Ugrás a tartalomhoz

História 1984-056

Hahn István , Mócsy András , Váczy Péter , Szûcs Jenõ , Rázsó Gyula , Szakály Ferenc , Szabó Géza , Benda Kálmán , Gecsényi Lajos , Perjés Géza , Praznovszky Mihály , Kávássy Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc , Musat, Mircea , Tanasescu, Florian , Kende János , Sipos Péter , Glatz Ferenc , Lipcsey Ildikó , Burucs Kornélia , Sipos Péter , Szakály Sándor , Tilkovszky Loránt , Borus József , Kerekes Lajos , Mucs Sándor , Benkõ Mihály , Engel Pál , Held József , Demeter Zsuzsanna

História

19. fejezet -

Kurkó Gyárfás (1909–1983)

LIPCSEY Ildikó

Kurkó Gyárfás

1909–1983

Kurkó Gyárfás a romániai magyarság politikai vezetője, népi író, 1909. december 2-án született Csíkszentdomokoson. A csíkszeredai és szászrégeni iskolaévek után Brassóban lakatosmesterséget tanult. 1934-ben egyik alapítója a román parlamentben és szenátusban is jelentős számú képviselővel rendelkező Magyar Pártból kivált baloldali szervezetnek, a Magyar Dolgozók Országos Szövetségének (MADOSZ), amely a társadalom demokratikus átalakítását, a kisebbségek egyenjogúságát és a közép-európai népek sorsközösségét írta zászlajára. A MADOSZ 1935 szeptemberében szövetséget kötött a Groza-féle radikális parasztpárttal, az Ekésfronttal, s ennek nyomán bontakozott ki Romániában a népfrontmozgalom. 1937 októberében a Marosvásárhelyi Találkozón, a magyarság demokratikus parlamentjén Kurkó tagja volt a kisszámú MADOSZ-küldöttségnek; a szervezet első országos értekezletén megválasztotta elnökké, az év végi parlamenti választásokon pedig Csík megye jelöltje volt. 1939-ben az ún. kolozsvári „Népi Találkozó”-n a – Vásárhelyi Találkozón domináns – Tamási Áron-féle értelmiségi-polgári iránnyal szemben ő egy, a parasztságra és a munkásságra alapozott demokratikus magyar mozgalom kimunkálásán dolgozott.

1940. június 19-én a MADOSZ több vezetőjével, kommunista értelmiségiekkel, szociáldemokratákkal együtt letartóztatták a román hatóságok és Caracalba (Oltenia) szállították. November 7-én kiutasították az országból és Tordánál áttették a magyar határon. Itt a csendőrök keze közé került, akik visszaadták a román hatóságoknak. Mivel 1943-ban nem tett eleget az Antonescu hadseregébe szóló behívásnak, a brassói Fellegvárban bebörtönözték, ahonnét csak 1944. augusztus 23. után szabadult.

1944. szeptember elején, az aradi és tordai magyar betörés idején Kurkó és Csákány Béla, a MADOSZ két vezetője felkereste a Gyulafehérváron háziőrizetben lévő Márton Áron római katolikus püspököt, aki már 1944. május 18-án, a magyar egyházi vezetést megelőzve tiltakozott a deportálások ellen, és egy háborúellenes népfrontmozgalom érdekében a baloldallal is hajlandó volt kapcsolatba lépni. (Nem ez volt az egyetlen találkozó és politikai eszmecsere Erdély katolikus püspöke és a MADOSZ, illetve jogutóda, a Magyar Népi Szövetség /MNSZ/ elnöke között. 1945 júniusában Márton Áron 3 millió lejes adományával hozták létre az ún. „Petőfi alapot”, a romániai magyarság önsegélyező pénzügyi alapját – ez biztosította két esztendeig a tanügy és a színházak személyzete részére a fizetéseket; 1946 nyarán segítséget nyújtott az aszály sújtotta megyéknek, gyereküdültetést vállalt stb.; s hozzá fordult Kurkó az 1946-os országos választások előtt is, hogy támogassa a Magyar Népi Szövetséget.)

1944. október 16-án a Brassóba összehívott országos értekezleten határoztak arról, hogy Magyar Népi Szövetség néven újjáalakul a MADOSZ, mely a magyar néptömegek és a román demokraták bizalmát egyaránt élvezte. A bizalom kölcsönös volt, ugyanis a két világháború között, egyedül a kommunista párt nem ismerte el a versailles-i békerendszert, és határozatba foglalta a népek önrendelkezésének elvét. Mivel a háborúból való kiugrást követő koalíciós kormányok lényegében – bizonyos reformintézkedéseket kilátásba helyezve – a két világháború közötti rendszer jogfolytonosságának alapján állottak, a baloldali pártok kidolgoztak egy, az ország szocialista átalakulását is tervbe vevő programot, és ezt az Országos Demokrata Arcvonal jelöltjének, a Groza-kormány megalakulásának függvényévé tették. Az MNSZ október elején csatlakozott az Országos Demokrata Arcvonalhoz, amelynek az volt a legelső célja, hogy a két koalíciós partnert, a Brăţianu-féle Nemzeti Liberális Pártot és a Maniu vezette Nemzeti Parasztpártot háttérbe szorítsa.

Az MNSZ, az erdélyi magyarok népfrontos alapon megszervezett tömegszervezete Kurkó Gyárfás elvi és gyakorlati irányítása alatt elismert szerepet játszott mind az ország demokratikus és szocialista átalakításában, mind a nemzetiségi egyenjogúság kivívásában. Tizenhat ügyvéd iktatta, rendezte, irányította a beérkezett iratokat, panaszokat – ennek alapján tekintették sokan panaszirodának az egész szövetséget. A szervezet levéltára felmérhetetlen kincseket rejt magában, de – sajnos – még az egykori vezetők számára is hozzáférhetetlen.

Közép-Európa – és természetesen Erdély – számára a háború befejezése új korszakot nyitott. Románia és Magyarország hivatalos politikáját 1940. augusztus 30. után sajnálatos módon olyan kölcsönösség jellemezte, amely diszkriminálta a kisebbségeket. Az anyaországi rezsim nagy bűne – mondották az erdélyi magyarok –, hogy hozzá nem értéssel avatkozott be az észak-erdélyi közéletbe, hivatalossá tette az intoleranciát, terrorizálta a baloldalt, és súlyos károkat okozott az itt élő népek egymás közötti kapcsolatában is: először a románokat, majd a zsidókat téve másodrendű állampolgárokká. Természetesen a diktatúrák Romániája sem fukarkodott a válasszal: üldözték a baloldalt, a magyar értelmiség internáló táborokba került, de nemzetisége, vallása föladásáért cserébe bárki bármit megkaphatott. A feszültségek levezetésére – mint annyiszor a történelemben – a zsidóságot és a magyarságot tették meg bűnbaknak. Jól látta tehát Kurkó, hogy „amikor az ország munkássága magasabb bért és földművestársa földet követelt, hogy leszereljék jogos harcait, az áldemokraták »üsd a magyart«-t üvöltöttek. Mentők jelentek meg, vallásváltoztatást, más pártba lépést helyeztek kilátásba, és nem lesz bántódásuk. Az igazi demokrácia nem tehet nemzetiségi különbséget demokrata állampolgárok között.”1944. augusztus 23. után, az esetleges észak-erdélyi kilengések ellensúlyozására Dél-Erdélyben túszokat szedtek, ismét csak a magyar értelmiség köréből, de kommunisták, baloldaliak, Nansen-útlevéllel rendelkezők, sőt a Horthy-hadseregben a katonai szolgálatot megtagadó magyar földművesek is munka- és internáló táborokba kerültek: Méliusz József szerint 50-60 000 magyar került a két „haláltábor”, Földvár és Hídvég, valamint Tîrgu Jiu, Livezeni, Sárkány, Brád,.Craiova, Dealul, Mănăstirea stb. internáló és munkatáboraiba 1944–1945 folyamán. Az előrenyomuló szovjet hadsereg háta mögött pedig megalakultak a Maniu-gárdák, amelyek rettegésben tartották Székelyföld lakosságát – ismét csak a kölcsönösség jegyében: Ippért és Ördögkútért cserébe Csíkszentdomokossal és Szárazajtával fizettek... A sorozatos terrorcselekmények miatt a szovjet katonai hatóságok 1944. november 14-én 24 óra alatt kiparancsolták a román közigazgatást Észak-Erdélyből és közös magyar–román autonóm irányítás alá helyezték; a SZEB indokolása szerint: mivel a hadban álló Szovjetunió békességet akar a háta mögött, addig tartják fönn az átmeneti állapotot, amíg Romániában nem alakul egy, a demokráciát és a nemzetiségek egyenjogúságát biztosító kormány. Amikor a polgári pártok 1944 őszétől kezdve a kollektív felelősségre vonást és kitelepítést a romániai magyarságra is ki akarták terjeszteni, akkor egyedül a román baloldal utasította vissza, hogy a bűnbak szerepét – mint tegnap a zsidósággal – most a magyarsággal játszassák el. Ezt figyelembe véve nyilvánvaló: számukra nem volt más alternatíva, mint egy baloldali kormány, adott esetben a Groza-kormány támogatása. S azok szava háttérbe szorult, akik nem látták felhőtlennek a magyarság jövőjét, hiszen a kormányfő első nyilvános szereplése alkalmával arra tett fogadalmat, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása egyrészt „a demokrácia próbaköve” lesz Romániában, másrészt a két ország közötti gyümölcsöző jószomszédi viszony alapja is. Groza elgondolása szerint az általános európai integrációban kialakul a közép-európai országok szoros együttműködése is, melynek első lépése a vámunió, amin „az árucikkek és szellemi értékek és személyek szabad forgalmát”, az útlevélkényszer eltörlését, a határok jelképessé válását értette.

Kurkó Gyárfást elgondolásai alapján az erdélyi hagyományok követőjének, reálpolitikusnak tekinthetjük. Felismerte, hogy a háborúból való kilépéssel elkésett a magyarság, tehát a jövőben vállalnia kell ennek minden következményét. Bár az álom, Erdély autonómiája őt is megérintette, mégis azt mondta: ilyen körülmények között nem lehet szó „nemzeti elkülönülés”-ről, de annál inkább politikai, gazdasági szempontból is önálló nemzetiségi szervezetről, amelyben helye van minden demokratikus érzelmű, a társadalmi változásoknak elkötelezett magyarnak. Vállalta azt a románok szemében nem mindig népszerű felfogást, mely szerint az erdélyi magyarság harcolni fog a jogegyenlőségért, hogy biztosíthassa sokoldalú fejlődését: nyelvhasználatát a közéletben, a hivatali és magánéletben, hagyományai ápolását. És vállalta azt a saját nemzete tagjai körében sem egyértelműen népszerű állítást, hogy Romániában kell megtalálniuk boldogulásukat, ki kell venniük részüket az ország újjáépítésében a román demokraták oldalán. A román politikusok jelentős része, Grozától kezdve Lucán, Gheorghiu-Dejen keresztül a romániai magyarokat tekintette legfőbb támaszának a történelmi pártokkal szemben. A támogatásért Kurkó nem kért és várt mást, mint tényleges jogegyenlőséget. Nem tűnik megalapozottnak azonban az az állítás, hogy az MNSZ és Kurkó rátartibb magatartással, nagyobb biztosítékokkal olyan státust is elérhetett volna, mint a szlovákok Csehszlovákiában. Amíg a nemzetközi helyzet megváltozása, a világ két részre szakadása, majd a szocialista táboron belüli ellentétek nem befolyásolták károsan az egyes országok, így Románia belpolitikai életét, a romániai magyarság helyzetének alakulása mindenképpen Kurkó Gyárfást igazolta, akár a román–szovjet fegyverszüneti szerződés 19. pontja által támasztott reményeket – miszerint Erdély, „vagy annak nagyobb része” tartozik a jövőben Romániához –, akár a jogegyenlőség alakulását nézzük.

Az 1945. év ígéretesen indult: megkezdte magyar adását a román rádió, magyar egyetem nyílt Kolozsvárott, és az MNSZ a magyarság minden problémájának orvoslására ígéretet kapott. Az év végén pedig megtörtént a hivatalos kapcsolatfelvétel a két ország között.

„Megalkuvással nem győzhet a demokrácia” – adta ki a jelszót az új esztendőben Kurkó. A jövő függ attól – folytatta –, hogy minden jogos nemzetiségi igény kielégítésére megnyerjék a román demokratákat.

Kurkó szívós és meg nem alkuvó munkájának nem kis része van abban, hogy 1945–1946 között létrehozhatta az erdélyi magyarság alapvető nemzetiségi intézményeit: szakiskolákat, egyetemeket, kiadókat, színházakat, sajtót, s többé-kevésbé biztosították számára a hivatali, a köz- és a mozgalmi életben, tömeggyűléseken, hivatalos kiadványokban stb. nyelvének használatát. A szervezet eljárt a romániai magyarságot érintő legkülönbözőbb ügyekben is. Pl. tragikus hangvételű távirata után rendelte el a kormány 1945 áprilisában az internáló táborok felszámolását; figyelemmel kísérte a földosztást a nemzetiségi vidékeken; elérte az állampolgársági listáról lemaradt kb. 300 000 magyar ügyének rendezését; a CASBI, az ellenséges javakat kezelő intézmény által lefoglalt, de háborús bűnöket el nem követett magyarok javainak visszaadását; az észak-erdélyi magyar és dél-erdélyi románok között lebonyolított lakáscserék, ingatlanvásárlások visszaperlésekor elkövetett jogtalanságok orvoslását stb.

Az 1946. évben a romániai magyarságnak belpolitikai téren a választásokkal kapcsolatban kellett színt vallani, külpolitikai téren a békeszerződést illetően választ adni. Az MNSZ véleményét Erdély kérdésében már 1946-ban megfogalmazta: miszerint ez nem határkérdés, hanem a demokrácia kérdése. Kurkó Gyárfás vallotta: egy ország érettségének, európaiságának mértéke a demokrácia fejlettségi szintje, és ebben, mint a belpolitika egyik alapkérdésének, a nemzetiségi kérdésnek különleges helye van. A béketárgyalások anyagának, a nagyhatalmak állásfoglalása alakulásának ismeretében azt kell mondanunk: nem volt más alternatíva, mint hogy a romániai magyarság kivegye részét az ország építésében, s remélje, mint azt Kurkó is tette, hogy „a történelem adta új keretek között magyarok vagyunk és magyarok maradunk”. Oka mind az aggodalomra – lásd a csehszlovákiai magyarok helyzetét –, mind a bizakodásra megvolt. Kurkó szorgalmazására, a kormány jóváhagyásával egy nap leforgása alatt dolgozta ki és fogadta el az MNSZ II. kongresszusa 1946 júniusában a nemzetiségek kollektív jogvédelmétbiztosító nemzetiségi törvénytervezetet, amely az MNSZ-t elismerte a magyarság érdekképviseleti szervének, 15% esetében a belső ügyintézésben is biztosította a nemzetiségek nyelvének használatát és lehetővé tette magyar tanácsadó testületek felállítását a minisztériumokban, intézményeknél stb. Sajnos azonban a novemberi választási győzelem mámorában, amelyhez az MNSZ a maga félmilliós szavazatával a hazai és nemzetközi közvélemény szerint is döntő mértékben járult hozzá, a nemzetiségi törvénytervezet törvénybe iktatása elmaradt. (A választások fölényes baloldali győzelméhez szolgáljon adalékként a Groza-kormány 1947-ben megválasztott nemzetiségi miniszterének emlékeiből előkerült adoma: Mari néni dicsekszik ekképp: „Jaj lelkem, én már 11.-szer szavazok az MNSZ / SZDP, RKP stb./ listájára!”)

A kudarc ellenére Kurkó szerint az MNSZ nagyfokú érettségéről és politikai önállóságáról tett tanulságot, amit a magyar gazdasági szervezetek megerősítésével akart stabilabbá tenni. „Politikai szervezetünk önállósága a stabil gazdasági alap megszilárdítása nélkül csak látszatönállóság” – vallotta, s ettől kezdve harcolt az 1200 önálló, 250 000 tagot tömörítő magyar fogyasztási, értékesítési és hitelszövetkezetért. A székelyföldi műszaki egyetem, a vasút kiépítése, a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi szakoktatás fejlesztése, a gazdakörök, a szaktanfolyamok, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület átszervezése stb. mind az MNSZ gazdasági alapjait lett volna hivatott biztosítani.

De közben a sötét felhők nemcsak az önálló magyar gazdasági szervezetek felett gyülekeztek, hanem az egész belpolitikai élet, s szűkebb világuk felett is. S amikor Kurkó ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy „gazdasági létalapjaink ellen intézett minden támadás népünk ellen intézett támadással egyenlő”, a háttérben már megtették az előkészületeket mindenféle önálló gazdasági intézmény felszámolására. Vasile Lucának, az „Elvtelen magyar egység” című, a kolozsvári Igazság 1947. május 22-i számában megjelent cikke – miközben kezdetét vette a hidegháborús korszak, s emiatt Groza májusi budapesti látogatása alkalmával elmaradt a vámunió bejelentése – bombaként robbant. Ez volt az első nyílt támadás Kurkó népfrontos vonala ellen. Kurkó világosan kifejtette: demokráciáról nem lehet szó ott, ahol annak egyik vagy másik összetevőjét félreállítják. Tiltakozása nem számított: az MNSZ 1947. decemberi III. kongresszusán Luca elrendelte a magyar szövetkezetek felszámolását, Kurkót pedig leváltották elnöki tisztségéből.

A szocialista táboron belüli ellentétek következtében sajátos kettősség alakult ki Románia nemzetiségi politikájában: az alkotmány kimondotta a nemzetiségek egyenjogúságát, az iskolákban és a kulturális életben biztosította anyanyelvük használatát, de a beígért nemzetiségi törvény elmaradt. Helyette 1948 decemberében nyilvánosságra hozták a Román Munkáspárt határozatát a nemzetiségi kérdésben, s ebben az ország valamennyi nemzetisége „megkapta” a magáét: a magyarok az elvtelen magyar egység és a nacionalizmus útvesztőjébe tévedtek; a zsidóságnak a cionizmustól kellett magát megtisztítania; a német kisebbség a fasizmus hazai képviselőjévé „lépett elő”; szerbek a titóizmus, oroszok, ukránok a kulákveszély vádjával találták szembe magukat.

A magyarországi Rajk-pert követően Romániában sorra tartóztatták le a magyarság képviselőit. Novemberben elsők között került börtönbe Kurkó Gyárfás az MNSZ vezetőivel, Csőgör Lajos orvossal és Méliusz József íróval. Velük tartóztatták le Márton Áron püspököt, december elején pedig Balogh Edgár írót, majd Jordáky Lajos és Lakatos István szociáldemokrata politikusokat; később, 1950-ben a nemzetiségi törvénytervezetet kidolgozó Demeter János ügyvédet távolították el a közéletből. Az ellenük felhozott vádpontok azonosak voltak a népi demokratikus országokban lefolytatott koncepciós perekéhez, kiegészítve a magyar nacionalizmus, a nemzeti elkülönülés, valamint a múlt rendszer képviselőinek az MNSZ-ben történt menedéknyújtás vádjával, sőt a Békepárt Észak-Erdély hovatartozásával kapcsolatos álláspontját is revizionistának minősítették. Kurkó helyzetét súlyosbította, hogy személyes, jó kapcsolatban állt Rajk Lászlóval, és hogy semmit nem volt hajlandó visszavonni politikai koncepciójából. A vádakra, az aktákból felolvasott képtelenségekre megtette azt, amit sem Pálffy, sem Kosztov, sem Slansky nem tett meg: asztalt borított kihallgatóira. Míg a romániai perek magyar áldozatait 1955-ben szabadlábra helyezték, Kurkó néhányadmagával csak az 1964. évi amnesztia idején szabadult, szellemileg súlyosan károsodva. Saját kérésére Brassóba, abba a gyárba került, ahol a két világháború között lakatosmesterként dolgozott. Innen vonult vissza írószövetségi nyugdíjjal.

Míg a többiek talpraálltak, folytatták életüket, munkájukat ahol abbamaradt – a gyakorlott mozgalmi emberek a szocializmus gyermekbetegségének tekintették a történteket, amelyen minden országnak túl kell esnie –, Kurkóban, aki tizenhárom évig volt magánzárkában, megszakadt valami. A börtönt, az internálást kibírta, azt, hogy saját „elvtársai” forduljanak ellene, hogy népáruló, hogy konspiratőr, hogy kém és potenciális likvidátor legyen, nem. Szervezete nem volt erre felkészülve, vagy talán csak a taktikázást, a besúgást, a lelket torzító rugalmasságot nem ismerte. Összeroppanásához mégis azok a kínzó kérdések vezettek, amelyeket önmagának tett fel: vajon minden, ami a jogegyenlőségről elhangzott, nemcsak arra szolgált, hogy a béketárgyalásokig elkábítsák vele a magyarságot? Hol tévesztett utat a népi demokratikus tábor? Hol a romániai magyarság? És végül ő, Kurkó Gyárfás?