Ugrás a tartalomhoz

História 1983-01

Pach Zsigmond Pál , Varga István , Nehring, Karl , Szakály Ferenc , Fügedi Erik , Mályusz Elemér , Csapodiné Gárdonyi Klára , Somlyai Magda , Sipos Péter , Dombrády Loránd , Ormos Mária , Szántó Ferenc , Kristó Gyula , László Gyula , Teke Zsuzsa , Held József , Pesti János , Vörös László , Stemlerné Balog Ilona

História

12. fejezet -

A “kettõs honfoglalás” elméletérõl. László Gyula A kettõs honfoglalásról címû cikkérõl.

DISPUTA x

KRISTÓ Gyula

A „kettős honfoglalás” elméletéről

A História olvasói legfrissebben a folyóirat 1982. évi 1. számában László Gyula tollából megjelent írás alapján tájékozódhattak a „kettős honfoglalás” elméletét alátámasztani hivatott érvekről. Ezek az érvek – mint ismeretes – annak igazolását szolgálnák, hogy a 9. század végi (Árpád nevéhez fűződő) magyar honfoglalás előtt, 670 táján már volt egy magyar honfoglalás a Kárpát-medencében, vagyis hogy a 895 körüli honfoglalók magyarokat is találtak itt. Hogy 670 táján az akkor már kereken száz éve Avarországnak számító Közép-Duna-medencében etnikailag új népesség jelent meg, kétségtelen tény. Ám ennek a 670 táján idekerült népességnek a magyarságát jószerével csak egyetlen módon lehetne bizonyítani: nyelve magyarságának (finnugor jellegének) kimutatásával. Ezzel szemben László Gyula érvelnek jó része olyan, amely etnikum meghatározására nem alkalmas.

Elsősorban a régészeti, embertani vonatkozású argumentumok ilyenek. A „kettős honfoglalás” elmélete alapvetően régészeti felismerésből nőtt ki, abból, hogy az avar és a magyar lelőhelyek (sírok) fő tömbjeikben (országrészenként, tájegységenként) szinte kiegészítik egymást. Eszerint tehát az avarok tömegesen megérték a 9. század végi magyar honfoglalást. Nem szólva most arról, hogy magát ezt a tételt a magyar régészettudomány számos képviselője nem fogadta el, sőt cáfolta azt, elég csak arra utalni: az avar és magyar temetők (szállásterületek?) egymáshoz való viszonyának önmagában nincs jelentősége az avar (késő avar) leletanyagot hátrahagyó népesség nyelvét illetően. Éppen ezért ez az – erősen megkérdőjelezhető hitelű – régészeti megfigyelés nem önállóan, hanem a névtani szemponttal szembesítve szolgál a „kettős honfoglalás” elméletének alapjául. László Gyula szerint ugyanis „a késő avar és a 895–96-os honfoglalás temetői egymást kiegészítve tárják elénk a 11. századi magyar nyelvhatárt”! Ám amikor László Gyula ezt írja, legalábbis két évszázadnyi távolságra lévő dolgokat vet össze; a 11. század végére ugyanis – erős megszorításokkal – érvényes etnikai viszonyokat ábrázoló Kniezsa-térkép (amelynek egy változata a História 1982/I. számának 3. oldalán megtalálható) alkalmatlan arra, hogy a késő avar sírok halottainak etnikai minősítése dolgában perdöntő bizonyságként szolgáljon. Alkalmatlan azért, mert a Dunántúlt a 10. század elejétől kezdve birtokában tartó magyarság két évszázad alatt létrehozhatta ott azokat a magyar helyneveket, amelyeket a 11. század végi állapotokat mutató Kniezsa-térkép tükröz. László Gyula szerint a Dunántúl déli, keleti és nyugati részében zsúfoltan vannak késő avar temetők, míg Árpád magyarjainak temetői hiányoznak. Mivel pedig a Kniezsa-térkép e terület alapnépességét magyarnak minősíti, László Gyula arra következtet, hogy e terület majdnem színmagyar helyneveit a késő avarok, vagyis az első honfoglalás magyarjai adták. Nemhogy kényszerítő körülmény, de semmiféle olyan szempont nincs, ami indokolná azt, hogy a dunántúli magyar helyneveket Árpád magyarjait megelőzően idejött magyar népességnek kellene vagy lehetne tulajdonítani. László Gyula nem számol azzal, hogy Árpád magyarjainak temetőit nem csupán a lovastemetkezéses-szablyás-övgarnitúrás (mindenképpen gazdag mellékletes) sírokban kereshetjük, hanem a 895-ös honfoglalás magyarjainak részük van (ha nem is kizárólagos részük) a sűrű, soros, kevés mellékletű (hagyományosan a Bjelo Brdó-i kultúrához sorolt) temetkezési rend sírjaiban is. Már pedig így eleve módosul a Dunántúl településtörténeti képe, s régészetileg is bizonyíthatóvá válik Árpád magyarjainak dunántúli jelenléte a 10. század eleje óta, s könnyen magyarázhatóvá lesz általuk a 11. század végi magyar helynévanyag.

László Gyula további tudományágak is bevont vizsgálódásába a célból, hogy azok elmélete támogatására szolgáljanak. Maga írja le: a fenti érvek alapján arra a következtetésre jutva, hogy Árpád előtt már egy magyar néprész honfoglalást hajtott végre, megriadt a lehetőségtől, s olyan „objektív” tudományhoz fordult, „amelynek méréseihez nem férhet érzelmi mozzanat”. Aligha volt ez szerencsés fordulat, hiszen etnikai-nyelvi kérdésekben az embertan legalább olyan „néma”, vallomásra képtelen, mint a régészet. Elmélete megerősítését találta meg László Gyula Lipták Pálnál, aki szerint „a középkori magyar népben az avarkor népessége újul meg”. Mindenesetre eleve óvatosságra int az a körülmény, hogy a mai embertani kutatások az avar korral mint egységgel számolnak, holott a „kettős honfoglalás” elmélete szempontjából az avarkornak csak második, 670 utáni szakasza jöhetne számításba. Arra pedig maga László Gyula is utal, hogy Lipták „feltevését nem mindenki fogadta el”. Éry Kinga határozottan úgy foglalt állást, hogy az általa megvizsgált avar kori és Árpád-kori sorozatok között – a nőknél még inkább, mint a férfiaknál – a „közeli hasonlóság hiánya” a jellemző. Embertani adatok aligha szólhatnak tehát egyértelműen a „kettős honfoglalás” elmélete mellett.

László Gyula a történeti forrásokból adódó következtetésekkel is érvel. Megállapítja, hogy a „magyar krónikában – természetesen – megvan »a magyarok második bejöveteléről« szóló tanítás”. A magyaroknak krónikáinkban valóban olvasható második bejövetele inkább azzal van összefüggésben, hogy a hun–magyar azonosság tana alapján a hunok Kárpát-medencei behatolását tekintik első bejövetelnek. Figyelembe véve azt, hogy e tan kidolgozása Magyarországon Kézai Simon nevéhez fűződik az 1280-as évek első felében, nincs okunk azt hinni, hogy ezt megelőző magyar krónikás alkotások is két honfoglalással számoltak volna. Perdöntő tanú ebben a vonatkozásban a Kézai előtt élt és alkotott Anonymus, aki egy egész regényes gesztát szentelt a magyar honfoglalásnak, de mégsem adja tanújelét annak, hogy tudomása volna két („kettős”) magyar honfoglalásról.

A »kettős honfoglalás« elmélete melletti bizonyságul László Gyula nagy fontosságot tulajdonít Kézai Simon krónikája 700-as és a Képes Krónika 677-es, hun és magyar honfoglalással kapcsolatos dátumainak. Első pillanatra ezek meglepően közelinek tűnnek a 670 körülre tett Kárpát-medencei első magyar bevándorlás időpontjához. László Gyula azonban nem említi, hogy a két évszám a kétféle krónikában nem egyazon eseményre vonatkozik. A 700-as dátumot Kézai a Szkítiában megsokasodott hunok kapitányválasztásának időpontjául adja meg, vagyis ez az esemény Attila előtti időre utal. Tudnunk kell, hogy Attila ténylegesen 434–453 között uralkodott. Ehhez képest a 700-as dátum teljesen dezorientáló. (Kézai a tulajdonképpeni magyarok honfoglalása, tehát a második honfoglalás idejéül 872-t adja meg.) A magyar krónika kétféle szöveghagyománya a hun kapitányválasztás dátumát 328-ban, illetve 373-ban jelöli meg, ami sokkal reálisabb a Kézainál olvasható 700-nál. A Képes Krónika szövegváltozatában olvasható 677-es dátum nem az első „magyar” (vagy is hun) honfoglalás dátuma – amihez László Gyula kapcsolni törekedett –‚ hanem a tulajdonképpeni magyarok Szkítiából való kivonulásának évszáma. Szerencsére e krónikavariáns többféle módon körül is írja a 677-es dátumot. Részint úgy értelmezi, hogy ez volt Attila halálától számítva a 104. év. Pár sorral korábban ugyanez a szöveg 445-re teszi Attila halálát, ami ugyan közel áll a tényleges időponthoz (453), de ennek 104-gyel megnövelt összege viszont igen messze van 677-től. Részint pedig úgy értelmezi, hogy a 677-re tett esemény III. Konsztantinosz császár és Zakariás pápa idejében volt. III. Konsztantinosz 641-ben uralkodott, Zakariás pedig 741–752 között ült Szent Péter trónján. Aligha szabad tehát ezekre a dátumokra olyan nagy horderejű elméletet építeni, mint amilyen a „kettős honfoglalás”-é.

László Gyula a „kettős honfoglalás” elmélete érdekében próbálja értelmezni a magyar, a nyugati és az orosz krónikák adatait a fehér és fekete ugorokról (magyarokról). Nem vitás: a fehér és fekete magyarság kérdése történelmünk egyik nagy rejtélye, s a kérdéskör máig nincs megoldva, de a megoldás aligha lehetséges a László Gyula által javasolt módon (a „kettős honfoglalás” elmélete keretében). Alapvető probléma van ugyanis azzal – s ezt a körülményt László Gyula nem említi –‚ hogy a magyar és nyugati forrásokból kihüvelyezhető fehér és fekete magyarok egyidejű (szimultán) fogalmak, a 11. századra érvényes népelnevezések. Ezzel szemben az orosz őskrónika a fehér ugorokat Hérakleiosz császár idejében (610–641) említi, míg a fekete ugorokat Oleg fejedelem (879–912) alatt, vagyis ezek időben egymásra következő értelemben használt etnonimek, s a 7., valamint a 9–10. században szerepelnek.

Még két forrásnak tulajdonít László Gyula az elmélet szempontjából nagy jelentőséget. Az egyik egy 860-as okleveles adat Német Lajos diplomájából, amely a Dunántúl nyugati peremén egy marcha uuangariorum nevű hegyet említ. Az uuangar névben kétségtelenül az onogur népnév rejtőzik, annak az onogur népnek a neve, amely a magyarok idegen nyelvi ungar, vengr stb. elnevezésének névadója volt. Ám az onogurok 860-as felbukkanása a mai Burgenland területén csak annyit jelent: a 670 körüli Kárpát-medencei bevándorlás vezető etnikuma, az onogur, még két évszázaddal később is megfigyelhető az Alpok keleti lábánál. Ez az adat a „kettős honfoglalás” elméletének veleje – egy 895 előtti Kárpát-medencei magyar honfoglalás – szempontjából mit sem jelent, hiszen nem ad útbaigazítást abban a vonatkozásban, hogy a 860-as adat onogurjai milyen nyelvet beszéltek. Mivel azonban tudjuk, hogy egy, onogurnak is nevezett nép, a dunai bolgár, bizonyosan nem finnugor nyelvet beszélt, külön bizonyítékok híján a 860-as onogurokról sem tételezhető ez fel. Kiváltképpen nem, ha Német Lajos 860. évi oklevelében a marcha uuangariorummal együtt, annak szomszédságában előforduló helynévanyagból (továbbá a Dunántúlnak éppen déli, keleti és nyugati részéről a 895 előtti évtizedekből előforduló mintegy két-három tucat földrajzi névből) egy sem vonható a finnugor eredet gyanújába. Márpedig hol várnánk a 895 előtti időben a Kárpát-medencében finnugor jellegű (magyar) helynévanyagot, ha nem éppen az állítólagos onogur-magyarok lakta területen, ott, ahol a László Gyula által magyarnak minősített késő avar sírok sokasodnak!?

Még kevésbe szerencsés László Gyula másik adata az elmélet szempontjából, pedig ennek kiváltképpen nagy fontosságot tulajdonít. Arról a 16. századi török nyelvű, de magyar forrásra visszamenő krónikáról van szó, amelyet Blaskovics József magyar fordításában ismerünk, s amelyről László Gyula többször idézte azt a kitételt, hogy a honfoglalók az ország birtokbavételekor itt saját nyelvükön beszélő népet találtak. A bővebb szövegkörnyezet önmagában elárulja, hogy félreértésről van szó: mert igaz ugyan, hogy említés történik itt Hunor népének Pannónia tartományba költözéséről, s arról, hogy „sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak és az ő nyelvükön beszélnek [az ottani népek]”, de ez az esemény nem a magyar honfoglalással, hanem Hunorral kapcsolatos, aki mondai figura. Ami pedig a perdöntőnek tekintett mozzanatot, a nyelvet illeti, az egyébként megbízható forrásnak nagy jóindulattal sem nevezhető török krónika világosan megmondja: Hunor népe tatár volt.

Egyre szélesebb körben keresve a „kettős honfoglalás” bizonyságait, László Gyula mindenütt, ahol kettősség van vagy ilyen feltételezhető, a „kettős honfoglalás” bizonyságát látja. Így vonja be az elmélet érvei közé a magyar eredetmonda két egy-testvérét, Hunort és Magyart, elfeledkezve arról, hogy a testvérpáros szerepeltetése – bármiféle „kettős honfoglalás” feltételezése nélkül – a római Romulustól és Remustól kezdve a steppei Utugur és Kutrigur testvérpárig Eurázsia különböző régióiban gyakori. Így vonja ide beszédnyelvünk finnugor és zenei anyanyelvünk török jellegének kettőségét, az Árpád-kori nyelvemlékekből kihámozható két nyelvjárás létét, s így gyanakszik arra, hogy kétféle településterület (homokos és agyagos) megszállása is a „kettős honfoglalás”-sal magyarázható, megint csak nem méltatva figyelemre azt, hogy mindezeknek magyarázatára más, a „kettős honfoglalás”-tól független, azoknál sokkal megalapozottabb elméletek is léteznek, amelyeknek részletezésére itt nincs mód.

Bármelyik oldalról is közeledünk a „kettős honfoglalás” elméletéhez, azonos eredményre juthatunk: ennek az elméletnek nincsenek meggyőző érvei: bizonyítékai peremjelenségekből, tudásunk hézagainak egy cél érdekében való kitöltéséből és az önkényesség határát súroló megállapításokból állnak. Hogy az elmélet az alap gyengesége ellenére még egyáltalán áll, az egy nagy formátumú, rendkívüli képességekkel rendelkező tudós, László Gyula személyes érdeme.