Ugrás a tartalomhoz

História 1982-03

Puskás Ildikó , Fehértói Katalin , Wellmann Imre , Mályuszné Császár Edit , Puskas, A. I. , Karsai Elek , Nagy Zsuzsa, L. , Stemlerné Balog Ilona , Rozsnyói Ágnes , Erdei Sándor , Ránki György , Sipos Péter , Hanák Péter , Szabolcs Ottó , Hársfalvi Péter , Kákosy László , Varga Edith , Wessetzky Vilmos , Tímár István

História

4. fejezet -

Ha a cenzor közbeszól...

MÁLYUSZNÉ CSÁSZÁR Edit

Ha a cenzor közbeszól...

A magyar szellemi életben évszázadokon át különleges szerepet kapott a politikai hatalom irodalom-ellenőrző apparátusa, mindenekelőtt a cenzúra. Hamarosan napvilágot lát a szerző tollából – a Gondolat Kiadó gondozásában – a „Megbíráltak a bírálók” (A Cenzúrahivatal aktáiból 1780–1867) c. forráskiadvány. A szerkesztőség felkérésére Mályuszné Császár Edit néhány szemelvényt állított össze a cenzúra korai történetéből. (A szerk.)

A cenzúra, kéziratban fekvő, vagy nyomtatott művek elvi szempontból történő elbírálása, a dolog természeténél fogva újabb kori jelenség. Amíg viszonylag széles rétegek nem olvastak, ilyen szellemi irányításra nem volt szükség. De még a reformáció utáni első két évszázadban sem szolgált a könyvvizsgálat más célt, mint az egyes államok uralkodó vallásának védekezését a nem kívánt egyéb keresztény tanok ellen. A Habsburgok országaiban ez szükségképpen a katolikus egyház kiváltsága volt és protestáns hittételek visszaszorítását célozta.

Változás csak a 18. század derekán következett be, amikor a felvilágosodás térhódítása, egyházi szempontok mellőzésével, egy új eszmevilágnak nyitott szabad utat. A könyvek felülbírálásánál a Monarchiában ez idő tájt a felekezeti cenzúra helyébe a természetjog alapján álló újszerű, humánumot és tudományos felfedezéseket hirdető filozófia lépett. Mindebben Mária Terézia uralkodótársának – fiának – II. József császárnak elsőrendű szerepe volt.

A királynő halála után a császár rendeletek hosszú sorát bocsátotta ki a cenzúraszervezet módosítása céljából. Noha Bécset tette meg a hivatal középpontjának, a hazai cenzúra jelentősége evvel nem csökkent, már csak azért sem, mert a magyar irodalom fellendülése előtt a magyar könyvbírálat sem válhatott fontossá. A cenzúrahivatalban véleményalkotásra hivatott tisztviselők dolgoztak. A cenzor hivatalnok volt, mégpedig királyi hivatalnok. Nem volt azonban rendőrségi funkcionárius, még akkor sem, amikor Ferenc császár idejében a könyvvizsgálat ügye a Rendőrminisztériumhoz tartozott.

II. József halála után a központosítás fellazult; az egyre nagyobb számú magyar irodalmi mű elbírálása a Helytartótanács felügyelete alatt álló budai cenzúrahivatalban történt. Ide küldték be ellenőrzés céljából a vidéki városokban működő könyvvizsgálók a véleményüket. A könyvek sorsa felett azonban nem a budai cenzor, a censor regius mondta ki a döntő szót, hanem a Helytartótanács egyik ügyosztálya, a könyvvizsgálati osztály. Ekkor még két cenzor el tudta látni az egész hazai könyvforgalmat; az első cenzor az egyházi, a másodcenzor a világi irodalmat ellenőrizte. A későbbiekben, amikor az utóbbi jelentősége és száma hatalmassá dagadt, az egyházi művek elbírálása – a hivatalon kívül –, egy magasabb méltóságot viselő papi személyre hárult, a két királyi cenzor pedig – évtizedekig szintén papok – megosztotta a tudományos munkák, szépirodalmi művek, röpiratok stb. tömegét egymás között.

Az évek során azonban nemcsak a cenzorok beosztása és az ellenőrzött művek természete, mennyisége változott, hanem a cenzúra szabályai is. A jozefinista sajtószabadság után, amikor a francia felvilágosodás csaknem teljes irodalma korlátlanul volt olvasható, már a II. Lipót 1790. szeptember 13-i rendelete megdöbbenést keltett. A hetvenes–nyolcvanas években felserdült ifjúságot sokkhatásként érte a következő évek szigora. A francia forradalom hatására ugyanis a felvilágosodás gondolatvilágával szemben minden engedékenység eltűnt: magát a „felvilágosodás” szót sem volt szabad leírni. Megerősödtek a társadalom mindazon elemei is, melyek a felvilágosodás eszméinek terjedésével szemben eddig védekezésbe szorultak. Mindazoknak, akik e változást nem vették volna tudomásul (vagy éppenséggel nem akarták volna tudomásul venni), most egyszerre megsokasodtak konfliktusaik a cenzúrával – és e konfliktusokban csakhamar ők váltak vesztesekké.

Költő és cenzor

Így járt Batsányi János is, a magyar felvilágosodás egyik vezető személyisége, a Magyar Udvari Kamara kassai kirendeltségének tisztviselője, aki 1788 óta Kassán Magyar Museum címen (kezdetben Kazinczyval együttműködve) szépirodalmi folyóirat kiadásán fáradozott. A nem nemesi származású, heves természetű, nyers modorú költő azok közé tartozott, akik láthatólag nem kívánták tudomásul venni a viszonyok megváltozását. Első összeütközésekor a cenzúrával még jogaiban bízó, önérzetes hangot használt: a Helytartótanács könyvvizsgálati osztályának irataiból közölt dokumentumainknak egymásutánja azonban szinte minden kommentár nélkül jól mutatja azt a továbbiakban hosszú időre már szinte tipikussá váló folyamatot, amelynek során a felvilágosult vonásait gyorsan elhagyó, megmerevedő abszolutizmus keresztülvitte minden szabadabb, az állam érdekeit veszélyeztetni látszó gondolat korlátozását, visszaszorítását.

DOKUMENTUMOK

Kassa, 1791. szept. 23. [Br. Sahlhausen Móric tanulmányi főigazgató Batsányi Jánoshoz:]

„A hozzám felülvizsgálatra küldött kézirat olyan sietséggel íródott, hogy a sok javítás és olvashatatlan mázolás inkább valami piszkozathoz, mint rendes kézirathoz hasonlít. Ezért hivatalból felszólítom Uraságodat, hogy kéziratát átnézve, tisztán és hibátlanul másolja le, és a tisztázatot szíveskedjék a megfelelő módon revizori hivatalomba eljuttatni.”

Kassa, 1791. szept. 24. [Batsányi válasza:]

„Nagyságod az én szept. 22-én felülvizsgálatra beadott kéziratomat másnap délben – mint a mellékelt feljegyzés mutatja – olvashatatlanként méltóztatott visszaküldeni.

Nem szólok arról, hogy sürgős ügyemben ez a nem várt eljárás rendkívül feltartott; cikkemet otthon újból leírtam és teljes tisztelettel ismét benyújtom. Nem mulaszthatom azonban el, hogy Nagyságoddal és a revizori hivatallal, annak elkerülése végett, hogy a jövőben ilyen káros késedelmek előforduljanak, tisztelettel közöljem:

1. ami az olvashatatlanságot illeti, a Tudósítás a Museumról olyan szedőnek volt szánva, aki nem tud magyarul és ennek ellenére betűhíven ki tudta szedni. Nem bennem volt a hiba, ha Nagyságod olvashatatlannak találta.

2. Hogy a revizori hivatal tevékenységének egyik legfőbb törekvése az írókat működésükben gátolni, az előttünk már hosszabb ideje többé-kevésbé ismert. Más hasonló hivatalokkal is találkoztunk ugyan már. A budai Cenzúrahivatalhoz is adtam be kéziratot (ahol hasonló ügyekben magának a Nagyméltóságú M. Kir. Helytartótanácsnak az ülésein szoktak dönteni), és kaptam vissza engedélyezve. Annál kevésbé fogadhatom el tehát azokat a korlátokat, amelyek közé Nagyságod szorít.

Ezért igen kérem Nagyságodat, hogy a jövőben ilyen, a helyhez nem illő nehézségek támasztásával ne terheljen; ellenkező esetben, nem szenvedhetvén el az ingerlést – engedelmével – olyan cenzorért fogunk folyamodni, aki bennünket és a hazai irodalmat, a király és a nemzet legjobb szándékaival szembeszállva, működésükben gátolni nem fog, annál kevésbé, mert a helyi könyvrevíziónak az irodalom segítése a feladata.”

Eperjes, 1792. dec. 1. [Sáros vármegye rendjei felterjesztik a Helytartótanácshoz a Kassai Magyar Museum II. kötetének I. negyedévi füzetét:]

„Mivel a király iránti engedelmességnek a leghívebb buzgósággal és mindenkor eleget akarnak tenni, ... nehogy a közérdek éberségük hiánya miatt kárt szenvedjen, egyetértve első főszolgabírájukkal, Péchy Józseffel, itt mellékelik a Magyar Museumot, amely több felháborító írást közöl, kivált az 56. oldalon, amiről Kir. Fenséged kegyesen meggyőződhetik.”

Megjegyzendő, hogy a bevádolt számot még 1790-ben nyomatták ki, a cenzor jóváhagyásával. A rendek azonban most érezték elérkezettnek az időt a feljelentésre. Kétségtelenül nem ok nélkül: a megbotránkoztató vers ugyanis Batsányi nagy forradalmi verse volt: „A franciaországi változásokra”. A Helytartótanács elrendelte a folyóirat elkobzását.

Kassa, 1793. jún. 12. [Batsányi János kérelme Abaúj Vármegye Rendeihez folyóiratának védelme érdekében:]

„A Főmélt. M. Kir. Htt. f. évi ápr. 17-i 7486. sz. a. kegyes leiratának kérésére, amelyet a Tek. Vármegye közölt velem, az alábbiakban adok teljes hódolattal és tisztelettel felvilágosítást:

1. A Magyar Museum c. folyóirat – amelynek szerkesztője és kiadója vagyok és ami miatt felelősségre vontak –, kérdéses példánya már 1790-ben megkapta a Kir. Könyvrevizorátus engedélyét.

2. A folyóiratnak azok a példányai, amiket a cenzúra nyomtatásra engedélyezett, saját tulajdonaim, keserves fáradsággal szerkesztettem, ezeket tehát igazságtalanság, és mind a természetjog, mind a hazai jog sérelme nélkül nem kobozhatják el tőlem. A példányok darabszám keltek el, a megyei tisztviselők úgy gyűjtötték be a pénzt, mintha előfizetés lenne, és a kir. tábla ülnökeinek adták át. A hátralékot is be fogják hajtani.

3. Az 1791. ápr. 5-i, 5494. sz. a. kegyes rendelkezés értelmében a folyóirat további számainak tervét a Főmélt. M. Kir. Htt-nak mint szerkesztő benyújtottam, hogy az előfizetőknek folytatólagosan küldhessem, ezeket Őfelsége az uralkodó kegyesen engedélyezte.

Így történvén a dolgok, nem tudom, mi történhetett, hogy a folyóiratnak ez a száma most, évekkel megjelenése után, oly mértékben szemet szúrt Sáros vármegyének (legmélyebb tiszteletem iránta!), hogy egy királyi hivatalnak jelentse: a füzet több lázító írást tartalmaz. Semmi sincs az egész munkában, ami akár Őfelsége szent személyét, akár a vallásokat, akár a jó erkölcsöt bár a legkevésbé is sértse, ha valaki nyugodtan végigolvassa. Az egész magyar királyság területén, de az erdélyi nagyfejedelemségben sem akad senki, aki a mi Museumunk tartalmát kárhoztatná, lett légyen az (könyv)kereskedő vagy olvasó.

Legnagyobb szomorúságomra az szolgál, hogy az 56. lapon közölt költeményemmel (legyen szabad így mondanom): egészen ártatlanul olyan színben tűntem fel, mintha lázítani akarnék. Senki ettől jobban nem irtózik, mint én. Senki nálam jobban és őszintébben a legitimitásnak és a humánus elveknek nem híve és tisztelője, mint én. A szóban forgó rövid költemény egyébként a despotákról szól, ilyenek ma már nincsenek; nem látom tehát be, hogy miért tagadjam: teljes szívemből gyűlölöm a zsarnokságot. Nem hiszem, hogy egész Magyarországon van valaki, aki ebben nem ért velem egyet, aki ezért kárhoztat. Méltatlan volna ilyesmit értelmes, szabad emberekről feltételezni, népünkről is helytelen volna elhinni. Azok a jelzők, amelyek versemben szerepelnek, nem Lipótokra, Ferencekre vagy más forrón szeretett királyainkra vonatkoznak, ilyesmit gondolni a költőre nézve sértő, az uralkodó irányában szentségtörés volna.

Egyébként, ha más nem, az idő biztos alibiként szolgálhat, öt esztendővel ezelőtt u.is igazán nem láthattam a jelen szomorú eseményeit, még kevésbé akarhattam helyeselni...”

Mindebből látható, hogy a költő még akkor sem volt hajlandó tudomásul venni a viszonyok megváltozását. Sőt alig néhány nap múlva nyomtatásra átadta a kassai híres Ellinger nyomdásznak Szentjóbi Szabó Lászlóhoz még 1792 őszén írott költői levelét: benne a nemzeti múlt felidézésével támadtak az erősödő reakciók. A nyomda a verset beadta cenzúrára és a cenzor akkor imprimálta is. A nyomdai munka során azonban kiderült, hogy a szedés szépsége a vers mintegy 38 soros meghosszabbítását igényli. Ezt Batsányi hozzá is írta a szöveghez, és újból beadta cenzúrára. Sahlhausen azonban úgy látszik, gyanakodott, halogatta az engedélyt, mire Batsányi ismét erélyes hanghoz folyamodott.

Kassa, 1793. szept. 14. [Batsányi János Sahlhausen Móric báró tanulmányi főigazgatóhoz:]

„Nagyságos Báró és Könyvvizsgáló Úr!

Mikor tegnap Önnél jártam és Ön kéziratom egyik tételével kapcsolatban egyet-mást meggondolandónak tartott, felhatalmaztam rá, hogy mindazt, ami Önnek nem tetszik, kihúzza. Szavát adta rá, hogy így cselekszik, és a kéziratot du. négy órára leadja a nyomdásznak.

Most tehát, amikor megtudtam, hogy adott szava ellenére felküldte Budára a kéziratot, annál nagyobb a megdöbbenésem.

Biztos vagyok benne, hogy az egész kéziratban semmi sincs, ami az állam, vagy a király, a vallás, vagy az erkölcs ellen volna, s így nekem semmi hátrányom nem származhat ebből. Megszeghetetlen törvény számomra, hogy sohasem írok vagy nyomtatok ki olyasmit, ami bárkit pirulásra kényszerítene, vagy ami miatt a józan ész, netán az utókor ítélőszéke előtt meg nem állhatnék. Ezt azonban Ön, Báró Úr, nem tudja, és én sajnos, saját tapasztalatomtól tudom, hogy a legigazibb és legártatlanabb szándékkal leírt dolgok túlzott aggályoskodása folytán valóban aggályosakká, és a kor felfogás szerint félreérthetőkké válnak. A szemszög, amelyből a dolgot nézik, s amelyből nézni is kellene, ettől az aggályosságtól teljesen elferdül. Biztos vagyok benne, hogy semmi félnivalóm sincs a legfelső államhivataltól, hacsak Báró Úr aggályaival együtt azt is nem jelentette, hogy a szerző megkérte, minden megfontolandó – vagy az Ön részéről megfontolandónak vélt – helyet tetszése szerint töröljön.

Nem hiszem azonban, hogy Báró Úr ilyet tett volna, sőt ellenkezőleg, okom van hinni, hogy nem tette. Szükségesnek tartom azonban, hogy az állásának tartozó tisztelettel figyelmeztessem: illő lenne, ha még ma felvilágosítana arról, amit különben a Főméltóságú Htt-tól lennék kénytelen megkérdezni – és egyben panaszt tenni a sok, meg nem érdemelt zaklatásért, amellyel Ön engem azóta, amióta csak állását betölti, teljesen érthetetlen szenvedéllyel üldöz – jóllehet azokból a hangos vádakból, amelyek a cenzorok ellen elhangzanak, napról napra jobban beláthatja, hogy ez az ellenséges üldözési rendszer mennyire szemben áll a Legfelsőbb Szándékkal.”

A levél megírásakor azonban a kézirat már útban volt Buda felé: a vers a francia forradalom eszméit hirdeti és erősen sérti a vallást és a papságot. A hatóság most már erélyesen lépett föl: a Helytartótanács jóindulatú állásfoglalásával szemben a Kancellária a Magyar Museum elkobzását, s Batsányi állásvesztését rendelte el. Az ügyiratra a király személyesen jegyezte fel, hogy Batsányit állandóan szemmel kell tartani.

Batsányi utolsó kísérleteként még egyszer a Helytartótanácshoz fordult, mely ismét jóindulattal kezelte kérését.

Buda, 1794. ápr. 22. [A Helytartótanács jelentése az uralkodónak Batsányi kérvénye tárgyában:]

„Batsányi János, korábban a kassai Kamaránál volt kancellista, folyamodványban kéri visszahelyezésének kegyes elrendelését és kifejezést ad lelke fájdalmának. A dolog ugyanis nem más okból történt, hanem csak azért, mert bizonyos kinyomtatásra szánt költeményeket benyújtott a helyi cenzorhoz. Ennek következtében nemcsak hivatalától fosztották meg, hanem veszélyes elemnek is nyilvánították, legfelsőbb rendelkezés értelmében a hatóság minden szavát és cselekedetét ellenőrzi.

Felséges Úr! Nem tagadhatjuk ugyan, hogy a szóban forgó versek félreérthetők, jelen Tanács 1793. nov. 15-én 27.051. sz. a. javasolta, hogy e költeményeket tiltsák el a kinyomtatástól. De azért csak abból, hogy e művecske félreérthető, aligha vonható le az a következtetés, hogy a szerző gonosz szándékkal írta és akarta terjeszteni. A Kir. Htt-ot inkább más körülmények befolyásolták fenti határozata meghozatalánál, és most a következő indokok alapján kéri Felségedet, hogy könyörüljön ezen a szerencsétlenen:

1. Batsányi János, a szerző, hibát követett el, hogy ezeket a verseket nem vetette alá cenzúrának, hanem titokban terjesztette, azonban jóhiszeműen cselekedett, mert a legfelsőbb rendelkezés értelmében 1793 szeptemberében elküldte kéziratát a kassai helyi cenzornak és megkérte, hogy kinyomtatás előtt nézze át (amint abból az eredeti kéziratból, amit a helyi cenzor az előírásnak megfelelően felküldött, kiderül). A cenzor nem merte imprimálni a költeményeket és ezért a budai Cenzúrahivatalnak küldte el, aminthogy fel is kell küldeni mindent, ami a cenzúra szabályaiba ütközik. Világos tehát, hogy Batsányi János ezekkel a versekkel semmi jogelleneset elkövetni nem akart.

2. Ha azt a kéziratot, amelyet a kassai cenzor annak idején nyomdába engedett, a későbbi kézirattal, amit ugyanez a cenzor jelentéstétellel felküldött, összehasonlítjuk, kiderül, hogy a második kézirathoz semmi olyan vers újólag nem került, ami a már láttamozott első kéziratban ne lett volna benne, de sok olyan volt, ami sérti a cenzúra szabályait. Tehát úgy látszik, hogy a kassai helyi cenzor, amikor a kérdéses verseket aláírta, nem állott hivatása magaslatán. Tagadhatatlan, hogy ha a cenzor az első kéziratot nem engedélyezi, Batsányi János nem követ el hibát. Hogy a kézirat más szerzők cenzúrába ütköző költeményeiben is bővelkedik, az újabb bizonyíték arra – mint ez jelen Htt f. évi márc. 11-i, 5392. sz. a. és ápr. 4-i, 7498. sz. a. jelentésből is kitűnik –, hogy a kassai revizor, Sahlhausen báró, megbízhatóság és ítélőképesség tekintetében hagy hátra kívánni valót.

3. Abaúj vármegye múlt évi, Batsányi János érdekében adott véleménye szerint, amit Felségednek 1793. júl. 2-án 15.753. sz. a. jelentettünk, és amit ők azóta megismételtek, Batsányi János megyeszerte jó hírnévnek örvend, becsületes, királyhű s -tisztelő, hivatására rátermett, mocsoktalan jellemű, semmiféle bűnnel nem vádolható.

Ha szükségesnek látszanék, hogy a félreérthető verseket a szerző visszavonja, ő ettől, ha értesítjük róla, nem fog vonakodni, ha ugyan ezeket a verseket még ki akarná adni...”

A kérelemnek azonban a Helytartótanács támogatása ellenére sem lett foganatja. Batsányi még tett néhány bátortalan kísérletet, azután elhallgatott. De ez sem mentette meg már attól, hogy 1794. szeptember 10-én a magyar jakobinus mozgalom résztvevőinek letartóztatása során őt is el ne fogják. A kör bezárult.