is feljegyzéseket készítettek. Pontos listák készültek a bérekről, a reggelenként átvett munkaeszközökről, a munkából való hiányzások okairól. Munkabérük alacsonyabb volt a csoportvezetőkénél, de jövedelmüket kiegészíthették egyéb munkákkal, mint sírfeliratok elkészítése, levelek megírása analfabéták számára. A két csoportvezető és egy írnok alkotta a telepet irányító testületet. A Deir el-Medine-i közösség saját belső ügyeiben önállóan intézkedhetett, a munkások valamennyien a szabad dolgozók közé tartoztak. Életüket nagyban megkönnyítették azok a segéderők – szintén szabadok –‚ akiket az állam a telepre küldött, hogy annak lakóit mentesítse olyan köznapi tevékenységek alól, melyek akadályozhatták volna a sírokban végzett munkájukat. Ők hordták a vizet, szállították az ellátmányt a telepre; de találunk közöttük favágókat, ruhamosókat, kertészeket is.

A rabszolgák csak csekély szerepet játszottak a telep életében. Férfi rabszolgát egyáltalán nem találunk, az oda irányított rabszolganők felett az állam rendelkezett, nem kerülhettek a telep lakóinak tulajdonába. Bizonyos számú napot dolgoztak egy-egy családnál.

A munkások fő tevékenységének színhelye a Királyok Völgye volt. Mivel ez messze van a teleptől, addig, amíg egy-egy síron folyt a munka, a férfiaknak a sír közelében kellett lakniuk. Minden tizedik nap lehettek együtt családjukkal a telepen, az egyiptomiak ugyanis nem ismerték a hetet mint időegységet, hanem dekádokban számoltak. A munkaszüneti napok számát növelték egyes istenek ünnepei is.

A hosszú folyosók, tágas helyiségek kialakítása a sziklában tervszerűséget, jó szervezést igénylő kemény munka volt. Deir el-Medine lakosai nehéz munkájukért természetbeni juttatást kaptak éppen úgy, mint a másutt dolgozó munkások, kézművesek. Deir el-Medine munkásai havonta általában négy zsák búzát, másfél zsák árpát kaptak. A csoportvezető bére öt és fél zsák búza, két zsák árpa, az írnoké négy és fél zsák búza és egy zsák árpa. Ez a két gabonaféle alkotta az alapbért, de emellett időnként hal, főzelék, ruha és testápoláshoz szükséges kenőcs is járt nekik. Lényegesen alacsonyabb volt ennél a segédszemélyzet és a rabszolgák fizetése.

A Középbirodalom korából (Kr. e. 20. század) napi béreket ismerünk. Akkor egy kőbányába irányított expedíció munkásai naponta tíz kenyeret és egyharmad korsó sört kaptak, szakmunkások húsz kenyeret és fél korsó sört. Nem nagyméretű cipókról van szó, hanem az Egyiptomban ma is elterjedt kerek lepénykenyérről. A sör szerves része volt a táplálkozásnak, a szülők a gyerekeknek is sört vittek az iskolába.

Harc a bérért

Az állam aránylag magas életszínvonalat biztosított a telep lakóinak. Voltak azonban időszakok, amikor nehézségekkel, nyomorral, éhezéssel kellett szembenézniük. III. Ramszesz (kb. 1184–1153) uralkodásának 29. évében a rendkívül súlyossá vált helyzet arra kényszerítette a lakosságot, hogy látványos módon, munkabeszüntetéssel és tüntetésekkel adjon hangot elégedetlenségének. A hónapokig húzódó, fel-fellángoló mozgalom egy-egy epizódját egy írnok szerencsénkre megörökítette naplószerű feljegyzéseiben. Nevét nem ismerjük. A thébai nyugati parton dolgozott, a temető adminisztrációjának alkalmazottja volt. A torinói múzeumban található úgynevezett Sztrájk-papiruszon olvashatók a napi események rövid összefoglalásai. Nem irodalmi igénnyel, nyilvánosság számára készült beszámolók ezek, hanem hevenyészve odavetett mondatok, melyek azonban így is érzékeltetik azoknak a hónapoknak a feszültségét, a hatóságok megdöbbenését.

„A munkáscsoportok felvonulása ezen a napon a temető öt erődjéhez, mondván: »Éhesek vagyunk! 18 nap telt el a hónapból!« Leültek III. Thotmesz templomának hátsó részéhez.”

A béreket nem mindig a hónap elején kapták; az állam ekkor még 18 napja volt adósuk. Egész nap itt tartózkodtak és éjszakára sem tértek vissza a telepre. Másnap újabb felvonulást tartottak, majd a hónap 13. napjáról ezt olvassuk:

„Ramszesz templomának elérése. Alvás összevisszaságban a kapujánál. Behatolás a belsejébe.” II. Ramszesz temploma, a Ramesszeum, egyike a terület leghatalmasabb építményeinek; a munkások először mellette táboroztak, majd nyilván betörték a kapuját. Miután a helyzet egyre fenyegetőbbé vált, két rendőrparancsnok kísérőkkel együtt átkelt a túlsó partra, hogy magával hozza Théba kormányzóját. Közben a Ramesszeum papjai, hogy megóvják templomukat, tárgyalásokat kezdtek a munkásokkal.

„Hedzsnehet írnok és ennek a templomnak »istenatya« papjai (kijöttek), hogy meghallgassák szavukat. Ők így szóltak hozzájuk: „Az éhség és a szomjúság miatt jöttünk ide. Nincs ruha, nincs kenőcs, nincs hal, nincs zöldség. Küldjetek a fáraóhoz – élet, üdv, egészség –‚ a mi jóságos urunkhoz ezek miatt. Küldjetek ezenkívül a vezírhez, a mi főnökünkhöz, hogy készítsenek ellátmányt részünkre! Ezen a napon kiadták részükre a tél első hónapjainak ellátmányát.”

Az első háromnapos sztrájk és a felvonulások tehát eredménnyel jártak, a thébai hatóságok kénytelenek voltak a jogos követeléseket kielégíteni. De ez csak a kezdet volt. A következő hónapban újrakezdődtek a tüntetések. Ekkor – úgy látszik – átkeltek a másik partra is, hogy így még nagyobb nyilvánosságot adjanak sérelmeiknek. Egy katonatiszt, aki kiment eléjük a város falaihoz, azt jelentette elöljáróinak, hogy a munkások két vezetője, Kenna és Hai megtagadta társaik visszavezetését:

„Nem térünk vissza, mondd meg főnökeidnek... Bizony nem (csak) azért vonultunk fel, mert éhezünk! Nagy mondanivalónk van! Bizony bűnöket követnek el a fáraónak ezen a helyén!“ Ez esetben nem az éhezés a fő motívum; a munkások a nyugati part hatóságainak korruptsága miatt akartak panaszt tenni.

A helyzet azonban nem javult, és egy hónap múlva Ta vezírnek kellett állást foglalnia az ügyben. Mikor délre érkezett, hogy a thébai istenszobrokat a király közelgő jubileumi ünnepére szállítsa, a hatóságok feltárták neki a helyzet komolyságát. Ezek után az egyik írnoktól megkapták járandóságuk felét. A vezír nem egy nagyúr rendreutasító, fenyegető stílusában szól a munkásokhoz, szavai sokkal inkább mentegetőzésnek hatnak.

A bért azonban a következő hónapban sem tudták kifizetni. Mikor a munkások tüntető csoportja megjelent egy erődnél, Amonnaht írnok ezt mondta nekik: „Ne vonuljatok a kikötőhöz! Bizony adok nektek két mérő búzát ebben az órában. Ha azonban kimentek, elítéltetlek titeket minden törvényszéknél, amelyhez fordultok!”

A válság tünete

Nem tudjuk, hogy végül is hogyan állt helyre a rend, valószínűleg fokozatosan rendezték a járandóság szabályos kiutalását. A telep IV. Ramszesz alatti nagyarányú fejlesztése is bizonyára összefüggésben áll a munkások erélyes fellépésével. Egyik legfeltűnőbb sajátossága ennek a megmozdulásnak a hatóságok tehetetlensége. Mikor szorongatott helyzetbe kerültek, fizettek, tárgyaltak, ígértek. Katonai, rendőri erővel könnyen le lehetett volna törni az ellenállást, hiszen voltaképpen nem tömegmozgalomról volt szó, de ehhez nem folyamodtak. Ennek magyarázatát az örökkévalóságot biztosító királysírok szakrális jelentőségében találhatjuk meg.

A járandóság kimaradása az állam mély válságának egyik tünete volt. A Kr. e. 13. század végén és a 12. század első évtizedeiben Egyiptomnak már fennmaradásáért kellett küzdenie, a tengeri népek és a líbiaiak fergeteges támadásai csatatérré tették az északi területek egy részét. III. Ramszesz tehetséges hadvezérnek bizonyult, győzelmei megrengetették az országot; a gazdasági helyzet azonban fokozatosan romlott, és a belpolitikai nehézségek is egyre súlyosabb problémák elé állították az udvart.

Deir el-Medine leletei a fáraókor társadalmi viszonyainak sok kérdését tisztázták. Végleges bizonyítékot szolgáltattak annak a régebbi felfogásnak helytelenségére, mely az egyiptomi fizikai dolgozók nagy részét rabszolgának tekintette. Egyiptomban a rabszolgatartásnak sohasem volt döntő szerepe a termelésben. Deir el-Medine lakosai rendelkeztek mindazokkal a jogokkal, melyek a szabad lakosságot megillették. Hangsúlyozni kell azonban azt is, hogy kedvező helyzetüket nem általánosíthatjuk: a szabad parasztok és munkások tömegei sokkal nehezebb körülmények között éltek. A „munkásarisztokrácia” megjelölés az ókori viszonyok kapcsán túlságosan modernizáló, de kétségtelen, hogy a telep lakosai különleges kedvezményeket élveztek az állam részéről. Az általános hanyatlás, korrupció azonban őket is sújtotta, szinte fizikai létüket veszélyeztette, és Egyiptom történetében szokatlanul harcos fellépésükhöz vezetett. A Deir el-Medine-i mozgalom a világtörténelem legrégebbi ismert sztrájkja, de nyilván korábban is voltak hasonló megmozdulások az ókori Kelet államaiban.