Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

9. fejezet -

Ahol nem választottak. Az Oszmán Birodalom

HEGYI Klára

Ahol nem választottak

Az Oszmán Birodalom

A következő történet a 15. század közepéről való: A szultán hadjáratra vonult seregével, amikor egy öreg parasztasszonyt és egy janicsárt vezettek eléje. Az asszony azzal vádolta a katonát, hogy fizetség nélkül elvette és megitta egy csöbör tejét. A katona tagadott, erre a szultán felvágatta a gyomrát. A tej kifolyt, a janicsár kimúlt. Azaz bizonyítás, ítélet és végrehajtás egybeesett. A krónikás még hozzáfűzte, hogyha a vádat a hasfelmetszés nem igazolja, az öregasszony is halállal lakol.

Jó évszázad múlva, 1573-ban, az isztambuli császári követség titkára listába szedte a török birodalom hatalmasságait. Hét vezírt sorolt fel, akiket szerinte mind keresztény rab gyerekekből neveltek, a másodvezír éppenséggel egy tolnai csizmadia fia. De kereszténynek mondta a ruméliai beglerbéget, a janicsárok agáját és a flotta parancsnokát is, csak néhány vallásjogi hivatal betöltőjéről írta, hogy született muszlim.

1616 és 1626 között Szúfi Mehmed pasa ötször viselte a budai beglerbég hivatalát, s ezalatt két hónaphíján hat szolgálati évet sikerült összegyűjtenie. Az ittkui közötti időtöredékeken, a tíz év maradékán öten osztoztak, közülük egyedül Karakas Mehmed pasára csaknem három év jutott. Őt Nakkás Haszán követte 11, majd Kenán 2 kemény hónappal. A „Tigris” előnevű Mehmedet félhavi pasaság után nyakazták le. Életének utolsó hónapja kissé zsúfolt volt: 1623 szeptemberének elején damaszkuszi pasának, két hét múlva budainak nevezték ki, újabb két hét elteltével pedig már örök „állomáshelyére” érkezett. Egyik elődje, a „Bolond”-nak becézett Dervis pasa, nyolc hónapon át élvezett hasonló változatosságot. 1622. május 20-án janicsár agának, július 7-én karamániai pasának, két nap múlva ismét janicsár agának, október 14-én budai pasának nevezték ki. Útban Buda felé újabb parancs érte utol, temesvári pasa lett. Kéthavi „nyugalom” után, január 9-én halálra ítélték, de mielőtt hóhérai megérkeztek volna hozzá, leesett a lováról és meghalt.

Egy döntés – a szultáné

Európai beidegződéseink már e néhány példa megértésében csődöt mondanak. Nálunk csak a népmesék mindig győzelmes, soha-nem-volt igazsága szolgáltat elégtételt a tejesasszonynak és emeli vezírségre a csizmadia fiát, itt viszont egy emberfaló hatalom teszi ezt, amelyik látszólag kiismerhetetlen szeszéllyel hol kegyes, hol kíméletlen. Kiszámíthatatlanságában csak egyvalami biztos: a döntéseket, s köztük az emberek kiválasztását, egyetlen személy, a szultán akarata határozza meg.

Választásról tehát abban az értelemben, hogy sok egyes személy vagy egy testület ad megbízást valamilyen tisztség ellátására, az Oszmán birodalomban nem beszélhetünk. A birodalomban a több mint hat évszázadon át uralkodó Oszmán-dinasztia jelentette az állandóságot. Szilárd hatalmához azonban biztos öröklési rend kellett, amely kizárta a testvérháborút. Előbb csak szokássá, a 15. században törvénnyé vált, hogy az uralkodó szultánon és kiszemelt örökösén kívül a dinasztia egyetlen férfitagja sem maradhat életben. A trón szilárdságát Oszmán-ház öcsök és unokaöcsök folytonos kiirtása biztosította. Ez a rendszer 1603-ig élt. Ekkor egy tizenegy éves gyermek került hatalomra, akinek még nem volt utóda, öccsét ezért palotafogságra ítélve életben hagyták. Az innen induló új rendszer – amelyben a trón a szerájba zárt várományosok legidősebbikére szállt – szelídített valamit a véres öröklési renden, de a testvérgyilkosságot nem iktatta ki az Oszmán-ház életéből. Uralkodó szultánok féltékenysége, rivalizáló feleségeik vagyudvari klikkek intrikái továbbra is bőven szedték áldozataikat. De azért az önkényesen döntő szultánok és alattvalóik kapcsolata nem volt mindig olyan „életveszélyes” a vezető réteg számára, mint a nekünk ismerős magyarországi török korban. A 15. század közepéig a szabad katonaelem játszott vezető szerepet. Ez termelt ki magából egy korai elitet, amely – a vallási-vallásjogi vezetőket leszámítva – katonai parancsnokokból állt, soraiban született oszmán-törökökkel, valamint legyőzött és átállt ellenfelekkel. „Arisztokrata” családok emelkedtek ki, amelyeknek tagjai generációkon át viseltek magas állásokat. Amikor a Balkán-félszigeten még háború folyt, ők alkották ott az állam előretolt rohamcsapatát; a labilis terepen a mindenkori követelményekhez igazodva hol hadat vezettek, hol igazgattak vagy éppen dzsámit építettek. A hatalom, mivel nem nélkülözhette szolgálataikat, kénytelen volt tényleges önállóságot biztosítani nekik.

Ennek a későbbiekhez képest szép idillnek a Balkán és Kis-Ázsia meghódítása vetett véget. Nyugaton a Földközi-tengerre is kiterjedő hadviselés, a Közel-Keleten a nagy, inváziós háborúk kora köszöntött be, amelyek összbirodalmi erőfeszítést követeltek, s amelyekben helyi bégek helyi erői és mégoly ragyogó egyéni ötletei súlyukat vesztették. Az új helyzet jó alkalmat kínált a mindig féltékeny szultáni hatalomnak, hogy a régi elitet egy kiszolgáltatottabbal váltsa fel.

Kiválasztás tehetség szerint

Ezt a nagy fordulatot – mint annyi mást – a 15. század második fele, II. Mehmed uralkodása hozta meg. Azzal, hogy teljessé tette az állami földmonopóliumot, II. Mehmed a korlátlan uralkodói hatalom alapját is megteremtette. Új elitet emelt az állam élére. Ennek nagyobb része gyermekadóval begyűjtött, áttérített és gondos neveléssel kiképzett kényszer-renegátokból állt, kisebb részét muszlini származású vallásjogászok alkották. Előbbiek a hadvezetést és a polgári igazgatást lepték el, utóbbiak az államéletben egyre nagyobb súlyra jutó, konzervatív vallási és vallásjogi posztokat monopolizálták.

Az új rendszerben a választás végleg nem játszott szerepet és – a vallási szférát leszámítva – az örökletesség is kevéssé érvényesült. Magasba ívelő karrierhez tehetség és szerencse, a fentmaradáshoz szerencse és hidegvér, a generációkon át tartó megkapaszkodáshoz csoda kellett.

Ez eddig kegyetlen, de világos rendszer, az államot vezető elit kiválasztása első látásra már ellentmondásosabb. Egyrészt végtelenül demokratikusnak tűnik, hiszen a vezetők nagyobb részét a társadalom legalsó rétegeiből emelte a csúcsra. Másrészt despotikus terrorral megnyomorítottnak tűnik, amennyiben az elitet állandó, felgyorsult belső mozgásra, örökös cserélődésre kényszerítette, amelyben az újonnan felkerülők számára a már fentlévők folyamatos tizedelésével biztosított szabad utat.

Rab gyermek – szolga vezető

A devsirmét, a keresztényeket sújtó gyermekadót, a janicsárok utánpótlását szolgáló gyakorlatként tartjuk számon, pedig ennél többre használták. Az 1390-es évektől a 18. század elejéig keresztény fiúk ezrei kerültek a Balkán-félsziget falvaiból adóként a török fővárosba. Zöméből katona lett, kisebb részükből a hadsereg és a Porta szükségleteire dolgozó mesterember, a legjobb képességűek pedig – évente csak néhány tucat – a szeráj iskoláiba kerültek. Itt több éves, alapos képzés után a katonai és polgári igazgatás- bármely területének az ellátására alkalmassá váltak.

A rab gyerekként indult s ezért haláláig szolga rendű és szolga tudatú, minden korábbi kötődéstől megfosztott főember előtt egyetlen lehetőség nyílt: szolgálni a legfőbb hatalmat. Mivel eldobható volt, csak nélkülözhetetlensége szüntelen bizonyításával remélhette fennmaradását. A birodalom fellendülésének és virágkorának évszázadaiban, a közős sikerektől hajtva, valóban képességeinek javát adta. A 17. században meginduló hanyatlás korában már inkább személyes ügyeskedésekkel, hízelgéssel, intrikákkal és klikkharcokkal próbálta magát pótolhatatlanná tenni és a hatalom részese maradni.

A szerencséseknek ez sikerült, a többinek nem. A szolga vezetőket nyugodtan lehetett – és az egyeduralmát féltő szultáni hatalom felfogása szerint kellett is – dobálni, cserélgetni. S ha valamelyikük végleg kellemetlenné vált, fennakadás nélkül meg lehetett ölni, mert a kiképzett rabok hosszú sora korlátlan utánpótlást kínált.

A vezetők

1453 és 1600 között 36 nagyvezíre volt a birodalomnak, közülük 31 keresztény, 5 muszlini származású. Ők harminchatan ötvennégyszer váltották – egymást (egy-egy váltásra átlagban 2,7 év jutott), ketten ötször, hárman háromszor, négyen kétszer kaptak kinevezést. Hivataluktól valamivel többen váltak meg élve, mint erőszakos halállal.

A vezetők kiválasztásának és mozgatásának ez a – végül is egyáltalán nem demokratikus – gyakorlata egészen a 19. századig megmaradt azzal a változással, hogy a hatalmi harcokat többször döntötték el udvari klikkek erőviszonyai, mint a szultánok akarata.

Az egész rendszernek volt néhány olyan ismérve, amely a despotikus társadalmak általános sajátja. Nem létezett az a fajta szerződés, amely az európai feudalizmusokban az uralkodók és a nemesség kapcsolatait szabályozta és mozgásterüket a két fél számára elfogadható kompromisszumokba szorította. A korlátlan uralkodói akarat kevéssé engedte magát erkölcsi vagy alkotmányjogi normáktól befolyásolni, utóbbiak nem is léteztek. Örökké hangoztatta viszont az igazságosságnak és az adófizető termelők védelmének elvét, s ha egyáltalán valahol, hát a társadalom alsó szintjein érvényesítette azért, hogy a termelésben rend legyen és a rája el tudja tartani a nem termelő katonaság és bürokrácia tömegeit. Az uralkodó által kiválasztott előkelők rétegét szintén sajátos betegségtünetek jellemezték: kiszolgáltatottság, kegyencrendszer, udvari csoportosulások harca, intrika.

Választás – lent

Nem a hatalom önkényétől függő kinevezésekkel, hanem valóságos választáshoz hasonlító gyakorlattal az oszmán társadalomnak csak az alsó régióiban találkozunk.

A lakosok, ill. a tagság választotta a városrészek rendjére ügyelő elöljárókat, a vallási alapítványok intézőit, a céhekre emlékeztető szakmai testületek és a dervisrendek főnökeit. Még a rája is választott: a falvak rátermett vezetőt, amikor rablókkal szemben próbálták megvédeni magukat, különleges feladatokat (pl. hegyi átkelők, utak, hidak őrzését) ellátó közösségek elöljárót, autonómiájukat megtartott államocskák (pl. Montenegró) vagy törzsek (pl. kurdok) kormányzót, ill. főnököt.

E közösségek és testületek azonban szabadságuk ellensúlyozásaképpen erős központi ellenőrzés alatt álltak. Választásukat mindenekelőtt jóvá kellett hagyatniuk az illetékes hatósággal. Ez muszlim és más hitű közösségekre egyaránt vonatkozott: Szófia igazhitű kecskeszőrtakácsai ugyanúgy bejelentették a kádinak, hogy új céhfőnököt választottak, ahogy egy közeli falu bolgár futárló-őrei is azt, hogy hanyag vezetőjük helyére másik elöljárót szeretnének. A hatóságok folyamatosan ellenőrizték a választott elöljárók működését és – ha voltak – a választó közösség pénzügyeit.

Végső soron azonban nem az ellenőrzés szállította le e választások értékét és csorbította a közösségek autonómiáját, hanem az, hogy a kormányzat még e szűkre szabott önállóságot is csak az általa meghatározott, feladatok ellátására engedélyezte. Csak olyan közösségek létét tűrte el, amelyeket súlytalanságuk eleve kizárt nemcsak a hatalomból, de még a fontosabb döntések meghozatalából is.