Ugrás a tartalomhoz

História 1982-045

Lipcsey Ildikó , Gyarmati György , Sipos Péter , Székely Gábor , Ádám Magda , Kerekes Lajos , Kõvágó László , Sipos Péter , Engel Pál , Benczédi László , Gonda Imre , Litván György , Für Lajos , Kertész István , Niederhauser Emil , Benda Kálmán

História

17. fejezet -

Múltunk híre a világban

BENDA Kálmán

Múltunk híre a világban

„Tekintetük marcona, szemük mélyen ül, termetük alacsony, viselkedésük vad, nyelvük pedig barbár, úgy hogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely ezeknek a szörnyetegeknek megengedte, hogy ilyen pompás országot foglaljanak maguknak.” A második keresztes hadjárattal a Szentföldre vonuló Ottó freisingi püspök írta ezt a magyarokról 1147-ben.

„A 9. század végén a török-mongol fajú magyarok, akik Árpád vezérlete alatt keletről a Duna völgyén át értek az országba, szétverték a morvákat, és 905-ben leigázták a szlovák törzseket. Nevezetes dátum ez a nyugati szlávok történetében, mert az ék, melyet ekkor a török-mongolok a szláv tömbbe vertek, ettől kezdve csaknem egy évezredre elválasztotta egymástól a két testvér népet, a csehet és a szlovákot.” Ezt Alfred Fichelle francia történész írta 1957-ben a Pléiade sorozat világtörténete II. kötetében. (1126. 1.)

A két idézet keletkezése közt kereken 800 esztendő telt el, de ez az idő sem volt elégséges, hogy téves nézetek eltűnjenek a velünk foglalkozó külföldi irodalomból.

Hadd hivatkozzunk Golo Mann nemrég megjelent, Wallensteinről írott nagy sikerű történeti életrajzára. Megtudhatjuk belőle, hogy Bocskai István „Debrecen és Várad hercege” bosszúból ragadott fegyvert, mert Rudolf császár nem fogadta őt, s mert a császári udvarban „szemtelen apródok tréfából megdobálták labdával”. Mérgében azonnal „hazasietett, szerződést kötött a nagyvezérrel, majd a magyarokat harcba hívta a szabadság és a vallás védelmére”. Bethlenről ugyan megmondja, hogy nem volt török, hanem régi magyar nemesi csatádból származott, s felesége – „egy Károlyi grófnő” – is magyar volt, de elismétli róla, hogy zavaros szándékú, „ravasz, megbízhatatlan” és gőgös zsarnok volt, aki mindenkit rászedett, s akinek „szavában nem lehetett megbízni”. Bethlen – aki Erdélyben „a félig török” székelyeken uralkodott – Moldva és Havasalföld meghódoltatásával „magyar-szláv birodalmat” akart létrehozni, egy „félig protestáns, félig ortodox dáciai királyságot”. (Frankfurt am Main, 1971, 85. és 272. l.)

Golo Mann és mások, minden téves adat ellenére is tudják, hogy volt egy Magyarország. Akadnak azonban olyan művek is, amelyek kimondva vagy kimondatlanul úgy vélik, a mohácsi csatával megszűnt a magyar történelem. A Pléiade sorozat már említett Világtörténete (amely több százezres példányban forgó kézikönyv) Európa keleti felét eleve két zónára bontja: a germán és a szláv világra. Magyarország hol itt jelenik meg, hol ott, 1526 után általában sehol. A kötet végén található kronológiai táblázatokban egyes magyar történeti események mégis említésre kerülnek. 1526-ban hírt ad a mohácsi csatáról és közli: „Magyarországot a török birodalomhoz csatolják”. 1566: „Török támadás. Szeged ostroma, Szulejmán halála”. Aztán majd nyolcvan évig nincs magyar történeti esemény. 1644: „Rákóczi rátör Magyarországra”. Utána néhány adat olvasható még Thökölyről. Ez minden. (III. k. 1893–1897. l.) Csehszlovákia címszó alatt viszont ilyeneket olvasunk: 1678: „Thököly elfoglalja Szlovákiát”. 1703: „Rákóczi Ferenc lázadása Szlovákiában”. (1912. l.) A Románia címszó alatt is akad néhány bennünket érintő adat: 1661: „Apaffy Mihály Erdély fejedelme”. 1686: „Apaffy Mihály a császár hűbéresévé lesz”. (1936. l.) Az életrajzi jegyzetekből tovább növelhetjük ismereteinket. Bethlen Gáborról ezt írja: „Bethlen István(!) Erdély fejedelme (1613) és Magyarország királya (1620), aki félreállította Batory Istvánt (!)” (2116. l.).

Nem sokkal bővebb, amit a későbbi időkről olvashatunk. A Pléiade Világtörténete a 18. századból Magyarországról csupán két dolgot említ: 1741: „Megegyezés Mária Terézia és a magyar országgyűlés között”. 1794: „Martinovics-összeesküvés”. Az 1848–49-es szabadságharcról csak annyit közöl: 1849: „Windischgraetz elfoglalja Budát… A Habsburgok trónfosztása”. 1867-ben megemlíti a kiegyezést, majd a következő adat: 1879: Bevezetik „a magyar nyelv tanítását az iskolákban”. 1919: „Kun Béla. Szlovákia megtámadása”. 1938: Magyarország „szlovák területeket kap” (1899–1907. l.). 1963-ban jelent meg Párizsban Felix Ponteil könyve: Európa legújabb kori története. A fentiekkel kapcsolatban itt a következőt olvashatjuk: 1867-ben az osztrák–magyar kiegyezés révén „új állam született: Magyarország”. Az új állam kormánya „elrendelte a tisztviselőknek, hogy magyarosítsák nevüket. Ekkor lett az orientalista Bamberből Vámbéry, a költő Petrovićból Petőfi. A régi történelmi helyneveket korábban ismeretlen megnevezések váltják fel: Presbourg a Poszony (!), Hermannstadt a Nagyszeben nevet kapja” (345. l.).

Mindeddig a politikai történelemről beszéltünk, vessünk egy pillantást a művelődéstörténetre is. Metternich herceg mondotta: Európa a Lajtánál végződik, s az egyetemes művelődéstörténeti munkák csekély kivétellel ezt a felfogást vallják. Henri Pirenne, a századelő nagy belga történésze Európa történetéről írt 7 kötetes munkájában így vélekedik: „A földesúri országokat a 16. században nem érintette a reneszánsz és a humanizmus. A 18. században, ugyanebből az okból, ezek az országok kimaradtak a felvilágosodás áramlatából. Csehország és Ausztria alkotják a Nyugat utolsó mezsgyéjét… Lengyelországban és Magyarországon, ahol csak a zsidók képviselik a művelt polgárságot, ahol az úri birtokok parasztjai baromként élnek, művelődésre törekvés egyedül a nemesség soraiban képzelhető el… Magyarországon a nyugati racionalizmus teljesen ismeretlen maradt. Rousseau azonban hatott Orczyra, aki munkáiban – amelyek egyébként a magyar színház születését jelzik – már fölveti, hogy szükség volna a nagybirtok társadalmi reformjára”. (III. k. 491. l.) Pierre Chaunu 1966-ban Párizsban kiadott, valóban nagyszerű könyvében (A klasszikus Európa civilizációja) szintén nem tud róla, hogy a reneszánsz, a humanizmus vagy a reformáció eljutott volna Magyarországra. A kötetben közölt térképek szerint a reformáció megállt Ausztria keleti határánál, s Magyarország nagyobbik része a 16–18. században görög-ortodox vallású volt (a 476. és 480. l.-nál. A könyv magyarul is megjelent, de ezt a két térképet a fordításból kihagyták). Ezen egyébként nem is csodálkozhatunk, ha tudjuk, hogy Emile G. Léonardnak a Protestantizmus története című 1960-ban megjelent kétkötetes munkájában is csak annyit olvashatunk, hogy a reformáció eszméi „eljutottak Magyarországra is”, de a protestantizmus mindvégig csak „rejtett, víz alatti szikla maradt” a más vallásúak tengerében.

Mindez tudatlanságból ered, vagy talán elfogult rosszindulatból? – tették fel a kérdést nemegyszer.

1972-ben Párizsból fiatal tanársegéd érkezett Budapestre. A Tudományos Akadémiához fordult kérdésével, amely a következő volt: professzora, aki a Sorbonne-on az újkori egyetemes történetet adja elő, nemrégiben azt hallotta, hogy a reformáció áramlata, még a 16. században eljutott volna Magyarországra is. Ez annyira ellentmond mindannak, amit erről írtak, hogy elküldte őt Budapestre, győződjék meg róla, mindez csak mendemonda, föltevés, vagy valamilyen adat is igazolja. Részletes felvilágosításra hozzám küldték. Vázlatosan ismertettem neki a hazai reformáció történetét, a protestáns egyházak szerepét és jelentőségét a magyar művelődésben, majd levittem Debrecenbe, ahol megnézte a Nagytemplomot és a református kollégiumot. Ahogy mondotta, a történeti könyvekből nem ismert új világ nyílt meg előtte, de hogy mindezt ne csak szóval bizonygassa otthon, szeretne néhány világnyelven kiadott szakmunkát magával vinni. Szégyenkezve kellett megvallanom, hogy ilyen nincs.

De hát akkor honnan ismerheti meg magyarul nem tudó szakember és nem szakember érdeklődő múltunk igazi történetét? Abban, hogy a magyar történelemről annyi valótlan adat lát napvilágot, a mi mulasztásaink is közrejátszanak.