Ugrás a tartalomhoz

História 1984-04

Kertész István , Sarlós Béla , Szabó Miklós , Somogyi Éva , Vörös Károly , Vida István , Stemlerné Balog Ilona , Ránki György , Demeter Zsuzsanna , Sárhidai Gyula , Gyarmati György , Juhász Gyula , Sipos Péter , Soós István , Várkonyi Ágnes, R.

História

4. fejezet -

A királyné Magyarországon. Erzsébet királyné kultusza

SOMOGYI Éva

A királyné Magyarországon

A polgári politikai életnek egyik állandó szereplője az ország „első asszonya”, rendszerint a király vagy az államelnök felesége. A magyar történeti közgondolkodásban mélyre ivódott legendák születtek a „lovagias magyar nemzet” és a királyné vagy királynő közötti „kölcsönös szimpátiák”-ról. Ezen legendák egyike Ferenc József feleségéhez, Erzsébet királynéhoz fűződik. (A szerk.)

A Habsburg-háznak kevés, a dualizmus korában bizonyára egyetlen tagja sem örvendett Magyarországon olyan népszerűségnek, mint Erzsébet bajor hercegnő, osztrák császárné, Magyarország királynéja. Az iránta megnyilvánuló rokonszenv mítoszból és valóságból táplálkozott.

Magyarország rokonszenvet érzett Erzsébet iránt, aki boldogtalan volt az udvarban, a konzervatív udvari párttól körülvéve, abban a környezetben, amely Magyarországon is oly gyűlöletes volt. Rokonszenvet érzett a fiatal királyné iránt, aki ádáz küzdelemben élt a magyarokat rebellisként megvető Zsófia főhercegnővel, Ferenc József anyjával; akinek terhes és riasztó volt a magyarok számára is idegen, merev udvari etikett; aki még nem élt a birodalomban, amikor a magyar forradalmat vérbe fojtották, és aki nagyon is jelen volt az uralkodó és a magyar „nemzet” találkozásánál, a kiegyezésnél.

Amikor Ferenc József 1854-ben oltár elé vezette a tizenhat esztendős kecses bajor hercegnőt, Magyarországon még ostromállapot uralkodott, a forradalom vezetői emigrációban, vagy börtönben sínylődtek, vagyonukat elkobozták. Akik a börtönt és bitót elkerülték, birtokukra visszahúzódva politikai passzivitásban töltötték napjaikat.

Az uralkodói nász az első fénysugár az 1850-es évek sivár reménytelenségében. A császári esküvő alkalmával nemcsak pénzt osztanak a nincstelenek közt, hanem a szabadság alamizsnáit is: az országban részleges amnesztiát hirdetnek és felfüggesztik az ostromállapotot.

Erzsébet 1857-ben lép először magyar földre. „Örvendek, hogy ezúttal ismét idejöhettem, a császárnénak e szép hazát megmutatni” – üdvözli Ferenc József a budai Várban a tiszteletére felvonult előkelőségeket, s ha a fogadtatás nem is lelkes, azért „lovagias'' volt. Ez bizonyára nem az uralkodó semmit sem ígérő szavának, inkább az elragadó fiatal császárnénak szólt. S hogy a mindenki számára átélhető fájdalom, elsőszülött gyermekének elvesztése Magyarországon éri, valami sajátos bensőséget teremt Erzsébet és a részvétet nyilvánító magyar arisztokrácia és nemesség között. Ennyi Erzsébet első találkozása Magyarországgal, nem több és nem mélyebb.

A Habsburg udvar hagyományai az asszonyokat távol tartották a politikai érdeklődéstől és cselekvéstől. Ferenc József sem osztotta meg uralkodói gondjait Erzsébettel, s ha a családban ezt valakivel megtette, az anyja és nem felesége volt. S Erzsébetet amúgy sem vonzotta a közszereplés. „Nagyon kevés respektust érzek a politika iránt és nem is tartom érdemesnek az érdeklődésre.” Az udvarban hosszú ideig szeszélyeinek élő gyermekként kezelték, s ő, az esetek többségében, igyekezett megfelelni e ráosztott szerepnek. Tulajdonképpen egyetlen kivétel volt, amikor az udvari politika tényezőjévé vált: 1866–1867-ben.

A figyelmet és rokonszenvet Magyarország iránt nyilvánvalóan környezete ébresztette: a Habsburg udvar dühödt magyarellenessége, Zsófia főhercegnő és Albrecht főherceg – Ferenc József nagybátyja – ellenszenve az összeesküvő, felségsértő nemzet iránt. A bécsi udvar sohasem bocsátotta meg az 1849. évi trónfosztást. Jöhetett amnesztia, kiegyezés, az 1848-ban szerepet vállalt arisztokraták vagy magyar nemesek forradalmárok maradtak, lázadók, akikre a Burgban megvető bizalmatlansággal tekintettek. Erzsébet magyar rokonszenve azonban talán mélyebbről táplálkozott, mint e családi-udvari hangulattal szembeni puszta dacból. A magyarok Erzsébet számára valamifajta romantikus szabadságeszme megtestesítői voltak, amely a 19. században oly sokakat ragadott magával a társadalom különböző szféráiból. A „magyar ügy” iránti érdeklődését fiatal felolvasónője, Ferenczy Ida ébresztette fel, aki 1864 óta állt a királyné szolgálatában. A szerény nemesi családból származó hölgy, Erzsébet élete végéig legbizalmasabb barátnője, lelkes honleány. Deák rajongó híve, az „öregúrhoz” régi családi barátság fűzte. Ő teremt kapcsolatot Erzsébet és a kor legnevesebb magyar politikusai között, hozza össze Deák Ferenccel, báró Eötvös Józseffel, Falk Miksával és gróf Andrássy Gyulával is.

Gróf Andrássy Gyulát jóval a személyes találkozás előtt ismerte Erzsébet; nemcsak politikai nézeteit, hanem kalandos életútját, forradalmi szereplését, konstantinápolyi követségét, amikről a bécsi udvarban annyi mendemonda keringett. Tudott „a szép akasztott férfi” – 1849 után a Habsburg hatalom a grófot távollétében halálra ítélte, amit jelképesen végre is hajtottak – hódításairól a nyugat-európai arisztokrata szalonokban, ismerte hazatérése történetét. Erzsébet húszas évei végén járt ekkor, asszonyi szépsége teljében, és mélységesen boldogtalan volt. Nem tudott és nem akart alkalmazkodni a feladathoz, amit sorsa rámért: az udvari reprezentáció és a kórházakat és árvaházakat látogató jótékony „ország anyja” egyaránt képmutatónak érzett szerepéhez. Négy gyermeket szült és kielégítetlen asszony volt. Tizenhat esztendős korában, az ő helyzetében szokatlan módon ahhoz ment, akit szeretett, és sohasem fogadta el, hogy az első idők kölcsönös vonzalma volt a rendhagyó. És ekkor találkozott a férfivel, Andrássyval, aki más volt, mint az ő világából valók: temperamentumos, felszabadult és szenvedélyes, sarmőr világfi a Burg oly kedélytelen környezetében. Mindazt, ami egy romantikus, szabadságszerető népről a Heine-rajongó Erzsébet fantáziájában élt, a 42 esztendős nyalka magyar gróf, Andrássy Gyula testesítette meg.

Kalandra – a szó hétköznapi értelmében – az ő helyzetében egy asszonynak nem volt lehetősége. De arra igen, hogy a férfi iránt ébredt rajongását az Andrássy képviselte „ügy” érdekében hasznosítsa.

Az, hogy Erzsébetnek döntő érdeme lett volna a kiegyezés megszületésében, nyilván épp oly túlzás, mint a kamarilla korabeli vádaskodása, hogy ő vezette Ferenc Józsefet a magyaroknak tett engedmények tévútjára. Pszichológiailag is megalapozatlan a feltevés, hogy a császár, aki a kötelességteljesítést kultusszá emelte, aki az isteni gondviselés által reárótt küldetésnek érezte, hogy háza hatalmát őrizze és gyarapítsa, döntő politikai lépésre szánja el magát csak azért, hogy asszonyi szeszélynek engedjen. Amikor 1866 elején Erzsébet kapcsolatba került a magyar politikával, a magyarokkal való kiegyezés ügye már jó úton járt.

1864 vége óta Ferenc József közvetítő útján állandó kapcsolatban állt Deák Ferenccel, a magyar liberális nemesség vezető politikusával, ismerte a magyar politikai vezetőréteg kiegyezési elképzeléseit. 1865 tavaszán publikálta Deák nevezetes Húsvéti cikkét, amelyben a dualista átalakítás feltételeit körvonalazta.* 1865 nyarán Ferenc József felmentette Schmerling miniszterelnököt, aki a Magyarország számára elfogadhatatlan birodalmi centralizáció legmakacsabb híve volt. 1865 végén összeült magyar országgyűlés, amelynek vallott feladata a kiegyezés előkészítése volt: megtalálni az összhangot a birodalmi érdekek és a magyar alkotmányos hagyományok között.

Erzsébet tehát akkor avatkozik a politikába, amikor az már megindult a magyarokkal való egyezkedés útján. Felismerte a cselekvési lehetőséget, a kínálkozó pillanatot, egy politikus pályáján sem kevés, hát még egy asszonyén, aki – mint említettük, csepp respektust sem érez a politika iránt.

1866 elején találkozik Bécsben a magyar országgyűlés küldöttségével, majd elkíséri a császárt a magyar fővárosba. Ez az első útja a szerencsétlen emlékű 1857-es látogatás után. Azóta megváltozott a légkör Magyarországon, és megváltozott Ferenc József elképzelése is arról, hogy miként kell a rebellis nemzetet megbékíteni. De annyira mégsem nagy a változás, hogy Erzsébet kijelentése a kortársnak „természetesként hangozhatott volna. „Higgye el – mondotta Horváth Mihály püspöknek, a szabadságharc neves történetírójának –, hogyha hatalmunkban állana, férjem és én volnánk az elsők, akik Batthyány Lajost és a vértanúkat ismét életre keltenők.” Ferencz József ilyet sohasem mondott volna, és Erzsébet ezzel a kijelentésével végleg belopta magát a „nemzet” szívébe.

Szinte felszabadul ezen a tavaszon a budai Vár környezetében. Szívesen játssza királynéi szerepet, örömmel vesz részi udvari bálokon, amiket Bécsben oly terhesnek érez, beszélget a magyar mágnásokkal a titkos nyelven, ti. magyarul, amit a mindig körülvevő udvarhölgyek nem értenek. Ferenc József is arról ír, hogy Erzsi ezekben a hetekben segítségére volt: „udvariasságával, mértéktartó tapintatosságával, magyartudásával. Az emberek szép ajkakról még a feddést is szívesebben hallják.”

És akkor jött a „tragédia”, a porosz háborúban elszenvedett váratlan súlyos vereség. Ferenc József személyes tekintélye – az örökös tartományokban is – a mélypontra zuhant. A háborútól és a vele nyomorúságtól elkeseredett lakosság körében hírek terjedtek, hogy a császár öccse, a liberális hírben álló Miksa visszatér Mexikóból, és ő lesz Ausztria régense. „Maximilian”, kiabálták handabandázó suhancok a bécsi meg a prágai utcán, amit úgy értettek: le Ferenc Józseffel, „jöjjenek a poroszok, aranyhidat építünk nekik”. Erzsébet most megérezte és megértette, hogy a birodalom – az ő életében – a legsúlyosabb válságot élte át, és ekkor a trón tekintélyét akarta védelmezni. Tovább játssza 1866 tavaszán Budán vállalt királynéi szerepet, amelyhez éppúgy hozzátartozik az északi hadszíntérről érkező sebesülteket a pályaudvaron fogadó császárné alakja, mint a porosz elől Pestre menekülő anya érzelmes nyilvános búcsúja, amint kezet csókol a császárnak, a birodalom urának. Mert császárné volt, akinek, ha a jövőről, gyermekeiről akart gondoskodni, a dinasztia tekintélyét, a birodalmat kellett óvnia. Ebben a teatralitást kedvelő korban és környezetben is őriztek valamit a szavak eredeti tartalmukból: „utoljára kérlek, Rudolf nevében, ne mulaszd el az utolsó pillanatot” – mondotta a császárnak gyermekükre hivatkozva, sürgetve a magyarokkal való egyezkedést.

Erzsébet inkább „csak” hangulatot teremtett, az események alakító tényezője nem volt. Ahogy a Ferenc József elleni tüntetések is csak a politikai cselekvést motiváló atmoszférát adták. Mert a háborús vereséget követő hetekben azért a birodalomban rend honolt, a birodalom nemzetei nem fordultak szembe a Habsburg Monarchiával. A magyar uralkodó osztály a megegyezést kereste, nem akarta kihasználni a birodalom szorult helyzetét.

Ezért is fogadják Budán oly túláradó lelkesedéssel Erzsébetet a csatavesztést követő napokban. Magyarország otthont nyújt a porosz elől menekülő császárnénak és gyermekeinek. És ekkor Erzsébet valóban politikát csinál. Levelet ír Mailáth György udvari kancellárnak: „... legyen a helyettesem a császárnál, vegye át az én hivatalomat, világosítsa fel a veszedelemről, amelybe jóvátehetetlenül belérohan, ha még most sem enged a magyaroknak. Legyen a megmentőnk.” A porosz háború után még habozó Ferenc Józsefet Erzsébet is a döntő elhatározásra sarkallja: hivassa Andrássyt, Deákot, és döntsön tanácsaiknak megfelelően.

A kiegyezéshez végül is sok tényező vezet. Genezisét és eredményét, jó vagy kárhozatos voltát a résztvevők s az utókor napjainkig eltérően ítéli meg. Egy mítosz azonban marad – s a mítoszokat nem kell bizonyítani és nem lehet cáfolni –, egy csodálatosan szép, érzékeny és intelligens asszony mítosza, akiről Andrássy Gyula 1866. július 30-án, amikor végül a schönbrunni tárgyalásokra szóló meghívót kézhez kapta, ezt jegyezte fel: „Annyi bizonyos, hogyha a siker meglesz, az ország többet fog köszönni a fölötte őrködő jóságos gondviselésnek [Erzsébetnek], mintsem képzeli.”

1867. február 17-én és 20-án, miután a Bécsben tárgyaló Andrássy ígéretet tett, hogy a kiegyezési megállapodásokat elfogadtatja a magyar országgyűléssel, Ferenc József kinevezte a felelős magyar kormányt, Andrássy Gyula vezetésével. Június 8-án a budai Mátyás-templomban felzúgott Liszt Ferenc koronázási miséje, s Andrássy Gyula mint nádorhelyettes az esztergomi érsekkel együttesen a felkent uralkodó fejére tette a koronát, majd megtörtént Erzsébet felkenetése és megkoronázása.

1866–67 epizód Erzsébet életében. Élete végéig sokat és szívesen időzik Magyarországon, a koronázási ajándékként a nemzettől kapott gödöllői kastélyban, a budai Várban, a politikába azonban többé nem avatkozik. Mindvégig kapcsolatot tart nagy magyar politikusokkal. Fiát a magyarok s különösen Andrássy iránti mély tiszteletre neveli. Személyes gyásza Deák halála, meglátogatja a nagybeteg Andrássyt. Erzsébet a kiegyezés nemzedékének barátja, és azé az utókoré, amely a kiegyezést egy hosszú válságperiódus elfogadható, kölcsönös előnyökkel járó megoldásának tekinti.

* Vö. erre Hanák Péter, Takács Péter, Sándor Pál cikkeit a História 1984. évi 3. számában.