Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

4. fejezet -

A honfoglaló vezérek választása

GYÖRFFY György

A honfoglaló vezérek választása

A középkori gondolkodásban elterjedt az a nézet, hogy az emberek eredettől fogva egyformán szabadok és fegyverforgatók voltak, s vezéreiket maguk választották. Ezt a nézetet hangoztatja a 13. századi hun történet szerzője is, amikor a magyarok elődeinek tartott hunokról azt írja, hogy Szkítiában „egybegyűltek és kapitányokat, vagyis vezéreket, azaz főembereket választottak, hogy mindnyájan egy szívvel-lélekkel nyugaton foglaljanak maguknak tartományokat”. Össze is állítja a hét hun vezér névsorát: Béla, Keve, Kadocsa, Etele (Attila) és testvérei: Réva és Buda, végül „egy bírót is választottak, Kadart, a Torda nemzetségből, hogy bíráskodjék az egész sereg felett, és intézze el a perlekedők ügyeit...”.

A továbbiakban elbeszéli a krónikaíró, hogy a rómaiak ellen vívott harcokban Kehe, Béla, Réva és Kadocsa elesett, s „miután a sereg elszéledt, a hunok római módra Etelét tették királyukká, ő pedig testvérét, Budát tette a Tisza vizétől a Donig a különféle népek uralkodójává és bírájává”.

Szempontunkból nem az érdekes, hogy ebből az elbeszélésből mi érdemel hitelt – hiszen a hun történet írója azt a csekély hiteles magot, amelyet 6. századi Jordanes történetéből merített, bőségesen vegyítette az ősmagyarok történetéből vett elemekkel (ilyen pl. a hét vezér és a kazároknál ismert kadürméltóság) és saját korának viszonyaival (ilyen Buda kelet-hunországi uralma, melynek előképe István ifjabb király kelet-magyarországi országlása) –, hanem az, hogy mi az igazság a választásról vallott elképzeléséből.

A népvándorlások népeiről az a tudomány felfogása, hogy az ősök társadalma csupán szabad harcosokból állt. A füves puszták népei, de a puszták peremén lakók is úgy álltak össze néppé, hogy egy-egy nemzetség más nemzetségek fölé kerekedve törzset hozott létre, majd a törzsek vetélkedéséből a legerősebb törzs és vezérnemzetsége került az élre. A legyőzött nemzetségeket, törzseket a győzők uralmuk alá vetették, s így rétegzett társadalmak jöttek létre, élükön a vezérekkel és katonai kíséretükkel. Uralmuk alatt az önállóan gazdálkodó, de adóra és szükség esetén fegyveresek állítására kötelezhető köznép. Az idegenből elragadott rabszolgák pedig a társadalom alsóbb, nincstelen, áruba bocsátható rétegét alkották.

A pusztai társadalmak ilyetén formálódása a szkítáktól a mongolokig egyaránt kielemezhető az egykorú forrásokból, s ez tekinthető érvényesnek a honfoglaló magyarságra is. Az etelközi magyarok – élükön a két fejedelemmel, a kündüés gyulacímet viselő főméltósággal – mindamellett csak a 9. század folyamán váltak önállóvá, mert hosszú ideig a türk eredetű kazár kagánoknak voltak alávetve. A magukat az égből származtató, isteni eredetűnek tartó kagánok ugyanúgy egy dinasztia sarjai voltak, mint Dzsingisz kán mongol dinasztiája. Az uralom a családban öröklődött, s a választásnak csak annyiban volt szerepe, hogy az uralomra alkalmatlanokat mellőzték.

Az uralomra való alkalmasság áll annak az öröklési rendnek a hátterében is, amelyet szeniorátusnaknevezünk, s amelynek utóélete Magyarországon a 12. századig kimutatható. Olyan társadalmakban, amelyekben a köznép is változtatta szálláshelyét és nagy tömegű állatnak kellett téli és nyári legelőt biztosítani, s ahol mindig számolni lehetett a legelőket és állatokat elragadni vágyó szomszéd népekkel vagy lázadó törzsekkel, csak érett és harcedzett férfi vállalhatta egy nép vezetését. Ezért az uralkodót nem kiskorú fia, hanem öccse vagy unokaöccse követte – szabály szerint a legidősebb, de ennek „alkalmatlansága” esetén a soron következő. Többnyire az uralkodó maga döntött, hogy ki legyen az utóda, de mivel az már vitatható volt, hogy a soron következők közül ki a valóban rátermett, ez olykor testvérharcokhoz vezetett.

A trónutód kijelölése – kimutathatóan a türk és kazár birodalomban – szervezeti formát is öltött. – A trónörökös megkapott, kormányzásra egy birodalomrészt vagy egy legyőzött nép feletti uralmat. Amint a mai Mongólia központjában székelő türk kagán a nyugati hódítmányok, a Kaszpi-tenger és az Altáj-hegység között elterülő birodalomrész fölötti uralmat öccsére, Istemire, a későbbi nyugati-türk kagánra bízta, úgy vált ennek unokaöccse a Kaukázus felett elterülő Kazárország uralkodójává. De nem lehetetlen, hogy a magyarok 9. századi két fejedelme közül a névleges hatalommal rendelkező főkirály, a kündüszintén a türk–kazár dinasztia sarja volt, s eredetileg a kazároknak a magyarok fölötti uralmát volt hivatva biztosítani.

Árpád fiától, Leventétől kezdve kimutatható, hogy a magyar uralkodók a trónörökösre bízták kezdetben a kabarok feletti uralmat, utóbb a dukátusnak nevezett nyitrai és bihari hercegséget.

Krónikásaink az Árpád-korból már nem szólnak arról, hogy a magyarok a honfoglalás korában s előtte kettős fejedelemség alatt éltek; csak Álmosról és fiáról, Árpádról beszélnek, mint a magyarok első fejedelmeiről. Anonymus szerint a szkítiai őshazában a hét vezér „szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta... Álmost”, s a választást a vérszerződéssel pecsételték meg. Arról, hogy a vezéreket, törzsfőket hogyan „választották”, nem esik szó.

Az eseményekhez időben közelebb lévő Bíborbanszületett Konstantin görög császár némileg másként adja elő az eseményeket. Ő sem volt kortársa a magyar fejedelemválasztásnak: jó 55 év választotta el tőle. Információit attól a magyar követségtől szerezte, amelyet Bulcsú harka vezetett és Árpád dédunokája, Tormás herceg kísért. Noha ezek is hangoztatták a császár előtt, hogy Álmos fia Árpád előtt nem volt a magyaroknak fejedelmük, tehát ők is elhallgatták a magyarok kettős fejedelemségét, közlésükből mégis kiderül, hogy a honfoglalás előtt két vezetője volt a magyarságnak: a „nemes származású” Levéd (Levedi), akinek „nemes” kazár nő volt a felesége, és Álmos. Az első besenyő támadás után a kazár kagán magához hívatta Levédet és fejedelemmé akarta tenni, de ez elhárította, mondván: „nincs elég erőm ehhez a tisztséghez”, inkább legyen a fejedelem Álmos, vagy ennek a fia, Árpád. A kagán megfogadta hát Levéd szavait és elküldte embereit a magyarokhoz azzal az ajánlással, hogy Álmost vagy fiát, Árpádot válasszák fejedelmül, mire a magyarok a vitézsége miatt nagyra becsült Árpádot emelték pajzsra.

A fenti előadásban – noha az Árpádfiak Bizáncba küldött követei három ízben ismételték a császár előtt, hogy a magyaroknak Árpád előtt soha sem volt fejedelmük – méltán kételkedhetünk. Egyrészt azért, mert az uralkodók a nomád társadalmakban is halálukig ragaszkodtak az uralomhoz, és mind a névleges „főkirály”, a kündü, mind a tényleges hatalmat gyakorló gyulaméltósága örökletes volt. Tehát Levéd esetleges lemondása után méltósága az ő családjában öröklődött volna. Másrészt kételkednünk kell az előadásban azért, mert egykorú más bizánci-feljegyzés szerint a honfoglalás előestéjén a bizánci követ az Al-Dunánál két magyar vezérrel tárgyalt, Árpáddal és Kurszánnal. Hogy a kettő közül melyik töltötte be a névleges főfejedelem és az uralmat gyakorló hadvezér tisztét, az kiderül Anonymus vezérnévsorából: Kurszán szerinte Kündü, tehát a névleges főkirály fia volt. A 11. századi Gesta Ungarorumban megőrzött fehér ló mondában is két honfoglaló vezér szerepel: Álmos fia Árpád és Kündfia Kusid, utóbbi a Szvatoplukhoz küldött követ szerepébe degradálva. Többekben felvetődött a gondolat: vajon nem Álmos és Árpád töltötte-e be a névleges uralkodó, a kündü méltóságát. Nem tekintve azt, hogy Árpádnak a tényleges uralmat biztosító hadvezéri szerepe egyértelműen kiviláglik a forrásokból, ha a kündü tisztségÁlmos családjában öröklődött volna, a krónikákban az állana, hogy Álmos elődje volt „Kündü”, nem pedig az, hogy „Ügek”!

Valójában a kettős fejedelemség 904-ben szűnt meg, amikor bajor küldöttek egy lakomán Kurszán vezért megölték, s így Árpád és fiai kezében olyan hatalom összpontosult, ami biztosította egyeduralmukat.

Közelebb áll a realitáshoz a régi Gesta Hungarorum azon előadása, mely szerint a „hét vezér között Álmos fia Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb”. A pusztai társadalmakban ugyanis az került élre, akinek a legtöbb fegyvere és a legnagyobb állatállománya volt. Nem választás döntötté el a honfoglalás és a vezérek korában, ki uralkodik, hanem a nyers erő: ki mögött állt nagyobb vagyon és több fegyveres.