Ugrás a tartalomhoz

História 1981-02

Tomka Péter , Sándor Pál , Kõvágó László , Lengyel István , Gyáni Gábor , Balázs Ilona , Varga László , Szakály Ferenc , Gergely Jenõ , Matthaeidesz Konrád , Ürögdi György , Erényi Tibor , Zika Klára , Borus József , Hársfalvi Péter , Temesváry Ferenc , Glatz Ferenc

História

8. fejezet -

A pénz urai

VARGA László

A pénz urai

A közvéleményt mindig erősen foglalkoztatta: kik a társadalom leggazdagabbjai és mekkora lehet azok vagyona. A kérdés igazi politikai súlyt csak az első világháború éveiben kapott, amikor széles néptömegek szó szerinti elnyomorodásával párhuzamosan a gazdaság csúcsain néhányan nemcsak egyszerűen „megszedték magukat”, hanem valóban hadimilliomosok lettek. Ez a vagyon mesés volt és a legendákban meg is sokszorozódott. Különösen azokhoz tapadtak ilyen legendák, akik tevékenységük révén kénytelenek voltak vállalni a nyilvánosságot. Ezen esetekben a gazdasági befolyás önmagában is gyakran keltette a korona-, vagy később a pengő-milliók mítoszát. Tudjuk, a milliók nem jelentettek feltétlenül fényűző életmódot, vagy hosszas semmittevést. A vagyon nagyon könnyen el is úszhatott: ugyanakkor bizonyos „kötelességekkel” is járt. Ilyen volt – különösen a háború éveiben – a jótékonykodás, ami jelenthette ingyen leves osztását, hadikórház pénzelését, vagy akár a művészetek pártfogását, azaz ösztöndíjak, alapítványok stb. finanszírozását.

A mítoszok és a legendák között még a történész is nehezen igazodik el. Nem tehet mást, mint saját számításai és korabeli becslések alapján megkísérel legalább nagyságrendileg pontos képet rajzolni az adott kor vagyoni tagozódásáról. A földbirtokosok esetében viszonylag könnyebb a helyzet, hiszen a földbirtokok nagysága, fekvése és a művelési mód ismeretében következtetni lehet a vagyoni helyzetre és a jövedelemre. Nehezebb azonban mindezt megtudni az üzleti élet hatalmasairól.

Nehezíti a történész helyzetét, hogy a „vagyon” körülírása is nehezebb, mint azt első pillantásra gondolnánk. Komoly vagyonnak – gyakran a kimutatások alapjának – számíthatott például a saját tulajdonban lévő gyár. De ugyanakkor tudjuk, hogy ennek „értéke” rendkívül relatív: az épületegyüttesekben, felszerelésekben nyugvó milliók csak korlátozottan voltak mobilizálhatóak, s forgalmi értékük ki volt téve a mindenkori gazdasági helyzet ingadozásainak. Akadályozza a nagy vagyonok felmérését, biztos körvonalazását, hogy a pénzügy jellegéből következően, egyes csoportok, személyek (családok) rendkívül gyorsan emelkedhettek és még gyorsabban zuhanhattak is. Különösen a különböző politikai és gazdasági változások – háborúk, válságok stb. – vezettek gyakran a csúcson is helycserékhez.

A továbbiakban tekintsük alapnak a félszázaddal ezelőtti helyzetet. Vagyis azt az utolsó pillanatot, amikor a gazdasági világválság még nem rendezte át a tőke sorait.

A piramis csúcsán: iparbárók

A magyar tőkés társadalom élén, igazából mindössze három-négy család állt. Ide tartozott a csepeli Weiss család (30–35 millió pengő), Schiffer Miksa (25–30 millió pengő), a szeszgyáros Fellner Henrik (25–30 millió pengő), a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke, a GYOSZ elnöke, és feltétlenül ide sorolható a Hatvany-Deutsch család is a maga mintegy 20–25 millió pengős vagyonával.

Weiss Manfréd (1857–1922) sajátos finanszírozási, tőkebefektetési stratégiája révén kapaszkodott fel mintegy harminc-negyven év alatt a tőke középmezőnyéből a csúcsra. Terménykereskedőként kezdte, de volt építési vállalkozó, malomrészvényes és ingatlantulajdonos is, míg végül saját iparvállalatainak megalapításával létrehozta a magyar ipar legnagyobb óriását, a csepeli gyártelepet. Már a századfordulón övé volt az ország legnagyobb konzervgyára és a legnagyobb egyéni tulajdonban lévő fémipari vállalat, amely hadianyaggyár volt. Biztos tartalékot jelentettek a hatalmas ingatlanok, amelyeknek egy része a Margit-híd pesti oldalán terült el, és enyhe túlzással majdnem egészében magába foglalta a Lipót (Szent István) körút, Pozsonyi út, Katona József utca és a mai Hegedűs Gyula utca által határolt területet. A világháború éveiben a saját vállalatok jelentős bővítése mellett a családi vagyon újabb konzervgyárral és 10 000 holdas Csongrád megyei uradalommal egészült ki. Így összességében mintegy fél milliárd koronás értéket tudhattak magukénak. A háborús összeomlás (1918), a román megszállás, (ami a gyár teljes leszerelését jelentette) és a békegazdálkodásra való áttérés költségei miatt a Weiss-féle vagyon átmenetileg erősen megcsappant. Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után a vagyon nyolc részre oszlott, de változatlanul közös kezelésben maradt.

Az ingatlantulajdonos Schiffer Miksának Weissékhez képest sokkal inkább sikerült a háttérben maradnia, neve is kevésbé ismerős. Viszonylag szerény mérnökként házassága révén lett társtulajdonosa a Grünwald–Schiffer-féle építési vállalkozásnak és vagyonát nagy stílű vasútépítésekkel, közszállításokkal és telekvásárlásokkal alapozta meg. 1910-től önálló vállalata élén gazdagodott tovább, míg a húszas években már az ő tulajdonában voltak többek között a Palatinus házak (a Pozsonyi út nyugati oldalán álló, 1911-ben épült bérház, valamint a Margit-híd és a Parlament között elterülő telkek. Számos nagyipari vállalatban volt érdekelve. Végül vagyonának egy részét ő is birtokvásárlásra, az ercsi mintagazdaság megvételére fordította.

Reb Eisig Deutsch a helyi viszonyokhoz képest, gazdag polgárként lett az aradi hitközség elnöke. Közben fia, Deutsch Ignác megalapította saját, illetve a család vállalkozását a Deutsch I. és Fia céget, majd 1852-ben Pestre költözött. A terménykereskedelem mellett mind aktívabban foglalkoztak bank és biztosítás-üzletekkel, vasútépítéssel és egyéb építőipari tevékenységgel is. (A többesszámot itt azért is kell használni, mert a család különböző ágait szorosan összefogta a már-már feloldhatatlan családi vagyonközösség.) Ők építették mint fővállalkozók a kassa–oderbergi és a munkács–beszkidi vasútvonalat. Az 1873-as gazdasági válságot követően a Concordia Gőzmalom szinte teljesen a család tulajdonába került, majd Deutsch Sándor a cégbe gyakorlatilag beolvasztotta a jó nevű Kohner Adolf és Fiai, valamint a Brüll Henrik és Fiai cégeket. Ezekkel együtt alapították a nyolcvanas évek elején a nagysurányi cukorgyárat, a szegedi és temesvári szeszgyárat, részt vettek a Tisza szabályozásában. 1889-ben Hatvanban alapítottak cukorgyárat és malmot, majd ezt követően a garamvölgyi és sárvári cukorgyárat. A család a kilencvenes években 27 százalékkal részesedett a hazai cukortermelésből. Kiterjesztették érdekeltségüket a vidéki malmokra, ugyanakkor a család budapesti malomérdekeltsége elérte a 4 millió koronát. Szerepet játszottak a Hazai Bank, a Magyar Ipari és Kereskedelmi Ellenőrző Bank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank irányításában. A családi vagyonközösség csak 1933-ban, Hatvany Béla halálával bomlott fel. Üzleti és családi kapcsolatait, befolyását tekintve a család mindvégig vetekedett a csepeli Weissekkel. Három tagja a művészetek terén vált nevezetessé: Hatvany Lili színműíró és kritikus, Hatvany Ferenc festő, de mindenekelőtt az irodalomtörténetből jól ismert későbbi Kossuth-díjas akadémikus Hatvany Lajos, Ady jó barátja, a Nyugat és a haladó magyar irodalom legfőbb pártfogója.

A második lépcső

Szorosan a Hatvanyak nyomában találjuk – mintegy 20 millió pengős vagyonnal – a sörgyáros Drehereket és Haggenmachereket, a szeszgyáros Gschwindteket és az újpesti bőrgyáros Wolfnereket.

A Dreher családdal Magyarországon először 1862-ben találkozunk, amikor Dreher Antal schwechati sörgyáros megvásárolta a Kőbányai Serház Társaság üzemét, a Budapest-kőbányai sörgyárat. A család később jelentős uradalmakat és budapesti ingatlanokat szerzett, majd részt vállalt a Kereskedelmi Bank igazgatásában. A háború utáni gazdasági visszaesés éveiben hatalmas koncentrációt hoztak létre a korábban konkurens Haggenmacherékkal és ezzel nemcsak az üzemekben felhalmozott értékeket sikerült átmenteni, hanem egyes felszabadult gyárépületeket más célra is felhasználhattak. 1933-ban végül megalakult a Dreher–Haggenmacher Első Magyar Részvényserfőzde Rt., amely Dreher Antal serfőzde, az Első Magyar Részvényserfőzde, a Haggenmacher Kőbányai és Budafoki Sörgyárak Rt. és a Dreher–Haggenmacher Textilművek egyesüléséből jött létre.

Haggenmacher Henrik Svájcból vándorolt be, kezdetben a malomiparban tevékenykedett, két malma volt, ebből az egyik lett az utolsó egyéni tulajdonú malom Budapesten. Főrészvényese volt az Első Budapesti Gőzmalom Részvénytársaságnak és egyik alapítója a „Flóra” Első Magyar Stearingyertya- és Szappangyárnak. 1867-ben átvette a budafoki Frohner-féle sörgyárat, majd résztvett az Első Magyar Részvényserfőzde alapításában. A családi vagyon az ipari érdekeltségeken túl kiegészült hatalmas bérpalotákkal és nagy telekkomplexumokkal. Így többek között négy házuk volt a Lipót körútnál, ugyanazon a környéken, ahol a Weiss családnak, hét házuk az Andrássy úton a Nagymező utca és a Nagykörút között.

Az újpesti Wolfner Gyula mint műgyűjtő vált nevezetessé tőkés társai közül. Elsősorban festményeket gyűjtött, így Székely, Szinyei Merse, Munkácsy, Mednyánszky, Paál, Mészöly, Lotz, Markó, Barabás stb. képeit, majd gyűjteményét magyar népies kerámiákkal és hímzésekkel egészítette ki. (Ezeket 1924-ben az Iparművészeti Múzeum külön kiállításon mutatta be.)

Bankmágnások

A közhiedelemmel ellentétben a bankvezérek vagyona elmaradt az igazi iparbárókétól. Nevük szerepelt ugyan számos pénzintézet és iparvállalat élén, de gazdagságuk nem volt arányos befolyásukkal. Ennek legalább részleges magyarázata az, hogy a pénzszakmában – eltekintve az egyre ritkuló magánbankoktól – a fennmaradást elsődlegesen nem a vagyoni helyzet biztosította, hanem a szakértelem és rátermettség. Így például Lánczy Leó, aki a századfordulón valóban gazdag bankárnak számított, viszonylag jelentéktelen terménykereskedő fiaként kezdte pálya futását. Fiatalon vezérigazgatója lett a Magyar Általános Földhitel Rt-nek, majd 29 évesen azonos minőségben átment a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankhoz, s ennek később elnöke lett. Jövedelméről valóságos legendák terjedtek, hiszen a világháború előtt mint egy 20 vállalkozás igazgatóságában foglalt helyet és igazgatói jutaléka megközelítette a félmillió koronát. Vagyona azonban még így is messze elmaradt a leggazdagabbakétól, majd 1921-ben bekövetkezett halála után a Lánczy vagyon – miután a családban nem folytatta senki a bankszakmát –‚ az infláció következtében szinte teljesen elúszott.

A bankmágnások közül leginkább az itthon kevésbé ismert Klein család „ugrott ki”, kereken 10 millió pengős vagyonnal. Jellemző: a pengőmilliók és Klein Gyula bankpozíciói mögött az ipari érdekeltségek álltak, alapozásként. A rendkívül változó Klein-vagyon az infláció éveiben érte el tetőpontját, amikor a kortársak szerint a 100 millió aranykoronát is meghaladta, vagyis túlszárnyalta a csepeli Weiss család gazdagságát is. A húszas évek második felében azonban a Klein család zömmel külföldre kihelyezett részvényei nagyrészt elvesztek. Még így is hatalmas részvénypakettekkel (az a részvény mennyiség, amelynek birtoklása biztosítja a társaság közgyűlésén a szavazattöbbséget, és ezzel a vállalatok irányítását) és kereken 30 berlini házzal rendelkeztek.

A kor bankvezérének kétségkívül Weiss Fülöp – a Kereskedelmi Bank élén Lánczy Leó utóda – számított. A világháború kitörése előtt ő is kereken 20 vállalat igazgatóságában szerepelt. Befolyása alapján a húszas évek végén az ország egyik leggazdagabb emberének tekintették. Vagyona a bank, illetve a bank érdekkörébe tartozó vállalatok részvénypakettjein, valamint egy felvidéki és egy alföldi kisebb birtokon alapult, de így is „mindössze” 6–8 millió pengőre tehető. (Hozzávetőlegesen hasonló nagyságú lehetett a bankszakmában Éber Antal és Horváth Lipót vagyona is. Kereken 5 millió pengős vagyonnal szerepelt Fleissig Sándor, Stem Samu, Madarassy-Beck Marcell és az Ullmann család. Ha gazdagságukat nem is, de múltjukat és befolyásukat tekintve feltétlenül az utóbbi kettő a jelentősebb.)

A nagyvállalatok vezérei

A fejlettebb nyugat-európai országokkal összehasonlítva a magyarországi tőkés fejlődést, feltűnő, hogy a kialakuló és megerősödő nagyipar nálunk a nyugatinál sokkal inkább rászorult a bankok bábáskodására, pénzügyi támogatására. Az ipari részvénytársaságok hatalmasságai ennek következtében szorosan összefonódtak a bankmágnásokkal, esetenként ugyanazok voltak mindkét helyen vezető pozícióban. A korábban már ismertetett iparbáróktól az ipari részvénytársaságok vezérei éppen abban különböztek, hogy míg amazok függetleníteni tudták magukat a bankok befolyásától, emezeknél a banktőkének meghatározó szerepe volt.

A nagy ipari részvénytársaságok kivételesen tették csak lehetővé – mindenképpen ritkábban mint a bankszakma – az egyéni felemelkedést és az ezzel együtt járó meggazdagodást. A nagyvállalatok élén – legalábbis a vagyoni hierarchiát tekintve – a pozíciók nagyrészt azonban öröklődtek, sőt sok esetben az igazi „felfutás” és az ezzel párosuló „nagyság” az apák nemzedékéhez kötődött. Így ifj. Chorin Ferenc, Kornfeld Móric, vagy akár Bíró Pál esetében. Valamennyien mintegy 5–10 millió pengős vagyonnal rendelkeztek.

Bíró (Brüll) Ármin kimagasló képviselője volt kora nagyipari burzsoáziájának. A századfordulón több mint tíz nagyvállalat igazgatóságában szerepelt és egyben vezérigazgatója volt a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt-nek. Fia, Pál ezt az utóbbi területet vette át és a Horthy korszakban kormánypárti képviselőként vonult be a politikába is.

Az 1909-ben elhunyt Kornfeld Zsigmond Csehországból került a Hitelbankba, amelynek később igazgatója lett, s így a bank nagy emelkedése is az ő nevével kapcsolódott össze. A Hitelbank révén számos jelentős iparvállalat igazgatásában vett részt, így a Ganzban, a Fegyvergyárban, az Erdélyi Kőolajfinomítóban, a Brassói Cellulózéban stb. Móric fia mindvégig komoly tényező volt a magyar gazdasági életben, amit részben házasságának köszönhetett, miután feleségül vette Weiss Manfréd egyik lányát.

Bizonyos fokig eltérő a helyzet Weiss Manfréd másik vejével, ifj. Chorin Ferenccel. Apja – a dualizmuskori politikai életnek is markáns egyénisége – a Salgótarjáni Kőszénbánya mellett számos bánya-, ipar- és közlekedési vállalat, illetve pénzintézet elnöke volt és a GYOSZ-ban a megalakulástól kezdve szintén elnöki funkciót töltött be. Az ifjabb Chorin a századforduló után kapcsolódott be a gazdasági életbe, fokozatosan átvette apja funkcióit. Ez egészült ki Weiss Manfréd halála után a magyar gazdasági élet legnagyobb családi érdekközösségének tényleges irányításával. A Weiss vagyon örökösei a Hatvany-Deutschokhoz hasonlóan – ha nem is azonos nívón – fontos mecénási szerepet is betöltöttek. Így Chorin és Kornfeld egyaránt finanszírozták pl. a Horthy korszak vezető értelmiségi folyóiratát, a Magyar Szemlét.

A nagyvállalatok vezetői között kétségkívül Vida Jenő (10 millió pengő) állt az első helyen. Külön érdekessége, hogy szegény családból származott, pályafutását egy kisebb szeszgyárban kezdte, innen került 25 évesen a Magyar Általános Kőszénbányához (MÁK). Miután végigjárta a hivatali ranglétrát, tizenhét év alatt eljutott a vezérigazgatóságig. Meggazdagodása tehát akkor kezdődött, amikor a többiek elsődleges célja a már megszerzett vagyon megőrzése volt. Évi jövedelme elérte az egy millió pengőt, igaz, hogy ugyanakkor a MÁK volt talán az egyetlen nagyvállalat, amely még a világháború után is jelentősen növelte vagyonát.

A gazdagok listája lefelé tetszés szerint bővíthető. Az utóbb említettekkel alapvetően azonos szinten (5– 10 millió pengő) volt a Guttmann család, a Kohner család, a Herczog család, a Schossberger család, bár közülük néhányan a korábbi időszakban nemcsak jelentősebbek, de gazdagabbak is voltak. Őket követi néhány textiles, így a Krammer család (5–6 millió), a Goldberger család (4–5 millió), a Lédermann család (3–4 millió), vagy a gabonaszakmából a Strasser család (3–4 millió pengő). Említeni lehet még a Weiss család másik ágát, Weiss Berthold örököseit (6–8 millió pengő), vagy akár az elúszott vagyonokat, a Wahrmann vagyont, a Megyeri Krausz vagyont stb.

A néhány évtizeddel ezelőtt még valós hatalmat képviselő nagy vagyonok urai, a késői történész munkáiban, tankönyvekben már csak mint elvont fogalmak (finánctőke, nagyburzsoázia) jelennek meg.