Ugrás a tartalomhoz

História 1980-02

Hahn István , Vida István , Láng Péter , Boros Zsuzsa , Borus József , Szõts István , Sápi Vilmos , Molnár György , Sipos Péter , Fábri Zoltán , Lagzi István , Póth Piroska , Gyarmati György , Varga F. János , László Gyula , Váradi László , Fodor Sándor , Niederhauser Emil , Bölöny József , Stemlerné Balog Ilona

História

5. fejezet -

A legendás T-34-es

FIGYELŐ

BORUS József

A legendás T–34-es

Több hete sugározza nagy közönségsikerrel a Magyar Televízió a Hat év történelem c. szovjet–amerikai dokumentumfilm-sorozatot. A háború egyik fegyver-főszereplője kétségtelenül a T–34-es szovjet harckocsi.

1941 márciusában szovjet katonai küldöttség járt Németországban. A Hitler által 1940. december 18-án aláírt „Barbarossa eset” fedőnevű utasítás alapján ekkor már javában folytak a Szovjetunió ellen tervezett hadjárat előkészületei. Részben ennek leplezésére, de főleg a német fölény fitogtatására Hitler utasítást adott, hogy a küldöttségnek mutassák meg a páncélosiskolákat és a harckocsigyárakat – és közöljék is velük, hogy az ő utasítására semmit nem titkolnak el előttük.

A németek legnehezebb harckocsija ekkor a Panzer IV. volt, 5 főnyi személyzettel, 21 t ütközetsúllyal, 75 mm-es rövidcsövű ágyúval. Ennek az eredetileg a többi, könnyebb fegyverzetű harckocsi támogatására szánt típusnak a láttán a szovjet tisztek kijelentették: nem hiszik, hogy ez lenne a legnehezebb német harckocsi! Hitler utasítása ellenére eltitkolják előttük a legújabb német konstrukciókat – mondották. Ezt annyit hangoztatták, hogy német kísérőik végül levonták a következtetést: a Szovjetuniónak nyilván nehezebb és jobb harckocsijai vannak, mint Németországnak.

E következtetés azonban csak feltevés volt, és az is maradt a Szovjetunió megtámadásáig, mivel a németek sem moszkvai katonai attaséjuk útján, sem más forrásból nem értesültek arról a szovjet harckocsiról, amely 1941. június 22. után tűnt fel csapataik előtt, és amellyel sem páncéltörő fegyvereik, sem harckocsijaik nem boldogultak. Ennek a harckocsinak, a T–34-nek mindjárt az első napokban kezükbe került példányán kipróbálták akkor legerősebb 50 mm-es kaliberű páncéltörő ágyújukat. A páncélzatot a wolframmagvas gránát átütötte ugyan, de csak 400 m távolságról vagy ennél közelebbről. Ugyanakkor a T–34 76,2 mm–es lövegének gránátja a német harckocsikat már 1500 m-ről ki tudta lőni.

Heinz Guderian vezérezredes, 1941-ben a 2. német páncéloscsoport parancsnoka a Vörös Hadsereggel vívott harcokban, megállapította, hogy a T–34 fölényben van harckocsijaival szemben. „A T–34-gyel szemben akkori elhárítófegyvereink csak különösen kedvező körülmények között voltak hatásosak. A Panzer IV-nek rövid 75 mm ágyújával a T–34-et hátulról kellett megtámadnia, hogy a motor feletti rácsozaton át elintézhesse. Művészet volt úgy a cső elé kapni, hogy jó célpontot nyújtson.”

Hogyan jött létre és milyen volt ez a T–34, amely a németeknek meglepetést okozott, tábornokaik bevallása szerint rémületet keltett katonáik soraiban?

Harckocsik a háború előtt

Jóllehet a hadviselésben a harckocsik megjelenésének az első világháborúban elsőrendű fontossága volt, fejlődésük és alkalmazásuk körül azóta folyik a vita. Az első harckocsik páncélzata csak gyalogsági lövedékek, legfeljebb gránátrepeszek ellen védett. 1935-től sorra jelentek meg a kiskaliberű, 20–47 mm-es páncéltörő ágyúk – lövedékeik ellen erősebb páncélzatra volt szükség. A páncélvastagság növelésével nőtt a harckocsik súlya, ez erősebb motorok beépítését kívánta. A megvastagított páncélzat átütéséhez aztán nagy űrméretű ágyúkat kellett beépíteni.

A kapitalista hadseregek közül a német kezdte a második világháborút a legfejlettebb páncélostechnikával. A könnyű, 1933-ban bevezetett, csak géppuskákkal felszerelt Pz I és az 1936-ban rendszeresített, 20 mm-es ágyúval felfegyverzett Pz II típus a háború kitörésekor már elavult. 1937-ben került a csapathoz a Pz III, mely 1942-ig a páncélosezredek fő harcjárműve volt. Az eredetileg 14,5 mm-es páncélzattal ellátott, 15 t összsúlyú jármű páncélzatát az évek folyamán 30–50 mm-re vastagították, súlya így 22,3 t-ra, motorjának teljesítménye 230 Le-ről 300-ra növekedett. Ennek tornyában kezdetben 37 mm-es löveg volt, később 50, végül már 75 mm-es.

A már említett Pz IV sorozatgyártása 1938-ban kezdődött, a háború végéig ebből a típusból 7071 db-ot állítottak elő. Eredetileg a 8–14,5 mm-es páncélzatát helyenként 80 mm-re növelték, súlya így 17,3 t-ról 25 t–ra növekedett. Motorja kezdetben 250 LE-t teljesített, ezt csak 300–ra sikerült fokozni.

A Szovjetunióban a harckocsicsapatok 1930-ra kezdtek önálló fegyvernemmé alakulni. Az akkori szovjet katonai elméletnek megfelelően gyors, keréken és lánctalpon egyaránt haladni tudó harckocsikat gyártottak. Az első ilyen a 11 tonnás BT–2 volt, 37 mm-es löveggel. Tervezésénél figyelembe vették a J. Walter Christie által tervezett, 1928-ban az USA-ban gyártott 8,6 tonnás, csak géppuskával felfegyverzett harckocsit, elsősorban ennek futóművét. Az amerikaiak ezt a járművet nem fejlesztették tovább, de nem terjedt el náluk a Christie futó mű sem.

A Szovjetunióban a BT (bisztrohodnij tank = gyorsjáratú harckocsi) nagygörgős, keréken vagy lánctalpon való mozgásra egyaránt alkalmas futóművét 1939-ig megtartották. A T–34-et már tisztán lánctalpas hajtásra tervezték, de a nagy sebességet biztosító nagygörgőket még az 1965-ben a csapatokhoz került T–62 harckocsin is alkalmazták.

A BT–2 futógörgőit külön függesztették fel, rugózásuk így független volt egymástól; a harckocsit egy 400 LE-s repülőgépmotor hajtotta. Egyik utódjába, a BT–5-be már 76,2 mm-es ágyú került; a BT–7 harckocsik egy részébe pedig egy többéves munkával kifejlesztett Diesel-motor, melynek blokkja alumíniumból készült. Ezt a motort építették be később V–2 elnevezéssel a T–34-be és más szovjet harckocsikba is. A Diesel-motor kevesebb üzemanyagot fogyaszt, kevésbé tűzveszélyes, és mivel nem elektromos gyújtású, a rádiózást sem zavarja.

A harmincas évek közepétől úgy látszott, hogy a páncélelhárítás fölénybe kerül a harckocsikkal szemben. Az 1935-től bevezetett 37–47 mm-es páncéltörő ágyúk gránátja 500 m távolságról 40 mm páncélt ütött át. Szükség lett tehát gránátbiztos páncélzatú harckocsikra. Az első ilyent a Szovjetunióban építették, T–46–5 (T–111) megjelöléssel 1937 tavaszán. A 28 t súlyú jármű 60 mm-es páncélzata bármely távolságról védelmet nyújtott a 37 mm-es páncéltörő gránát ellen, 1000 m-en felüli távolságról pedig a 76 mm-esek ellen is. Ez a típus csak páncélzatában különbözött a korábbiaktól; jelentőségét az adta meg, hogy gyártásánál szerezték az első tapasztalatokat a harckocsik gránátbiztos páncélzatának kifejlesztéséhez.

A T–34 közvetlen elődei az A típusjelű harckocsik voltak. A Diesel-motoros BT–7m-nél erősebb páncélzatú, új formájú teknővel és toronnyal szerkesztett A–20 45 mm-es löveget kapott; motorja keréken való közlekedés esetén négy görgőpárjából hármat hajtott. A–30 nevű változata 76,2 mm-es löveggel készült, lövegcsöve ekkor hosszúnak számított, mivel a kaliber 30,5-szeresét tette ki. Az A–20 3 tonnával nehezebb lett a kelleténél, ez károsan befolyásolta sebességét és mozgékonyságát. Az A–30 a lövegnek a toronyban való elhelyezése okozott problémát.

A megoldást végül az a tervezőközösség találta meg, amely a BT-ket köztük a BT–7m-et szerkesztette. A T–29 és a T–46–5 tervezésében részt vett Mihail Iljieg Koskin vezette tervezőiroda felismerte, hogy a közepes harckocsi terepjáró képessége lényegesen megnő tisztán lánctalpas futómű alkalmazása esetén A bonyolult kerékmeghajtás elhagyása egyszerűsíti a gyártást, csökkenti a súlyt és helyet ad más berendezéseknek. Ezt a 19 tonnás – T–32 jelölésű járművet – melynek kedvező formája és gránátbiztos páncélzata volt, az eredetileg tervezett 45 mm-es löveg helyett minden további nélkül el lehetett látni a 30,5 kaliberhosszúságú, 38 mintájú 76,2 mm-es ágyúval.

A modern páncélos

1940. március végén a harkovi traktorgyár kapuján két, ekkor már T–34 nevet viselő harckocsi gördült ki a moszkvai útra. Az egyiket részben maga Koskin vezette, és ő mutatta be a Kremlben a Legfelső Haditanácsnak. A próba sikeresen folytatódott a terepen, s a kormány elrendelte a sorozatgyártást, melyet az 1940. szeptember 26-án, alig 42 évesen elhunyt Koskin helyett közeli munkatársa, a 38 éves A. A. Morozov irányított.

A nyugati szakértők szinte egybehangzó véleménye, hogy a T–34 „első fellépésekor 1941-ben tűzerőben, páncélzatban és mozgékonyságban minden más harckocsit felülmúlt”. A modern harckocsiknak ezt a hármas követelményét a második világháborúban a legmesszebbmenően a T–34 egyesítette. 76,2 mm-es lövege páncélgránátjának kezdősebessége 662 m/sec.; ez a gránát 500 m-ről 60 mm, 1500 m-ről 54 mm vastag páncélt ütött át. A parancsnoki kocsikban kezdettől fogva a később általánossá vált 41,2 kaliber hosszúságú löveg volt. A T–34 a legnagyobb lőtávolságról is ki tudta lőni a német Pz III és Pz IV harckocsit, ezek viszont, mint 1941-ben bebizonyosodott, őt csak kivételes esetben tudták leküzdeni. Az 1942 őszén első ízben bevetett, a goebbelsi propaganda által agyonreklámozott 56 t súlyú Tigrist – ennek Guderian által 1943. augusztus i-én jóváhagyott kezelési utasítása szerint – a T–34 oldalról 1500 m-ről, szemközt 500 m-ről ki tudta lőni.

A T–34 páncélzata 45 mm volt, 30, 45 és 50° szögben döntve. A ferde páncélt a páncéltörő gránátok nehezebben ütötték át, könnyebben elcsúsztak rajta vagy lepattantak róla, másrészt vízszintes vagy ehhez közeli irányú találat esetén vastagabb páncélt kellett átütniük. Méltán nevezi a szakirodalom a T–34 formáját mintaszerűnek, s ez a forma már a második világháború folyamán befolyásolta a külföldi harckocsitervezőket. A németeknél 1943-ban kibocsátott Párduc és az 1944-ben meg jelent Királytigris harckocsi formáját bevallottan a T–34-től kölcsönözték.

A T–34 mozgékonyságát V–2–34 jelű, 12 hengeres négyütemű, 500 LE-s Diesel-motorja biztosította. Legnagyobb sebessége 51 km volt óránként, ütközetsúlya pedig 26,5 t. Talajnyomása cm2-ként csak 0,64 kg-ot tett ki, ez a háború folyamán végzett változtatások okozta súlynövekedés miatt ugyan 0,78 kg-ra növekedett, de még így is jóval alatta maradt bármely más közepes harckocsiénak. A német közepes harckocsik talajnyomása megközelítette, a nehezeké pedig meghaladta az 1 kg-ot.

A harckocsi mozgékonysága szempontjából fontos: hány LE jut egy t súlyra. A T–34-nél kezdetben ez 19 LE volt, s a háború végére is még közel 16, ugyanakkor a Pz IV-nél 14,8, majd még kevesebb, a Párducnál alig 15, a Tigrisnél 12,3, a Királytigrisnél csupán 10,1.

A Nagy Honvédő Háború kitörésekor mindössze 1225 darab T–34-es volt a Vörös Hadsereg alakulatainál. Ez az aránylag kevés harckocsi is döntő szerepet játszott a németek elleni harcokban, minőségi fölényt biztosított a szovjet harckocsizóknak. Épp ezért mindent meg kellett tenni a mennyiségi fölény megszerzésére, a gyártás növelésére, az ipar keletre telepítése mellett is. Az áttelepítés átmenetileg csökkentette a termelést: 1941. III. negyedében 1121 T–34–est gyártottak, a IV. negyedben már csak 765 db. A csökkenés nem tartott sokáig; új helyükön az áttelepített üzemek elképzelhetetlenül rövid idő alatt újrakezdték a termelést. A harkovi traktorgyár kiürítését 1941. október 19-én fejezték be, és december 8-án a gyár új helyéről, az Uralból már elindították az első 25 db T–34-est az arcvonalba.

A nyugati szakmunkákban gyakran olvasható az a megállapítás, hogy az első T–34 tornyán nem volt parancsnoki kupola. Ez igaz, de ennél nagyobb problémát jelentett a harckocsiparancsnok túlterheltsége, mert neki kellett ellátni az irányzólövész feladatát is. A legelső T–34-eseknél csak a parancsnoki kocsiban volt rádió, a többit zászlójelekkel irányították. Ezt a hiányosságot már 1941-ben megszüntették, minden járműbe rádiót építettek be. 1942/43 telén megjelentek a parancsnoki kupolával ellátott T–34-esek, miáltal nagymértékben javult a zárt toronyból való figyelés lehetősége.

Ismételten megerősítették a páncélzatot, módosították a torony formáját. 1942 augusztusában Nyizsnyij Tagilban az Ukrán Tudományos Akadémia Elektrohegesztési Intézetének laboratóriuma J. O. Paton akadémikus irányításával kidolgozta a T–34 automatikus gyorshegesztésének eljárását. Az erre szolgáló készülékeket az év folyamán 40 gyárban alkalmazták.

1943 végén a T–34 új, megnagyobbított tornyot kapott, ebben már 3 főnyi személyzet fért el; a parancsnokon és töltőlövészen kívül külön irányzólövész is. Új erősebb löveget építettek be, ennek 85 mm-es, 51,5 kaliberhosszúságú csövéből kilőtt páncél gránátja 1000 m távolságról is átütötte a hitleri hadsereg bármely harckocsijának páncélzatát. A már említett Tigris kezelési utasításához mellékelt harckocsi-felismerési táblázat szerint a T–34 „messze a legjobb és leghasználhatóbb szovjet-orosz harckocsi. Gyors, mozgékony, nagyon erős fegyverzettel és páncélzattal. Kedvező formája következtében (dőlési szög: homloklemez 30°, hátsó lemez 40–45°, szekrényoldal 50°) valamennyi szovjet-orosz modell közül a legnehezebb leküzdeni.”

A Nagy Honvédő Háború éveiben gyártott közel 40 ezer T–34 harckocsinak jelentős szerepe volt a háború kimenetelében. 1945 után részben kiképzési célokra szolgáltak, részben világszerte részük volt az imperialista agressziók elhárításában, Koreától és Vietnamtól a kubai Disznó-öbölig, és hősi emlékműveken, múzeumi kiállításokon vagy éppen mozivásznon, tv-készülékek képernyőjén emlékeztetnek Szovjetunió világtörténelmi győzelmére.