Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

1. fejezet -

Babszem és cserép. Demokrácia és választások Athénban

NÉMETH György

Babszem és cserép

Demokrácia és választások Athénban

Mivel az ókori Athénban nem léteztek a modern értelemben vett pártok, a legtöbb olyan jelenség is hiányzott, amely a mai, szervezeti vagy választási pártok működésére jellemző. A választások előtt nem voltak választási gyűlések, kidolgozott programok, hanem látszólag mindenki magát képviselte és a maga bőrét vitte minden népgyűlésen, minden, választáson a vásárra. Csakhogy a politikai propaganda mégis nagyon jól működött, a politikai baráti körök, a hetaireiák olykor jelentős befolyásra tettek szert. A választott, tehát komoly hatalommal járó tisztségek nagy részét néhány család tagjai töltötték be. Az abszolút demokrácia kiterjesztése, a legtöbb tisztség sorsolással való választásé – mint látni fogjuk – objektíve az arisztokráciának kedvezett, hiszen amikor minden sorsolt hivatal devalválódott, a választott tisztségek értéke hihetetlenül megnőtt. A választók pedig egy furcsa, ókori politikai sztárkultusznak hódolva, szívesebben választották meg pl. az arisztokrata Alkibiadészt, a botrányhőst, aki három kocsijával nyert az olümpiai kocsiversenyen, mint a legbecsületesebb, de névtelen athéni polgárt. Az athéni választások eredményeit tehát egyik oldalról. a jól szervezett arisztokrata politikai baráti körök propagandája, másik oldalról pedig a kissé sznob közvélemény divatja határozta meg a legtöbb esetben. Periklész (Kr. e. kb. 490–429) hatalmas tekintélye és politikai zsenialitása azonban nemcsak a kortársak, hanem az utókor számára is elfeledtette az athéni demokrácia e néhány kétségtelenül meglévő gyengeségét.

Mindennek alapján fölvetődhet az olvasóban: vajon hogyan alakult ki és hogyan működik egy ilyen választási rendszer, továbbá milyen szerepet játszanak ennek intézményei az athéni demokrácia életében?

Területi elv, tanács, szavazás. Önzetlenül?

A klasszikus athéni demokrácia tiszta formájában mindössze ötvennyolc évig állt fönn (Kr. e. 462–404), bár alapvető intézményei már Kr. e. 508-ban készen álltak. Az előzményekhez tudnunk kell, hogy az attikai társadalomban, mely a királyok korától négy törzsre, 12 phátriára és talán 360 nemzetségre tagolódott, az egyes társadalmi csoportok érdekharcai újra és újra fellángoltak. Szolón alkotmánya (Kr. e. 594) ugyan rendezte a politikai jogokat, az adózás rendjét, de a 6. században a politikai vezető réteg, a nemesség belső viszályai közepette Peiszisztratosz egyeduralmat (türannisz) alakított ki a szegény néprétegekre támaszkodva. A türannosz halála után azonban az uralmat gyakorló fiai közül Hipparkhoszt megölték, Hippiaszt elűzték (Kr. e. 510). A nagy újító, Kleiszthenész reformjai közvetlenül a türannisz bukását követően keletkeztek, így alapelemük volt a védekezés a zsarnokság újjáéledése ellen: Három alapvető intézkedése a phüléreform, az ötszázak tanácsa és a cserépszavazásvolt.

A hagyományos négy ión törzs, phüléhelyett tíz, nem vérségi vagy fiktív vérségi kötelék, hanem területi elv alapján szervezett phülébesorolta Attika polgárait. A korábbi évtizedek belharcaiból nyilvánvaló volt, hogy Athén városának kereskedő, kézműves és tengerész népessége éppúgy a társadalmi egyenlőség, vagyis a demokrácia (népuralom) kiharcolását tekintette legfőbb céljának, mint Attika partvidékének halászai, hajósai. A velük szemben állók elsősorban a félsziget belső területei, a meszogeia földbirtokosaira és földművelőire támaszkodhattak, mivel a mezőgazdaságból élők számára nem volt oly mértékben kívánatos az iparcikkek exportja, mint a városi (asztü)és partvidéki (paralia)népesség számára, másrészt a tengeren túlról érkező mezőgazdasági import (pl. a nagy tömegű gabona) kifejezetten ellentétben állt érdekeikkel. Ezért küzdöttek az ellen, hogy az állam vezetése a hagyományos érdekeket képviselő arisztokrácia kezéből átcsússzék a városi és partvidéki polgárok kezébe.

A kleiszthenészi területi elvű phüléreform kifejezetten a demokratikus igényeknek megfelelően manipulálta a phülék összetételét. A tíz mesterségesen létrehozott phülé mindegyike három–három harmadból (trittüsz)állt. A trittüszök több községet (démosz)vagy athéni kerületet foglaltak magukba. Az egy phülébe tartozó trittüszök – és ez volt az újítás lényege – nem egymás mellett feküdtek, hanem Attika három körzetének, a városnak (asztü), a tengerpartnak (paralia)és a belső területeknek (meszogeia)különböző pontjain. Minden phülé egy-egy asztü-, paralia- és meszogeia trittüszt foglalt magába, tehát mindegyik phülén belül biztosítva volt a „demokrata erők” kétharmados túlsúlya a meszogeia arisztokratáival-földművelőivel szemben. Azt azonban a történetírás csak újabban vizsgálta meg, hogy milyen alapon került bele egyik vagy másik község (démosz)egyik vagy másik, látszólag esetlegesen kijelölt trittüszbe. A vizsgálatok meglepő eredményre vezettek. Azok a községek, amelyek Kleiszthenész családjának, az Alkmeónidáknak, avagy a politikus harcostársainak birtokain feküdtek, zárt egységként kerültek be az alakuló trittüszökbe, meghatározva azok politikai arculatát. Kleiszthenész politikai ellenfeleinek birtokait azonban – s így az őket támogató községek csoportjait is – lehetőleg minél több trittüszhatár tagolta föl, így gyöngítve politikai erejüket. Kleiszthenész tehát nemcsak a népnek kedvezett ezzel a demokratikus, területi elvű körzetfelosztással, hanem egyszersmind családja ellenfeleivel is leszámolt.

Az ötszázak tanácsába, amely a korábbi négyszáz fős testületet váltotta föl, minden phülé ötven–ötven képviselőt küldött. A csoportok mindegyike az év egytized részén át (prütaneia)vezette az állam ügyeit a határozatokat megszavazó népgyűlések és a javaslatokat előkészítő tanácsülések közötti időszakban: Fontos újítás volt, hogy a tanács tagjait sorshúzássaljelölték ki.

Kleiszthenész harmadik reformja, a cserépszavazás (osztrakiszmosz, az osztrakon,cserép szóból) bevezetése egyértelműen a zsarnokság visszatérését hivatott megakadályozni. Ha valamelyik polgár befolyása veszélyes mértékben megnövekedett, és katonai győzelmei vagy demagóg (azaz népszerű) politikája folytán túlságosan népszerű lett, a nép tíz esztendőre eltávolíthatta Athénból. A cserépszavazás nem büntető, hanem megelőzőintézkedés volt, lehetetlenné tette az egyszemélyi uralom kialakulását,vagy legalábbis intézményesülését.

Választás – vakvéletlen

A demokrácia aranykorában minden elöljárót sorsolással jelöltek ki, leszámítva a katonai parancsnokokat, bizonyos kincstárnokokat és a kutak felügyelőjét. Csakhogy a demokrácia egész történetén végigvonult a vagyoni cenzus kötöttsége, amelyet törvényesen sohasem töröltek el. Még Szolón (Kr. e. 594) osztotta fel jövedelme szerint a népet négy vagyoni osztályra, az ötszáz mérősökére, a háromszáz mérősökére, a kétszáz mérősökére és a thészekére (napszámos), akik gyakorlatilag vagyontalanoknak számítottak. Athén hagyományosan nagy tekintélyű vezetőit, az arkhónokat pl. csak az első két vagyoni osztályból lehetett választani, illetve Kr. e. 487-től sorsolni, méghozzá a következő módon: a nép kijelölt ötszáz férfit, s azok közül sorsoltak ki babszemekkel phülénként egyet, de összesen kilencet. A tizedik phülé adta abban az évben a jegyzőt. Az ilyen módon a vakvéletlen segítségével vezetővé lett kilenc férfiú egyikéről nevezték el az athéni évet, s ennek alapján tartották számon az esztendő eseményeit. Kr. e. 457–456-tól kezdve a kétszáz mérősök közül is lehetett arkhónt sorsolni, de a thészek hivatalosan sosem nyerték el ezt a jogot. A megválasztott tisztségviselőket általában bíróság vizsgálta meg, az arkhónokat azonban az ötszázak tanácsa. A vizsgálat abból állt, hogy megkérdezték a hivatal várományosát: ki az apja, anyja, apai és anyai nagyapja, valamennyien athéni polgárok voltak-e, részt vesz-e az állami kultuszban (biztos, ami biztos, megkérdezték, hogy melyik szentély hol található), hol van a családi sírboltja, jól bánik-e a szüleivel, részt vett-e valamelyik hadjáratban és rendesen fizeti-e az adóját. Nem számított, hogy a jelölt tud-e írni-olvasni, van-e politikai gyakorlata és egyáltalán alkalmas e valamiféle vezető tisztségre. Nem csoda, hogy Szókratész (Kr. e. 469–399) így dohogott: „őrültség babszem-sorsolással választani az állam vezetőit, amikor sem a kormányost, sem az ácsot, sem a fuvolást, sem más hasonló mesterembert nem akarna senki babszemekkel kiválasztani, noha az ilyenekben jóval kisebb kárt okoznak az elkövetett tévedések, mint az államügyekben.”

A sorsolt tisztségek értéke rohamosan devalválódott. Erre jó példa az államelnök (episztatész)esete. Athénban egy napra sorsoltak elnököt, aki huszonnégy órán át őrizte a templomok, kincstárak, irattárak kulcsait és az állami pecsétet; de egy éjjelnél és egy nappalnál tovább senki sem tölthette be ezt a tisztet, vagyis az egy napos uralom semmiféle gyakorlati hatalommal nem járt. Határozottan megnövekedett viszont a választással betöltött hivatalokbecsülete.

A kincstárnokokat a feddhetetlen hírű és jelentős vagyonnal rendelkező polgárok közül választotta kézfelemeléssel a népgyűlés, ők ugyanis saját vagyonukkal feleltek az esetleges hivatali visszaéléseikért.

A legnagyobb tekintélye a tíz, egy esztendőre választott sztratégosznak (hadvezérnek) volt. Periklész például mint többször is újraválasztott sztratégosz befolyásolta döntően az athéni politikát több mint harminc éven át (Kr. e. 461–429). Ez csak úgy volt lehetséges, hogy míg az összes polgári hivatalt csupán egyszer, legföljebb kétszer lehetett betölteni az életben, sztratégosszá annyiszor választhatták meg a nép bizalmát élvező polgárt, ahányszor csak akarták. Minthogy a hadvezérek viszonylag szabadon cselekedhettek, rendszeres időközönként (évente, de volt, hogy havonta) beszámolót kellett tartaniuk a népgyűlésen, ahol szavazással döntötték el, hogy az állam helyesli vagy nehezményezi egyes lépéseiket. Ha nem fogadták el a beszámolót, a kihallgatás a bíróság előtt folytatódott.

Periklész, bármilyen nagy is volt a befolyása, mégsem élt ezzel vissza. Minek tette volna, hiszen így is mindent keresztül tudott vinni, amit csak akart. Thuküdidész, a történetíró találóan írta, hogy Athénban csak „névleg volt demokrácia, valójában az első ember uralma valósult meg”.

Az arisztokraták vezette demokrácia

Hogyan volt lehetséges, hogy egy demokratikus államban, amely ráadásul rettegett a zsarnokság föléledésétől, egy arisztokrata államférfi harminc esztendőn át majdhogynem egyszemélyi uralommal kormányzott?

Az ellentmondás csak az athéni demokráciáról alkotott idealizált képpel áll szemben, mindez valójában a lehető legtermészetesebb dolog volt Athénban. Újabb kutatások szerint ahhoz, hogy valaki a 30-40 000 athéni polgár között vezető szerepet játszhasson, négy feltételnek kellett megfelelnie. 1. Előkelő és gazdag családból kellett származnia. 2. Bőkezűségével meg kellett nyernie nemzetsége tagjait. 3. Hasonlóan előkelő és gazdag Családból kellett nősülnie, s meg kellett nyernie felesége rokonságának támogatását is. 4. Be kellett lépnie valamelyik befolyásos politikai-baráti körbe (hetaireia) , amelynek tagjai véd- és dacszövetségben álltak egymással mind a politika, mind a hétköznapi élet porondján. Ezek után a szavazásnál már legalább annyira nem számítottak a jelölt egyéni képességei, mint a sorsolt tisztségek esetében. Azonban ha valakit még szónoki képességgel is megáldott a sorsa, számíthatott rá, hogy többször is megválasztják sztratégosznak. Mindez a háttér természetesen csak az arisztokrata politikusoknak állt rendelkezésére. A démosz rokonszenvének megnyerése különben is olyan drága mulatság volt, amelyet csak igen gazdag emberek engedhettek meg maguknak. Miltiadész fia, Kimón pl. kidöntötte gyümölcsöseinek kerítését, hogy mindenki szabadon dézsmálhassa a termést. Periklész nem volt ennyire gazdag, ő viszont bevezette a hatezer tagú esküdtbíróság tagjainak állami fizetését.

Az újabb régészeti kutatások bebizonyították: az athéni népgyűlés színhelyén, a Pnüxön mindössze 6500 férőhely volt a Kr. e. 5. században, vagyis a kb. 30-40 000 athéni polgár többsége egyszerűen nem fért be a népgyűlésre. Az is tény, hogy az Attika távolabbi vidékein lakó földművesek igen ritkán utaztak be Athénba pusztán azért, hogy részt vegyenek egy-egy gyűlésen, így az ekklészia (népgyűlés) állandó résztvevői azok a városi szegények volték, akik leginkább számítottak Periklész bírói napidíjára. Nem csoda, hogy a népgyűlés hangulata többnyire radikálisabb volt, mint amilyen a polgárok nagyobb részének gondolkodásmódja, és szinte természetes, hogy a Pnüx, 6500 helyének többségét a Periklészt támogató, a bírói napidíjért hálás városi szegények foglalták el, biztosítva ezzel a politikus állandó, kényelmes többségét.