Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

2. fejezet -

Klasszikus demokrácia?

HAVAS László

Klasszikus demokrácia?

A görög-római világról általában közismert, hogy történelme egyes korszakaiban egyfajta korlátozott demokráciát biztosított a szabad lakosságnak, ill. ezen belül, az egyes meghatározott csoportoknak – mindenekelőtt a teljes polgárjoggal rendelkezőknek –, s ezáltal erősen különbözött az ismert keleti, ázsiai típusú despotikus államoktól. E különleges fejlődésvonal legfőbb magyarázata az antik tulajdonforma sajátos kettős jellegében rejlik. A városállamokban a polgárok magán-földtulajdonosok voltak, de úgy, hogy megőrizték közösségi együvé tartozásukat s ennek tudatát. Ez a kollektivitás megmutatkozott részben az állami tulajdon megőrzésében, részben a magántulajdon közösségi vonatkozásainak hangsúlyozásában.

A többség határoz?

Róma kezdetben maga is városállam, amelyben ugyanaz az intézményrendszer alakult ki a köztársaság korában, mint a görög poliszokban. Megvannak a népgyűlés különböző formái (comitia curiata, comitia centuriata, comitia tributa) , melyek megválasztják a különféle tisztségviselőket, magistratusokat (consul, praetor stb.) , törvényeket hoznak, határoznak háborúról és békéről, e végül ott van maga a tanács, a szenátus is, amely intézi a folyó ügyeket. Első pillantásra tökéletesnek látszik a párhuzamosság. Mégis, a tüzetesebb összehasonlításban igen szembeötlővé válnak a különbségek, eltérések is. Míg Athénban a szavazás egyénenként történt, s a leadott szavazatoknak megfelelően alakult a népgyűlési határozat, addig Rómában nem a leadott szavazatok száma volt a meghatározó, hanem az, hogy a különböző számú polgárt tömörítő szavazóegységek hogyan foglaltak többségükben állást. A comitia curiata (a rokon nemzetségek szerinti gyűlés) esetében az döntötte el a szavazás végkimenetelét, hogy a curiák többsége hogyan határozott, függetlenül attól, hogy a polgárok számszerűen hogyan is vélekedtek. Ugyanez az elv érvényesült a comitia centuriatában is. A római polgárokat ugyanis vagyoni helyzetük szerint centuriákba sorolták. A centuriákra osztásnak viszont semmi köze nem volt a polgárok számához. A győzelemhez elég volt a centuriák többségének, vagyis a leggazdagabbak először szavazó 98 centuriájának az igenlését megszerezni, mivel az alsóbb vagyoni osztályokat ennél kevesebb centuria képviselte. Rómában tehát a vagyon meghatározóan befolyásolta a politikai cselekvőképesség hatékonyságát. Jogosan állapította meg ezért Cicero Az államról című munkájában: „bár a szavazásból egyetlen egy polgár sincs kizárva, a hatalom még sincs a szegények és a tömegek kezében.” Ugyanő egy másik, A kötelességekről című értekezésében elméletileg is igyekszik megindokolni a római rendszer helyességét, a valódi demokrácia elvetését: „a viszonyokat nem a személyek száma, hanem tekintélye alapján kell megítélni” – mondja. A comitia tribután (a római polgárok lakóhelyi körzetek szerinti gyűlésén) a végeredmény ugyancsak azon múlott, hogy a 35 szavazóegység nagyobbik fele, vagyis 18 tribus miként határozott, mert a többi 17 döntése még akkor sem lehetett irányadó, ha esetleg azokban több polgár adta is le szavazatát. A népszuverenitás korlátozásához vezetett a népgyűléseken az is, hogy Rómában ez a testület csak olyan kérdésekben foglalhatott állást, amelyeket valamelyik hivatalban lévő magistratus terjesztett elő. Vagyis a népgyűlésnek és tagjainak nem volt önálló politikai kezdeményező szerepe.

A római és görög rendszer különbségei a magistratusok szintjén is megmutatkoztak. Az athéni tisztségviselő elsősorban funkcionárius volt, aki egyszerűen a népakaratot képviselte, míg Rómában a magistratusok nem függtek közvetlenül a néptől. Személyükre nem a népgyűlés tett javaslatot, jelölésük a pályázók egyéni kezdeményezése alapján történt, míg a jelöltek listájának elfogadása, összeállítása az egyik hivatalban lévő tisztségviselő hatáskörébe tartozott. A népgyűlés már csak a jelöltek között választhatott, önállóan nem tehette meg a maga javaslatait. A megválasztott magistratusok hivatali évük során bármit követtek el, funkciójuk betöltésének ideje alatt nem lehetett őket felelősségre vonni. Mégis valószínű, hogy addig, amíg Róma egyszerű városállam volt, a tisztségviselők többsége alapjában megfelelt a vele szemben támasztott elvárásoknak. Mihelyt azonban Róma kezdte túllépni városállami kereteit, kiterjeszteni intézményrendszerét, felszínre kerültek a rendszer ellentmondásai.

Növekvő gazdaság, csökkenő demokrácia

Kezdetben, amikor Róma még városállam volt, s polgárai helyben, ill. a tőszomszédságában éltek, a polgárjoggal rendelkező lakosság szinte maradéktalanul részt tudott venni az állami életben, legalábbis annyiban, hogy ha lehetősége volt rá, megjelent a választásokon és leadta szavazatát. Megváltozott azonban a helyzet akkor, amikor Róma az Appennin-félsziget urává lett, s telepítései, gyarmatvárosai, vagyis coloniái,később pedig provinciáirévén polgárainak hatalmas része nagy távolságra került az anyavárostól. Mivel a szavazás helye – az egyes települések önkormányzatát célzó helyi választásoktól eltekintve – továbbra is kizárólag Róma volt, ezért szinte elképzelhetetlenné vált, hogy a polgárság többsége minden népgyűlés alkalmával Rómába menjen. Így a legfőbb állami tisztségviselőket: a consulokat és a praetorokat, valamint a kisebbeket: az aediliseket, a quaestorokat és a néptribunusokat egyre inkább nem a polgárjoggal rendelkezők, csak azok egy töredéke emelte hivatalába. A római polgárság zömét kitevő kisparasztság ugyanis aligha lehetett képes arra, hogy július második felében, amikor a consuli, majd folyamatosan a többi választást tartották, a nyári mezei munkák dandárja idején odahagyja Rómától messze fekvő földjét, s napokat utazzon Rómába, majd vissza. Ezt legföljebb a vagyonos vagy a középrétegek tehették meg tömegesen. Így a szegényebb lakosságból a szavazásokon általában csak a Rómában élők tudtak részt venni. Szerepük egyébként is korlátozott volt. Centuriáik száma ugyanis csekély volt, így szavazataik semmiképp sem tudták megváltoztatni a vagyonosok döntését. Ugyanakkor a comitia tribután a római városi plebs a 4 városi tribusba volt besorolva, s így állásfoglalása keveset nyomott a latban a 31 vidéki isibusszal szemben, amelyben főképp az itáliai felső- és középrétegek adták le voksaikat. Igaz, az elszegényedett és Rómába költözött parasztságnak módjában állt nem a városi tribusokban, hanem a maga eredeti körzeteiben szavazni. Az ilyen betelepülő lakosság száma azonban a Kr. e. 50-es évekig nem volt túlságosan nagy, mert megélhetése a fővárosban nem sokkal volt jobb, mint falun. (A római ingyen gabonaosztást Clodius csak ekkor vezette be.) Minthogy ez a relatíve nem túl számottevő elem is megoszlott a 31 vidéki tribus között, nagyon valószínű, hogy a legtöbb vidéki szavazóegységben is a társadalom közép- és felsőbb rétegei voltak túlsúlyban. Ennélfogva a köztársaság utolsó időszakában a polgárjoggal rendelkező rómaiaknak csak egy töredéke tudott valóban élni szavazati jogával, s szólhatott bele a politikai életbe.

A Kr. e. 2. század második felében bevezették a titkos szavazást. Ez elméletileg mindenkinek egyenlő részvételt biztosított, felszámolva a régi alá-, fölérendeltségi viszonyból, a cliensi kötöttségekből adódó szavazási kényszert. Ezt a fejleményt az ekkor felerősödő néptribunusi tevékenység idézte elő. Kr. e. 151-ben és 138-ban a katonai szolgálatra törvényesen behívhatókon kívül a consulok kénytelenek voltak tömegesen olyan polgárokat is besorozni, akik már leszolgálták katángidejűket. Erre a vagyoni censussal rendelkező polgárok számának csökkenése kényszerítette őket. A törvényellenesen besorozottak a néptribunusokhoz fellebbeztek, akik közbenjártak a consuloknál. A hajthatatlan consulokat mindkét említett évben a néptribunusok végül saját kezűleg bebörtönözték, élve a néptribunusi hivatalt védő sérthetetlenséggel. Ez a két epizód, amely közvetlenül megelőzte Tiberius és Gaius Gracchus reformmozgalmát, jól érzékelteti a köznép és az arisztokrácia közötti politikai harc felélénkülését, olyan kiéleződését, amelyre a patríciusok és plebejusok Kr. e. 287-ben lezárult küzdelme óta nem volt példa. Ez a politikai harc eredményezte többek között a titkos szavazás bevezetését a népgyűlésen. Ám ez a gyakorlat sem bővítette ki a politikai vezetés társadalmi összetételét, hiszen, mint említettük, a népgyűlés csak a már kijelölt pályázók közül választhatott.

A köztársaság utolsó századában a legfőbb állami hivatalnokok, különösen a consulok és a censorok között így jóformán csak a régi római szenátori családok tagjaival találkozunk. Csupán elvétve akad köztük ún. homo novus, vagyis olyan személy, akinek ősei korábban nem töltötték be hivatalt. Ez jelzi a római magistratusi és a választási rendszer fokozatos szűkülését.

Ezek után azt lehetne gondolni, hogy mivel a magistratusok megválasztása során a társadalmi harc már kiküszöbölődött, nem volt különösebb tétje a választási kampányoknak. Ez azonban mégsem volt így. Az arisztokrácián belül nagy presztízzsel járt a tisztségek betöltése. Sőt, a praeturát és a consulságot követő helytartói megbízatás általában igen jövedelmező is volt, kárpótolva a magistratust azért az anyagi áldozatért, amibe a választási hadjárat, ill. a díjazással nem járó hivatali tevékenység került. Épp ezért rendkívül heves választási harc alakult ki az egyes jelöltek közt, s ennek során nem éppen tisztességes, sőt törvénytelen eszközöket is alkalmaztak.

„Körüljárás”

Figyelembe véve a világhódító Róma és vezetői roppant gazdagságát, mindenekelőtt a megvesztegetésjátszott fontos szerepet. E célra minden tribusnak megvoltak a hivatásos emberei, a distributorok: ők osztották szét a tribusbeliek között a pályázók pénzajándékait és egyéb juttatásait. Mint a megvesztegetés latin neve (ambitus = körüljárás) utal rá, a választók „megdolgozása” eredetileg az jelentette, hogy a jelöltek „körbejárták” a választókat, amikor azoknak még lehetőségük volt arra, hogy Róma közelében lakva, a választások napjára Rómába seregeljenek. Idővel ezek a „körbejárások” nemcsak szóbeli, hanem hatásosabb „anyagi meggyőzéssel” is együtt jártak, úgyhogy valójában megvesztegetésekké lettek, melyeket a törvény büntetett. A Kr. e. 181-ben és 159-ben hozott intézkedések pl. száműzetéssel büntették a visszaéléseket. Az eredmény azonban elmaradt. Ezért Kr. e. 81 és 18 között épp egy tucat törvény született az ambitus ellen.

A megvesztegetés sok esetben annál inkább eredménnyel járhatott, mert a választások előtt mindig próbaválasztást tartottak az egyik, ilyen előjogot élvező egységben (centuria praerogativa), s az itt született eredményhez a többi centuria általában babonásan ragaszkodott. Következésképp szinte már az elégnek látszott, ha a centuria praerogativa szavazatát megvásárolták.

A választások meghamisítása

A megvesztegetésen kívül a pályázók és szövetségeseik egyéb visszaéléssel is megpróbálkoztak. Ide tartozott a hamis szavazatok leadása, vagyis egy olyan módszer, amellyel a modern választások során is nemegyszer találkozunk. A praetori pályázaton utolsó helyen befutó Mariust, a híres hadvezért, a népszerű politikust, akit hétszer választottak consullá, is meggyanúsították ezzel, minthogy a választás idején egyik bizalmi emberét azon elkerített helyen, az ún. saeptánbelül látták, ahol szavazóknak gyülekezniük kellett. Érdekes Cato barátjának, Favoniusnak az esete is, melyet a történetíró Plutarkhosz a következőképp ad elő: „Favonius aedilisségre pályázott, de a választáson megbukott; Cato jelen volt a választáson és észrevette, hogy a szavazótáblákat ugyanaz a kéz írta, így kiderítette a visszaélést és a néptribunusokhoz fellebbezett. Favoniust később aedilisszé is választották.”

Az is megesett, hogy a népgyűlést erőszakkal, fegyveres különítmények alkalmazásával próbálták meg befolyásolni. Közismert eset volt az, amikor Kr. e. 100-ban Caepio leromboltatta azokat a „hidakat” (pontes), melyeken a választók a saeptából a szavazóurnákhoz járultak, s magukat az urnákat is eltávolíttatta a helyükről.

Az efféle visszaélések természetesen nem fordulhattak elő minden alkalommal. Volt azonban olyan – egyébként törvény tiltotta – eljárás is, amellyel rendszeresebben éltek: a coitio, amikor két pályázó szövetkezett egymással, hogy bármiféle eszközzel megpróbálja elütni a tisztségtől harmadik riválisát. Kr. e. 63-ban Catilina és C. Antonius szövetkezett egymással Cicero ellen, bár ez az akció kudarccal végződött, mert Cicerónak sikerült Antoniust a maga oldalára állítania.

Párharc vagy személyes ambíció?

Rendkívül éles volt tehát a harc a magistratus-jelöltek között a köztársaság végén, annak ellenére, hogy Rómában nem voltak szervezett politikai pártok, sem pedig pártprogramok. Az optimatákés a popularisok. elsősorban nem különböző osztály- és társadalom-érdekeket képviseltek, hanem főképp eltérő politikai módszert: az előbbiek főként a senatus, az utóbbiak mindenekelőtt a népgyűlés révén próbálták elképzeléseiket keresztülvinni. Ennek megfelelően a magistraturára pályázót nem pártpolitikai irányvonalakat képviseltek, hanem főleg személyes, ill. arisztokratikus csoportérdekeket. A közöttük folyó vitában ezért elsősorban nem politikai elvek csaptak össze, hanem személyes élű támadásokkal próbálták a pályázók egymást lejáratni. Jó képet ad erről Q. Cicerónak bátyjához, a nagy szónokhoz intézett híres irata, a Kis értekezés a hivatali pályázásról. Szerzője azért állította össze, hogy Cicerót mint homo novustemlékeztesse azokra a különleges feltételekre, amelyeket neki Rómában még sokkal inkább figyelembe kell vennie, mint a többi, előkelőbb származású jelöltnek. Az egyik leghatásosabb rész az ellenfél erkölcsi kipellengérezését, tönkretevését adja elő. Quintus szinte bátyja szájába rágja azokat a vádakat, részben talán rágalmakat, amelyekkel erkölcsileg megsemmisítheti a többi hivatali pályázót. Kívánhat-e – úgymond – jobb vetélytársat Cicero, mint C. Antonius és Catilina, „akik gyermekkoruktól gyilkolnak, fajtalankodnak, s nincs egy vasuk sem. Az egyiknek elkobozták vagyonát, s ... a censorok helyes és igazságos döntése alapján eltávolították a senatusból... Ezenkívül hivatali éve alatt a rabszolgapiacon vásárolt magának szeretőt, akit nem is rejtegetett otthonában. A consulságra pályázva, szégyenletes körútja során inkább a kocsmárosokat kívánta kifosztani, minthogy könyörögve a római nép elé járuljon... A másik [ti. Catilina] nemessége olyan, akárcsak az előbbié..., de azért mégis bátrabb ember... Míg Antonius a saját árnyékától is fél, ő még a törvényektől sem. Apjának egy garasa sem volt, amikor Catilina megszületett, nővére gyalázata közepette cseperedett föl, erejét polgárok lemészárlásával mutatta ki, s római lovagok felkoncolása jelezte első fellépését az állam életében... Saját kezűleg [Sulla galljaival együtt] ölte meg tulajdon nővére férjét, a derék római lovagot, Q. Caeciliust, aki egyik párthoz sem tartozott, s természeténél, ill. koránál fogva is a nyugalmat választotta. [Személyében] az pályázik most a consulatusra, aki M. Mariust – a római nép kedvencét – a római nép szeme láttára vesszőkkel korbácsolta végig az egész városon, halotti máglyára küldte, ott mindenféle kínzással gyötörte, s mivel annak még futotta erejéből az ellenállásra, kardjával levágta a fejét. Bal kézzel megragadta tarkóján a haját, s úgy vitte a fejet, miközben vérpatakok csörgedeztek ujjai közül...”

Ilyeneket és ehhez hasonlókat vagdostak egymás fejéhez a jelöltek. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a tisztségviselők előtt a közérdek mindinkább elhomályosult, s a római magistratusok többsége kevéssé tudott felnőni ahhoz a feladathoz, amelyet a kialakult római világbirodalom követelményei állítottak fel. Ennélfogva elfogadottá vált a korrupt és nem elég hatékony köztársasági magistratus-rendszer alárendelése egy központi akaratnak, amely a princeps hatalmában öltött testet.

Ez a változás tulajdonképp összhangban állt a római államon és társadalmon belül végbement változásokkal. Bár formailag a régi magistraturákat megőrizték, ahogy egy ideig a népgyűlések tisztségválasztó joga is megmaradt, de már ezt az utóbbit Caesar is erősen korlátozta, Augustus és közvetlen utódai alatt pedig a népgyűlés csak a császár jelöltjeit választhatta meg. Az ajánlást, a commendatiótmár Caesar bevezette. Megvolt azonban a destinatiois, ami a császár vagy megbízottja részéről az egyéni pályázó elfogadását jelentette. Így a népgyűlés végül csupán a császár által jóváhagyott személyek között választhatott. A destinatiótazonban hamarosan felváltotta a designatio, amennyiben az alsóbb és felsőbb tisztségviselőket egyaránt a senatus jelölte ki a császár akaratának megfelelően, s a népgyűlés ezt a határozatot pusztán megerősítette. A demokratizmusnak ez a csökevénye még a Kr. u. 3. században is megvolt, de ekkorra már a korábbi formális demokratizmus is utolérhetetlen álomnak tűnt.