Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

3. fejezet -

A rendi képviseleti rendszer Nyugat-Európában

SZÉKELY György

A rendi képviseleti rendszer Nyugat-Európában

Az európai politikai életben fontos változásokat indítottak el azok a helyi mozgalmak, amelyek a helységekben, az egyházi testületekben, a közösségi beleszólást kívánták erősbíteni. Egyfelől főleg a fejlett városokkal rendelkező vidékeken (Itália, Franciaország, Németalföld) próbálták a nemesség és főpapság uralmát korlátozni, másfelől új irányú kapcsolatokat hoztak létre: a hierarchikus kapcsolatok (uralkodó–alattvaló, városúr–függő polgár) mellett, illetve helyett az egymás mellettiek, egyazon közösség tagjai, egy társadalmi szinten lévő csoportok közötti kapcsolatok keletkeztek. Kibontakozóban volt a közösség mint politikai test felfogása, amely nemcsak az igazgatás tárgya, hanem ügyeinek intézője, megítélője. Az állam síkján ilyen átalakulás eredményei a rendek. Ezeket az azonos jogállást élvező, öröklődő kiváltságokkal rendelkező elemek együttesen alkotják. Közös politikai érdekeiknek a rendhez tartozók intézményes keretekben adhattak kifejezést. Így fejlődik ki a feudális állam korszerűbb formája, a rendi állam, amelyben az uralkodó és nagyurakból, főpapokból álló tanácsa elveszti addigi kizárólagos politikai befolyását és azt szélesebb kereteket nyújtó új testülettel, rendi képviseletet biztosító gyűléssel kell megosztania. A feudális állam így létrejött foka a rendi állam, rendi monarchia nevét kapta a történetírásban. Ennek keretében a rendi gyűléseken olyan jogilag elismert és elkülönült rétegek vettek részt vagy képviseltették magukat, amelyek tudatában voltak a megszerzett kiváltságok közösségének, nem engedték ezeket csorbítani és számos kérdésben éltek a hozzájárulás jogával.

Különlegesen érdekes, sokszínű a rendi képviseletek kifejlődése a Pireneusi-félszigeten. A regionális vonások itt igen erőteljesek, még a feudális széttagoltsággal küzdő országokkal összehasonlítva is egyediek voltak. Spanyolország területén hol egyszerre, hol egymást követően több királyság osztozott. Ebből természetesen következik, hogy a rendi képviseletek is részenként fejlődtek, így ez nem esik egybe az általános európai fejlődés jelenségeivel és fogalmaival. Sajátosan alakultak a társadalmi erők, amelyek a rendi fejlődésben szerephez jutottak. A világi földesúri réteg vagyoni állapota szerint tagozódott és ehhez igazodott a főúri címek viselése. Kasztíliában a „gazdag ember” a vagyoni szempontra utal, de ez a réteg kiterjedt előjogaival olykor szinte független volt a királytól. Aragóniában a korona előkelő hűbéresei kisebb számban, de még több előjoggal a „természettől való gazdag ember” címét viselték. Kasztíliában a 12. században újra bevezették a grófi címet és az első időben csak személyre szólóan adták a vezető réteg egyes tagjainak. Katalóniában viszont a grófság a Karoling-kori rangból közvetlenül vezethető le és a középkorban a nemesség felső rétegét alkotta. Őket követte a lovagság eredetileg katonai fegyvernemet jelentő rétege, amelynek neve később nemcsak helyzetet, hanem magatartást is jelölt. Ha lentről nézve az előkelőség jele is volt a lovagi cím, felülről nem. Ráadásul a lovagság nem volt azonos a nemesség alsó rétegével, nem volt zárt keret, hanem sokáig volt olyan városi, polgári összetevője is, amely lovagi módon tudta felfegyverezni magát és valóságos városi nemességet alkotott. A parancsnok, lovag, gyalogos vitéz eredetileg katonai téren vált ki a népesség tömegéből, de ez – és vagyoni megszilárdulásuk – a 12. századi Kasztíliában és Portugáliában már politikai értelemben rendekké tette őket. Eredeti soraik megtizedelődtek, ám feltöltődtek befogadott bátor parasztokkal és birtokot kereső francia lovagokkal. Katalóniában, bár volt katonai szerepük, nem számították az igazi nemesek közé azokat a szabad birtokosokat, akik grófi rendelésből kerültek az erődök élére.

Ilyen társadalmi alapon bontakozott ki a rendi képviselet a Pireneusi-félsziget egyes országaiban. A kiinduló pont az Asztúria-León királyságban a rendes királyi tanács, az uralkodó hagyományos tanácsadó testülete, melyet különleges esetekben nemesekkel és főpapokkal bővítettek ki. Ez már 901-ben Oviedóban előfordult. Többször ismétlődött meg ez a 11. században, és ezzel megindult a szélesebb kiváltságos rétegek bekapcsolódása az államügyek alakításába. A Pireneusi-félsziget államaiban létrejött a cortes intézménye, a rendek gyűlése, és ennek politikai jellegű tárgyalásaiba a városok képviselői is bekapcsolódtak. Ezzel jött létre a harmadik rend. Politikai erősödésében szerepet játszott a városi lovagság tekintélyének növekedése a mórok elleni harcban. Ezáltal – a nemesek mellett – Kasztília városai nyertek súlyt. Az 1169-ben Burgosban összeült cortes a főpapok, főurak mellett már a városi követek gyűlése is. Az, hogy a rendi gyűlés szervezete, hatásköre nem volt egyelőre keretek közé zárva, szintén azt mutatja, hogy a tanács bővülésével jött létre és alakult. Nem vett részt benne az egyébként adómentes köznemesség és papság, viszont – mint láttuk – helyet kapott benne 17 város, A cortes témája természetesen az adókivetés, illetve ennek elfogadása volt. 1188-ban azután már kiváltságolt falusi községek paraszti választott küldöttei is megjelentek a városiak oldalán. (Mindez nem törte szét a harmadik rend kereteit.) Ezzel a politikai gyakorlat szélesítése terén Kasztília megelőzte az úttörőnek tartott angol és francia fejlődést. A király összejövetele a főurakkal és papokkal (tanács) többé nem helyettesíthette a cortest. A király már háború, békeszerződés aláírása ügyében is kikérte a cortes véleményét. Az természetes, hogy a képviselt közösségek régi jogait megerősítette. Idővel kialakult a meghívandó városok és falvak állandó köre, elsősorban León és Galícia területéről. Kasztília első cortese 1250-ben Sevillában ülésezett. A visszahódított városokban is egyre nagyobb szerep jutott a városi lovagoknak. 1258-ban a valladolidi ülésen a cortes a városok zsidó lakossága érdekében is hozott rendelkezést. Portugáliában a 13. században, Navarrában pedig a 13–14. század fordulójáig működött cortes.

Külön figyelmet érdemel az aragón fejlődés, mégha mai felfogásunk szerint nem is ebből magyarázzuk a korai magyar rendiség elemeit. A katalán-aragóniai állam két eltérő társadalom jellegzetességeit ötvözte. A régi intézmény az aragóniai uralkodó úri és főpapi kísérete, udvara, az újabb az „ünnepélyes gyűlés”, a cortes. Érdekes, hogy az ünnepélyes jelző az aragóniai és a magyar rendi gyűlés kezdetén egyaránt megvan. A katalán cortesen már a nemesség, papság és 1218 óta a városok képviselői vettek részt. A szűkebb értelemben vett Aragóniában először 1163-ban mutatható ki a városi képviselők szerepe, befolyásuk azonban 1274-től növekedett meg. Különleges eset fordult elő 1134-ben, amikor az aragón király halála és közvetlen örökösök hiánya miatt a tárgyalás a választásra is kiterjedt – ez a Borjában tartott gyűlés a parlament nevet nyerte. A kettős cortes mellett a gyengébb városi fejlettségű Aragónia és a városiasabb Katalónia külön, bár ritkán ülésező cortesekkel is rendelkezett. Ezeken a városi közösségek előterjeszthették panaszaikat a király vagy tisztviselői jogsértései miatt. A törvények kidolgozásába viszont elég későn kapcsolódtak be, ez a kettős államban 1263 óta mutatható ki. De az 1281. évi barcelonai cortesen a városi küldöttek elmulasztották a fellépést egy, a paraszti költözést korlátozó királyi dekrétum becikkelyezése ellen. Egyébként is az aragón cortesen a főnemesség befolyása túlment résztvevői számara.

Összegezve a pireneusi országok rendi gyűléseit, az uralkodók által kért adók megszavazása ellenében némileg beleszólhattak a törvényalkotásba, amennyiben véleményt kellett nyilvánítaniuk az új törvények elfogadásakor és a régiek módosítása tárgyában. Akirályok – politikai érdekből vagy helyeselve azok tartalmát – nemritkán elfogadták a rendek észrevételeit. A városok akkor érhettek el kedvező törvényeket, amikor a király rájuk szorult a nemesekkel szemben.

A francia fejlődés azért fontos a rendiség kibontakozásában, mert ott a nagy összecsapások és az ezekhez kapcsolódó érvelések, eszmei megfogalmazások ragyogóbb fényben mutatják a rendi küzdelmek okait, természetét. IV. (Szép) Fülöp (1285–1314) francia király uralma új társadalmi és politikai fejleményekben gazdag volt, megszorította a hűbéri jogokat és a pápai befolyást. Erősíteni akarta a francia állam önállóságát, hívei hirdették országán belüli császári szerepét, támaszkodott a római jogra, az azt ismerő tanácsadókra. Ennek nem mond ellent, hogy épp ő, a nagyhatalmú király szorult rá az általános rendi gyűlésre. 1302-ben ehhez a szervhez fordult a papság adóztatását tiltó pápa elleni lépéseinek alátámasztására. Aki kifelé alkalmazta ezt a gyakorlatot, annak befelé is tudomásul kellett vennie azt az elvet, hogy azoknak is jóvá kell hagyniuk a döntéseket, akiket érint. Így vállalta az uralkodó, hogy nem szedet adót a rendi gyűlés hozzájárulása nélkül (1302–1314). Nagy vállalkozásaihoz Szép Fülöpnek túl kellett lépni rendszeres jövedelemforrásain. Ebbe pedig beleszólása volt befolyásos alattvalóinak, illetve képviselőiknek. 1305-ben Szép Fülöp, amikor Tours vidéke papságától segélyadót követelt, kifejtette: a papság a politikai test része éppúgy, mint a világiak, ezért tartozik a királyság egysége megóvására, megvédésére és megőrzésére adózni.

A rendi gyűlés térhódítása egy régi királyi intézmény, a tanács szerepváltására vezetett Franciaországban: parlament néven bírósággá vált. A hatalmát csorbítva érző főnemesség vidékre vonult az udvarból, ami csak növelte a városok, különösen Párizs jelentőségét. Ez utóbbiban a hatalom a vízi kereskedők céhének feje (prévôt des marchands) kezében volt. De ez a szerep nem elégítette ki a megrendült politikai viszonyok között a gazdag posztókereskedő családból származó Étienne Marcel prévôt des marchands-t, aki már az 1355. novemberi rendi gyűlésen feltűnt, majd 1357. januárban a pénzverési és adóproblémák miatt kikényszerítette a rendi gyűlés összehívását. Hiába próbált szabadulni április végén a rendi gyűléstől a kormányzó trónörökös, pénzforrások hiányában novemberre újra össze kellett hívnia. Erre a trónörökös és a prévôt des marchands egyaránt adott ki meghívót. A francia rendi gyűlés tehát gyakran járt külső vagy belső viharokkal, 1484-ig mégis elég gyakran hívták össze. Az ülések közt is működtek az egyes tartományok védelmét szervező rendi részgyűlések. Ezek az eszmeileg is átgondolt, összefüggő érveléssel alátámasztott politikai küzdelmek tették Franciaországot „a rendi monarchia mintaországává”.

A középkori rendi képviseleti fejlődés, sőt az újkori parlamentarizmus előzményei sorában gyakran emlegetik az angol Magna Charta szabadságlevelet. De ez legfeljebb eszmetörténeti síkon helytálló, történeti keletkezését tekintve még a régi: uralkodó és tanács kormányzási képlettel, illetve annak tehetetlenségével, visszaéléseivel függ össze. A király, az egyház és a bárók közti torzsalkodás közvetlen jele volt a maga idejében. Földnélküli János (1199–1216) önkényesen uralkodott, összetűzött egyházával, amivel Stephen Langton canterburyi érseket az elégedetlen bárók oldalára szorította. Az uralkodó javát szolgálta, hogy a pápa 1214-ben kiközösítette a bárókat és felfüggesztette az érseket. Az angol bárók viszont a király ellen berzenkedtek főtisztviselői és idegen hívei miatt. Az anyagi háttér a király kontinentális háborújában részt nem vettek adóztatása (pajzspénz), amit számos grófságban megtagadtak. Amikor emiatt eljárást indított a kormányzat, a bárók összeállították követeléseiket („a bárók cikkelyei”), és 1215. június 10-én átnyújtották János királynak. Így csikarták ki a királyi hatalom önkorlátozását, a 60 cikkelyből álló Magna Charta Libertatum okmányt. Ez a lázadó főnemesi réteg előjogait helyezte előtérbe. A király a Temze szigetén, Runnimede-en, egy kövön kényszerült aláírni, megpecsételni június 15-én. Ezzel megelőzött egy esetleges fegyveres bárói akciót. A tanúk közt szerepel Stephen Langton érsek, de a király féltestvére, William Longespée tengeri és szárazföldi főparancsnok is. Noha már a király utóda Parlamentura Runnimede (runnimede-i gyűlés) intézménnyé szépítette a farkasszemet néző felek tárgyalását, a későbbi hagyomány és közjogászi szemlélet már a polgári szabadságjogok első lépcsőjének és a költségvetési jog előzményének tekintette a kiváltságlevelet. A Charta egyes pontjainak újraolvasása azonban másról tanúskodik: „semmi pajzspénzt vagy hadisegélyt ne vessenek ki, hacsak nem királyságunk közös tanácsa útján. – A béke helyreállítása után eltávolítjuk országunkból az összes idegen lovagokat...” Bár a dokumentum meglepően sok városi, forgalmi kérdésre is vonatkozik, záró rendelkezése (a híres 61. cikkely) elárulja a lényeget, a „köztünk és báróink közt támadt viszály” lecsillapítását, és biztosítékul a szabadságot megtartató választott 25 báró vár, birtok elfoglalására történt felhatalmazását. Mégsem töltött be folyamatos szerepet, mivel a király a kicsikart okmányt a pápával semmisnek nyilváníttatta. A bárói ellenállás formája hamarosan feledésbe ment, így aligha lehetett tételes jogi példává a kontinensen. De ez felesleges is volt. Az apró német államokban is élő, a fejedelemtől elismert jog volt az ellenállás joga. Mint az előkelők joga szerepel ez az 1222. évi magyar Aranybullában, de már hiányzik az 1231. évi változatából. Az angol politikai élet felszínének fő szereplői és jelenségei alig változtak, de a városi élet fejlődése észrevétlenül meghozta eredményét.

III. Henrik király (1216–1272) nagy kegyet gyakorolt az idegenekkel és hivatalnokokkal, ami kiváltotta a bárók és főpapok elégedetlenségét 1253-ban és átok alá helyezték a Magna Charta megszegőit. (1267-ben Magyarországon az esztergomi érsektől kimondott egyházi átok volt az ellenállási jog formája.) Ez idő tájt Angliában a ki nem elégítő helyzet kiprovokálta a nagyurak lázongását és 1258-ban kicsikartak egy sor reformot (Oxfordi Intézkedések), amelyek végrehajtását bárói bizottságra bízták. Az uralkodó bizalmi embereivel igyekezett elhárítani a bárói tanács kormányát. Az ellenállás Simon de Monfort, a fiatalabb bárók vezetője körül bontakozott ki. A királyi huzavona miatt kitört a „bárók háborúja”. A döntő pillanatban Savoyai Bonifác canterburyi érsek már a király oldalán állt és 1263-ban közzé tette a lázadó bárók pápai kiközösítését. A londoni alsóbb rétegek viszont szembefordultak a régi oligarchiával. Simon de Monfort legyőzte és foglyul ejtette az uralkodót (Lewes, 1264. május 14.), de vereséget szenvedett Edward hercegtől (Evesham, 1265. augusztus 4.). A visszatérő uralkodó visszavonult a közvetlen kormányzástól, Edward viszont igyekezett felhasználni a bárói program józan elemeit. A politika mechanizmusa azonban időközben jobban átalakult, mint a hatalmi viszonyok. A királyi önkény kizárására nem az egyház szellemi és a bárók katonai fegyverei bizonyultak alkalmasnak, hanem a parlament kialakulása. 1235 óta maradtak fenn a korona törvényadó szövegei, amelyeket különféle parlamenteken hirdetett ki. Ez az eredetileg törvénykezési gyűlést (parlament), bírósági üléshelyet (parloir) jelentő fogalom a nem hivatalos nyelvben vált törvényhozás értelművé. A kortárs történetíró, Mathaeus Parisiensis az 1237. évi adómegszavazó gyűlést – és a nagyok 1246. évi összejövetelét nevezte parlamentnek, s a hivatalos nyelvben 1258 óta szerepel. Az akkori eseményeket Mathaeus Parisiensis is mint oxfordi Parliament-et emlegeti, de abból inkább megértette a király francia tanácsadóinak eltávolítását és a visszaélő seriffek büntetését, mint a bárói reformokat. Amikor 1265–66 során a londoni parlament tárgyalt, ez már éles átalakulást mutat: csak 5 gróf és mintegy 20 nagybirtokos vett részt, az egyházi nagybirtokosok nagyobb számban. A döntő új elem, hogy megjelentek egyes városok képviselői (méghozzá központi meghívásra) és lovagok a grófságokból. Soha még ilyen széles rétegek képviselői nem szólhattak bele az angol politikába. Ez persze nem az égből pottyant. Lovagok már részt vettek az 1254. és 1264. évi tanácskozásokon. 1263-ban a grófságokban a kinevezett seriff mellett lovagok tűntek fel mint békeőrök. A bárói párt lewesi győzelmére írt dal már a rendi eszmét egyértelműen sugározza: „A birodalom kormányzata mindenki biztonsága vagy romlása... Ha bármely tagot sérelem ér, az egész test gyöngül.” Ezért hívott alsóbb rangú elemeket a parlamentbe Simon de Monfort. A társadalomfejlődés eltérő vonásai miatt Magyarországon az első országgyűlési tárgyalásnak tekinthető alkalmakkor csak nemesi képviseletről lehetett szó. Az 1267. évi törvény megyénként két vagy három nemes megjelenését írta elő.

I. Edward (1272–1307), mivel már egyszer fegyverrel állította helyre Angliában a királyi hatalmat a bárói vezetésű parlamenttel szemben, uralmát egy szélesebb rendi gyűléssel igyekezett megalapozni. Már az 1275. évi parlament jellegzetes képviseleti vonást mutat: minden grófságból 4 lovagot, minden városból 4–6 képviselőt hívott meg a király. A jogszabály is alkalmazza a gyűlésre a parlament fogalmat, de az 1295-ig megőrizte bírósági gyűlés jellegét. A törvényt még 1278-ban is a király tanácsa fogalmazta meg bírák segítségével, s a gloucesteri – lovagokat is magába foglaló – parlament előtt csupán kihirdettette. A lovagok 1283-ban két tartományi gyűlésen és az 1290., 1294. évi tanácskozásokon is ott voltak. Jelen voltak 1283-ban, méghozzá központi meghívás alapján a városi képviselők. A törvényhozó parlament tehát látványos változások nélkül, mint ünnepélyesebb és kibővített bírósági tanács jött létre. De amikor a király ezt maga véglegessé alakítja (1295., az ún. mintaparlament), alkalmazza rá a politikai elvet: ami mindenkit érint, mindenkitől jóváhagyást igényel. Grófságonként 2 lovag, a különféle rangú városias települések képviseletében 2-2 tárgyalóképes polgár kapott ekkor és ezután meghívót. A polgári képviselők behívását a seriff bonyolította le. A papságot királyi záradék hívta a parlamentbe. A lovagok és a városi képviselők a napirendbe nem szólhattak bele, így már ekkor érzékelhető a közületek képviselőinek (Commons) alárendeltsége. 1297-ben egy adóügyi rendelkezésében I. Edward mint általános elvet szögezte le, hogy nem fog kivetni új segélyadót a püspökök, bárók, lovagok, polgárok és más szabad emberek akarata és egyetértése nélkül.

Ebbe a fejlődéssorba nem állítható, mivel szabadparaszti társadalom maradt, Izland régi köztársasága, amelyben 1100 körül 4560 gazda volt ún. gyűlési ember; közülük kerültek ki az országos gyűlés tagjai. A parasztság politikai képviselete, ill. a rendi gyűlések viszonyulása a szabad parasztokhoz felvetődik viszont Svédországban. A negyedik rend megjelenése minőségi változás mindenütt az újkori népképviseleti rendszerben, de kivételes a svéd rendi gyűléseken, ahol a kereskedővárosok képviselői mellett szabad parasztok is megjelentek. A kalmari birodalmi gyűlésre 1359-ben már polgárokat és szabad parasztokat is hívtak. A négy rend nem előzmények nélkül vett részt az 1435. évi arbogai gyűlésen. Ezek a különleges körülmények között, a Dánia uralma elleni harcok minden svéd társadalmi osztály összefogását igénylő pillanataiban létrejött változások, a rendi gyűlés feltűnő bővítése általánosabb kérdésekre hívja fel a figyelmet a rendi képviselet összeurópai kutatásaiban: hogyan és miért változott a képviselet eszméje, a képviselő vagy követ szerepe, az előkelőbb és alsóbb rendek képviselőinek beleszólási joga?