Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

7. fejezet -

Az Ausztriai Ház országai. Egy feudális birodalom természetrajza

HECKENAST Gusztáv

Az Ausztriai Ház országai

Egy feudális birodalom természetrajza

Amikor azt mondjuk, hogy Magyarország közel négyszáz évig Habsburg uralom alatt állt, a Habsburg birodalom része volt, a lelki szemeink előtt megjelenő térképen két országot szoktunk látni: „Magyarország”-ot 1914-es határai között, és egy őt délnyugattól északkeletig körülölelő másik országot, amely 1867-től 1918-ig az Ausztria nevet viselte. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, erről a két országról mondta ki 1723-ban a Pragmatica Sanctiót törvénybe iktató magyar országgyűlés, hogy ezeket a mindenkori Habsburg uralkodó „feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen örökösödésileg» bírja. Pedig ha így képzeljük, csak egy hosszú történelmi folyamat végeredményét vetítjük vissza pontatlanul korábbi századokra. Az 1723. évi törvény – pontokba szedve az örökösödés akkor elképzelhető lehetőségeit – nem két ország, hanem az Ausztriai Ház, a Habsburgok országainak és tartományainak jövőjéről rendelkezik, Németországban és Németországon kívül. Számos ország és tartomány bonyolult szövevényéből állt az a birodalom, amelyet a 16–18. században az osztrák Habsburgok a magukénak mondhattak.

Már maga Magyarország sem volt egyetlen ország; az egykorúak, ha pontosak akartak lenni, a magyar szent korona országairól beszéltek, s értették alatta a magyar királyságot társországával, a horvát–szlavón–dalmát királysággal, továbbá a különálló erdélyi fejedelemséget, 1765 óta nagyfejedelemséget. Magyarország és Erdély 1541-től 1848-ig – rövid közjátékoktól eltekintve – függetlenek voltak egymástól, miközben mindketten a szent korona országai voltak, külön országgyűléssel, külön hivatalszervezettel, eltérő rendi alkotmánnyal, s a köztük húzódó országhatár nemcsak politikai határ, hanem vámhatár is volt. A magyar főrendi főméltóságok (nádor, országbíró stb.) és főkormányszékek (kancellária, helytartótanács, kamara) fennhatósága a horvát–szlavón társországra kiterjedt, Erdélyre nem. Míg Magyarországnak és Erdélynek külön törvényei voltak – noha Werbőczy Hármaskönyve mindkettőben érvényes volt –, a magyar törvények hatálya kiterjedt Horvátországra is; emellett a horvát rendi gyűlés csak a horvát–szlavón–dalmát királyságra érvényes törvényeket is hozott. A magyar szent korona jogcímén, de minden magyar hatóság kizárásával uralkodtak a Habsburgok a Magyarországtól különválasztott területeken, a határőrvidékeken, és 1778-ig a Bánátban. A magyar jogi szemlélet történeti igényként a szent korona országainak tekintette mindazokat a szomszédos egykori hűbéres országokat is, amelyek nevét a középkori királyok címeik közé iktatták: Halicsot és Lodomériát (Galícia), Rámát (Bosznia), Rasciát (Szerbia), Bulgáriát, Kunországot (Románia). Ennek azonban gyakorlati következménye nem volt. Vagyis a történelmi emlékek fenntartása nem jelenthet pozitív területi igényt, csak királykoronázás alkalmával vitték ezek zászlait is a koronázási menetben, illetve a Habsburgok újkori hódításainak ideológiai alátámasztásaként hivatkoztak rájuk. Így például Galíciára Lengyelország első felosztása (1772) alkalmával, de azért Galíciát mégsem Magyarországról, hanem közvetlenül Bécsből kormányozták. Ezek voltak a Habsburgoknak Németországon kívül fekvő országai és tartományai.

A Habsburgok Németországban fekvő országaival és tartományaival még bonyolultabb volt a helyzet. Németország a korai újkorban már és még csak egy fogalom volt: létezett a császári méltóság címei közt a „Németország királya” titulus, de német királyság nem volt. Az Európa közepén elterülő hatalmas országot Német-római Szent Birodalomnak hívták; a 18. században a mai Belgiumtól és Lotharingiától Magyarországig, az Északi- és a Balti-tengertől Közép-Itáliáig több száz államból állt. Közöttük királyságok, fejedelemségek, nagyhercegségek, hercegségek, őrgrófságok, grófságok, báróságok; érsekségek, püspökségek, birodalmi szabad városok, európai nagy- és középhatalmak és jelentéktelen tartományocskák. A több száz uralkodó legfőbb hűbérura, a birodalom feje a császár volt, utóda – ha még életében megválasztották – a római király címet viselte. A császári méltóságot örökölni nem lehetett. A császárt IV. Károly 1356. évi aranybullájának rendelkezése szerint a hét választófejedelem választotta meg: a mainzi, a kölni, a trieri érsek, a rajnai palotagróf, a szász herceg, a brandenburgi őrgróf és a cseh király; hozzájuk csatlakozott 1648-ban nyolcadiknak Bajorország, s 1692-ben kilencediknek Hannover fejedelme. A birodalom minden tartományának megvolt a maga külön rendi gyűlése, amely végül is általában alulmaradt tartományurával szemben. A nagyon is különböző hatalmú és súlyú tartományurak rendi testülete volt a birodalmi gyűlés, amelyet 1663-ig a császár esetenként hívott össze, 1663-tól kezdve azonban – amíg a birodalom fennállt – megszakítás nélkül ülésezett Regensburgban.

A császári méltóságot a 15. század derekától kezdve a birodalom megszűnéséig, 1806-ig – egyetlen rövid megszakítással – a Habsburg-család tagjai viselték, 1558 óta a család ausztriai ága, az Ausztriai Ház. A császár volt az európai feudális hierarchiában a legmagasabb rangú szuverén uralkodó, elvben a kereszténység világi feje, de tényleges hatalma a birodalomban meg sem közelítette más országok szuverén uralkodóiét. A harmincéves háborút lezáró wesztfáliai béke (1648) után a császárság már csak árnyékhatalom volt. Persze a semminél azért az árnyék több: Bécsben működött a birodalmi kancellária, a császár bíráskodott a birodalom országainak örökösödési viszályaiban, néha még a birodalom egészére érvényes törvényeket is el tudott fogadtatni a birodalmi gyűlésen, mint 1731-ben a céhek működését szabályozó törvényt, s – ami a legfontosabbnak bizonyult – a birodalom számtalan kimagasló politikai és katonai tehetsége a császári udvarban kereste s találta meg érvényesülését. Az Ausztriai Ház hatalma azonban nem a császári méltóságból fakadt.

A császári hatalmat ugyan nem, de a Habsburgok családi hatalmát jelentősen megnövelte, hogy 1526 óta kezükben volt a választófejedelemségek közül egy, a cseh királyság.

A cseh királyság felépítése sokban emlékeztet Magyarországéra. Itt sem egyetlen országról, hanem a cseh korona országairól kell beszélnünk, azaz Csehországról, Morvaországról és Sziléziáról, amely utóbbi számos hercegségből állt. Legfelső kormányszéke 1775-ig a bécsi cseh kancellária volt, ennek volt alárendelve a három helytartóság, a prágai Csehország, a brünni Morvaország és a troppaui Szilézia számára. A Habsburg uralkodó a cseh királyságban – miután 1620-ban a fehérhegyi csatában leverte a cseh felkelést – korlátlan hatalommal rendelkezett. Ne gondoljunk azonban nyugati típusú abszolutizmusra. A cseh korona országainak rendi gyűlései, igaz, csak az adókivetés jóváhagyásának feladatával, de mégis megmaradtak, s a tartományi hatóságok bizonyos kérdésekben önállóan jártak el: amikor a bécsi udvari kamara 1673-ban kiküldte megbízottját, Philipp Wilhelm Hörnigket a cseh országok gazdasági életének tanulmányozására, útját a morva–cseh határon (!) kénytelen volt megszakítani, mert nem volt útlevele a prágai helytartóságtól.

Az Ausztriai Ház valóságos hatalma – ezt fejezi ki neve is – az osztrák tartományokon nyugodott. Ezeket az első Habsburg császár, I. Rudolf szerezte meg a családnak még az 1270-es években, lefoglalva magának mint megüresedett birodalmi hűbért az 1246-ban kihalt Babenberg hercegi család örökségét, s kiverve onnan – Kun László magyar király segítségével – II. Ottokár cseh királyt. 1246-tól 1918-ig a Habsburgok kezében voltak az osztrák tartományok, akik itt 1804-ig főhercegi, 1804-től császári címmel uralkodtak. Tartományaikból azonban nem hoztak létre egységes államot. Az osztrák tartományok: Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna (a mai Szlovénia), Görz, Isztria és Tirol, valamint a még a család grófi korszakából származó Vorarlberg, megtartották tartományi különállásukat, sőt az idők folyamán Ausztria ketté is szakadt Alsó- és Felső-Ausztriára. Az osztrák tartományok nem is alkották teljesen összefüggő területet, közöttük helyezkedtek el pl. a salzburgi érsek egyházi fejedelemségének birtokai, vagy Tirolban a brixeni püspökéi, akik függetlenek voltak a mindenkori Habsburg uralkodótól mint osztrák főhercegtől, s csak mint császárnak voltak neki alárendelve.

Az egyes osztrák tartományoknak külön-külön tartományi gyűlése volt, külön rendi méltóságokkal és hivatalokkal. Ráadásul a Habsburgok gyakran meg is osztoztak családi birtokaikon. Egységet képezett – tartományi különállásukat megőrizve – a két Ausztria, valamint az összefoglaló névvel Belső-Ausztriának nevezett Stájerország, Karintia, Krajna, Görz és Isztria. Tirol pedig 1665-ig szinte állandóan a család egyik ágának külön országa volt. Ennek következtében az osztrák tartományokban három adminisztratív központ fejlődött ki, Bécsaz egész birodalom és a két Ausztria, GrazBelső-Ausztria, Innsbruckpedig Tirol és Elő-Ausztria (azaz Vorarlberg, s a tőle, nyugatra fekvő, az évszázadok folyamán sorra elveszített egykori családi birtokok) számára. A tartományi, sőt a birodalmi határ sem jelentette azonban szükségképpen valamely hatóság illetékességének határát is: ismeretes a török kori magyar történelemből az a szoros kapcsolat, amely Kanizsa vidékét és Horvátországot a gráci katonai és kamarai hatóságokhoz fűzte.

Így épült fel, ennyi különböző szervezetű és jogállású tartományból tevődött össze az Ausztriai Ház mindenkori fejének, a német-római birodalom császárának, Németország, Magyarország, Csehország stb. királyának, Erdély fejedelmének, Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, Tirol főhercegének, Görz és Isztria grófjának stb. stb. birodalma. S ez a birodalom egészült ki a 18. század elején a spanyol Habsburgok egykori birtokállományából a spanyol örökösödési háborúban megszerzett Spanyol, most már Osztrák Németalfölddel (lényegében a mai Belgiummal), Lombardiával, Milánóval, s egy sor itáliai hűbéres fejedelemséggel.

Számunkra – a 19–20. századi politikai földrajzon iskolázott emberek számára –szinte áttekinthetetlen ez a bonyolult szerkezetű, szétfolyó, határvidékein szinte minden generáció életében változó birodalom. Az egykoriak, akik beleszülettek és benne éltek, nyilván jobban kiismerték magukat, mint mi, de bennük is fel kellett merülnie valamiféle rendezés, egységesítés, központosítás igényének. A császári hatalom megerősítése a birodalom fölött – bár ezzel sok Habsburg császár megpróbálkozott – reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Ahol lehetett valamit tenni, azok a családi birtokok voltak. Két vonalon történtek lépések: az uralom jogcímének megszilárdításában, és a különböző országok kormányzásának központosításában.

Ami az uralkodás jogcímétilleti, az osztrák tartományok I. Rudolf rendelkezése értelmében a Habsburg-család örökös birtokai voltak. Azok számára, akiknek ez nem lett volna elegendő, IV. Rudolf főherceg a 14. században produkálta a régiségtől megszentelt érvet, Julius Caesar és Nero császár – természetesen frissen hamisított – adománylevelét a Habsburgok – természetesen sosem volt – ősei számára az osztrák tartományok örökös birtokáról. Ausztriai uralmuk örökletes voltát nem is vonta kétségbe 1918-ig soha senki. Más volt a helyzet az 1526-ban szerzett országaikkal, a Mohácsnál elesett II. Lajos magyar és cseh király örökségével. Csehország is, Magyarország is választókirályság volt. Első lépésként, még a 16. században, elérték a Habsburgok, hogy e két ország rendjei elfogadták: mindig az Ausztriai Házból választják királyukat. A dinasztia azonban örökletes királyságra törekedett, s ezt Csehországban 1627-ben, Magyarországon 1687-ben el is érte. A magyar történetírásnak az a gyakorlata tehát, hogy különbséget tesz egyrészt a Habsburgok örökös tartományai, másrészt Magyarország között, csak az 1687 előtti időkre jelent éles választóvonalat. 1687-től kezdve – hiába küzdött ez ellen a Rákóczi-szabadságharc – ez a különbség a gyakorlatban meglehetősen elhomályosult, bár még a Pragmatica Sanctiót is természetesen külön jogszabály állapította meg Ausztriára (1713) és Magyarországra (1723). A magyar 18. század és a reformkor története bizonyítja, hogy az uralkodás jogcímének azonossága még nem jelenti a kormányzás módjának azonos lehetőségeit.

Az Ausztriai Ház birodalma kormányzásának kulcskérdése nem az uralkodás jogcíme, hanem a központosításmértéke volt. S az a dinasztia, amely közel négyszáz éven át uralmon tudott maradni az osztrák tartományokban, a cseh és a magyar királyságban, országai központosításában csak nagyon szerény eredményeket tudott elérni. A központosításnak két korszaka volt: I. Ferdinánd uralkodása a 16., Mária Teréziáé és II. Józsefé a 18. században.

I. Ferdinánd két olyan hivatalt szervezett, amelynek hatásköre valamennyi országára kiterjedt: az udvari kamarát (1527) és az udvari haditanácsot (1556). Az udvari kamarának volt alárendelve (1537-től kezdve) a magyar kamara is, s ez valójában így maradt 1848-ig. A magyar törvények ugyan többször is kimondták a magyar kamara függetlenségét, ezért a látszat fenntartása érdekében az udvari kamara rendelkezései általában nem közvetlenül, hanem a magyar kancellárián keresztül, mint személyes királyi utasítások érkeztek el a magyar kamarához. Önálló magyar hadügy pedig egyáltalában nem volt. Minden Magyarországon állomásozó fegyveres erővel a bécsi haditanács rendelkezett.

Mária Terézia központosító újításai közül ugyancsak kettőt kell kiemelni. Az első az államtanács életre hívása volt 1761-ben. Ez nem hatóság volt, hanem tanácsadó testület, amely minden lényeges kormányzati intézkedést megvitatott. Minthogy az államtanács maga soha nem adott ki rendeletet, a magyar törvények formális sérelme nélkül segíthetett kialakítani az uralkodói döntést minden Magyarországot érintő ügyben is. A másik, ugyancsak maradandó újítás a cseh és az osztrák kancellária egyesítése volt 1775-ben. Ezzel megvalósult az osztrák tartományoknak (Tirol és Vorarlberg nélkül) és a cseh korona országainak közös belügyi kormányzata, és létrejött a birodalom központi területeit egységbe fogó közös osztrák–cseh vámterület.

Mária Terézia óvatos lépéseivel szemben II. József nyíltan törekedett különböző országainak egységesítésére, összbirodalom kialakítására. Legyen itt elég 1784. évi nyelvrendeletére utalni, amely a németet tette meg valamennyi országa hivatalos nyelvévé. Megtette a kezdő lépéseket egy egységes birodalmi adóztatási rendszer kidolgozására is, de országai nem tűrték egységesítő reformjait. Osztrák Németalföld elszakadt a Habsburg birodalomtól, Magyarország forrongott, s az ellenzék kétségbe vonta a dinasztia uralkodásának örökletességét, sőt még az osztrák tartományok is megtagadták az adófizetést.

Kétségtelen, hogy II. József reformművének megvalósítása során súlyos taktikai hibákat is elkövetett. De összbirodalmat szervező politikájának kudarcát nem taktikai hibák okozták. Országainak eltérő gazdasági fejlettsége, egymással összeegyeztethetetlen politikai felépítése, sajátos történelmi tradíciói nem tették már lehetővé bármiféle egységesítésüket. Ami bizonyos határok között egységesíthető volt, Ausztria és Csehország, a Mária Terézia lerakta alapokon a 19. században egységes állammá lett, kereteit csak a nemzeti kérdés törte szét az első világháború végén. Magyarország ebbe a rendszerbe nem volt beilleszthető. Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés még meghosszabbította az Ausztriai Ház birodalmának életét fél évszázaddal, de az annyira különböző részekből összeállt országokat végül nem lehetett együtt tartani. A dinasztia ezzel a feladattal négyszáz év alatt sem boldogult, a kudarc őt is elsodorta.