Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

11. fejezet -

Rákóczi állama

WELLMANN Imre

Rákóczi állama

Amikor II. Rákóczi Ferenc, erdélyi fejedelmek sarja, 1703 májusának elején megállapodott Esze Tamással, a magyar parasztság sokat tapasztalt képviselőjével, hogy háborút indítanak a Habsburg önkényuralom ellen, breznai kiáltványában még csak nagy körvonalakkal írta körül a küzdelem indítóokait és maga elé tűzött célját: Arra szólította fel az ország egész népét különbség nélkül, fogjon fegyvert az adóval nyomorgató, „sónkat, kenyerünket elvevő” „német nemzet” törvénytelen, elviselhetetlen igája ellen, mint ahogy ő is kész életét, sorsát „édes hazánk régi szabadságának javára” szentelni.

I. Lipót császár és király Buda visszafoglalását felhasználta arra, hogy az 1687. évi soproni országgyűlésen a magyar rendekkel törvénybe iktattassa a Habsburg-ház fiági örökletes királyságát. Bár hitlevelében még szentül ígérte, hogy Magyarország szabadságát, kiváltságait, törvényeit és szokásait megtartja – legalább háromévenként országgyűlést hív össze, az ország ügyét magyarokkal tárgyalja meg, a végvárak és a kapitányságok élére magyarokat állít, külföldi katonaságot nem hoz az országba, a szabad vallásgyakorlatot biztosítja –, a valóságban Magyarország az osztrák örökös tartományoknál jóval hátrányosabb helyzetbe süllyedt. Országgyűlést 1687 óta nem hívott össze, rendeletekkel kormányzott, melyeket a magyar kancellária az udvarban hozott elhatározások alapján foglalt írásba, s amelyeknek az országban állomásozó idegen katonaság erőszakkal, közvetlenül vagy a vármegyék útján szerzett érvényt. Amint ez a katonaság a bécsi haditanácstól, az erdélyi gubernium az ottani idegen katonai pasatanoktól, a magyar kamara pedig a bécsi udvari kamarától függött.

A magyar rendek – miközben elhitették magukkal, hogyhíven őrködnek az ország alkotmányán, amin elsősorban a nemesi kiváltságok épségben tartását értették – valójában tehetetlennek bizonyultak a Habsburg-abszolutizmussal szemben. Megvoltak ugyan az országnak a hagyományos főméltóságai, melyeket az ország nyugati felében birtokos, s már csak ezért is Ausztriához kapcsolódó legtekintélyesebb főúri családok tagjai töltöttek be élethosszig, saját embereikre, tőlük függő familiáris alantasokra támaszkodva. (Csak a személynök, personalis, a királyi ítélőtáblának s az országgyűlés alsó táblájának elnöke volt szabály szerint köznemesi származású.) Ám a nádor – elvileg a király helytartója –, az országbíró, a horvátországi bán és a tárnokmester csak időnként gyakorolt hatásköre meglehetősen összeszűkült.

Mindebből Rákóczinak azt a tanulságot kellett leszűrnie, hogy céljai elérésében nem tud kellőképp támaszkodni az ország hagyományos rendi szervezetére. Annál kevésbé, mert ahogy a legfőbb vezetése alatt álló hadsereg már 1703 végére birtokba vette szinte az egész Felvidéket, majd a Dunántúl nagy részét is, e célok is kiszélesedek. A fejedelem hovatovább más nem csupán annyit akart elérni, hogy a bécsi udvart rákényszerítse elkövetett törvénytelenségeinek végleges megszüntetésére, s hogy I. Lipót Magyarországon mint alkotmányos király uralkodjék. Rákóczi önálló magyar állam kiépítéséhez fogott. Nemcsak a maga alapos államismereti tudása segítette ebben. Sikerült maga köré gyűjtenie széles látókörű, művelt köznemeseket, nagyrészt protestánsokat. Ők nemcsak olvasmányaikból ismerték a kornak az abszolút államra vonatkozó elméleteit, hanem részben a maguk, részben hozzátartozóik ifjúkori hollandiai, angliai, svájci vagy németföldi tanulmányai során közvetlen tapasztalatokat szereztek főképp a modern németalföldi és angliai államberendezkedésről.

A belőlük kialakított Udvari Tanácsra, „minisztériumára” támaszkodva vette kezébe Rákóczi az ország egész sorsának irányítását. Tanácsosai rendszeres üléseken, az államigazgatás egyes ágai szerint szakosodva, hozzáértéssel nemcsak előkészítették, megvitatták és kidolgozták a rendelkezéseket, hanem az egyes megyékbe kiszállva a végrehajtásban is közreműködtek. Nem kevésbé fontos bázisa volt ennek a központosított, rendeletekkel kormányzó államigazgatásnak a hadsereg, amely a kiküldött tanácstagok oldalán szükség esetén fegyverrel kényszerítette ki az intézkedések érvényre juttatását.

Ilyen föllépésre ugyanis – a magukat makacsul tartó rendi hagyományok miatt – csakhamar szükség mutatkozott. Hiába szolgálta Rákóczi egész vállalkozása az ország érdekeit, bele kellett ütköznie – különösen nagyobb urak körében – a zivataros időkben elhatalmasodott önző egyéni érdekekbe, s főképp a köznemességet területileg egybefogó vármegyékben uralkodó partikuláris érdekekbe. Kivált a kormányzás módja váltott ki ellenkezést a nemességben, mely a közös célok szolgálatában sem tudta teljesen levetkőzni a Habsburgokkal szemben követett rendi ellenállás hagyományait. Ahhoz ugyan nem férhetett kétség, hogy Rákóczi, fejedelmek ivadéka – kit a birodalmi hercegi cím is megilletett, s aki messze a legnagyobb birtokos volt az országban – legyen a „confoederált státusok” (szövetkezett rendek) fejedelem nem találkozott tetszéssel, hogy a fejedelem kezében tartja az ország jövedelmeit, s a hadsereggel is – bár ennek fő tisztségeit főuraknak juttatta – ő rendelkezik, s azt mintegy kiemelve a rendi hierarchiából, központi jelentőségre s az országgyűléseken is szerephez juttatja. A nagyrészt katolikus főurak rossz szemmel nézték, hogy az Udvari Tanács javarészt protestáns köznemes tagjainak szava nagy súllyal esik latba. A maguk területén autonomiához szokott vármegyék sérelmezték intézkedéseik irányítását és ellenőrzését, s továbbra is feladatuknak tartották, hogy „őrködjenek” a törvények megtartásán s az újításoknak ellenszegüljenek.

Kétségtelen, Rákóczi túltette magát a korszerűtlennek bizonyuló törvényeken, s ahol a jogszabályok hiányoztak, kész volt új, a rendek szemében szokatlan utakra lépni, ha a független magyar állam megszervezésének előzményekre támaszkodni alig tudó roppant feladata úgy kívánta. Kezdeményezőn kellett rendelkezést alá vonni az államigazgatás alapvető fontosságú területeit, melyeket a „királyi Magyarország” rendjei közel két évszázad óta a bécsi udvarnak engedtek át.

Ugyancsak nem felelt meg a hagyományos szokásjognak, midőn Rákóczi – részben királyi jogokat gyakorolva – a bányaügyet, a pénzverést, a gazdaságpolitika irányítását a maga kezébe vette, alkalmas embereket állítva az egyez ágazatok élére. Ahogy saját birtokainak, úgy a kincstári javaknak gyümölcsöztetésétől a rézpénz kibocsátását remélte a hadakozás anyagi alapjának biztosítását – pénzbeli adó kivetése nélkül, ami e fő okát adta a nép elkeseredésének a Habsburg önkényuralom ellen. Amint csapatai előrenyomultak, a parasztság általában szívesen látta őket élelemmel, ha mértéket tartottak. A szigorú rendtartás kedvéért csakhamar mégis arra tért át a fejedelem, hogy vármegyénként vesse ki, ami a hadak eltartásához szükséges. Csak amikor már a rézpénz elkerülhetetlen leértékelése is súlyosbította a fokozódó pénzszűkét, akkor szánta rá magát, hogy pénzadót vessen ki. Jellemző rá, hogy az új adót tőle, a fejedelemtől kezdve a szolgákig mindenkinek viselnie kellett, mégpedig jövedelme arányában, melynek lehető teljes megismerrésére összeírókat rendelt részletes utasítással. De az országos érdek ilyen rendelkezései során is lépten-nyomon magánérdekekkel találta szembe magát. Hiába hangsúlyozta, hogy amíg a háború tart, a vele járó terheket mindenkinek viselnie kell, s hogy a jutalmazásnak a sikeres befejezéssel jött el az ideje. Egyre-mása jelentkeztek igénylők a kincstári s az elkobzott birtokokra. Idővel a rézpénzt nem akarták elfogadni, hitelezők tiltakoztak az intézkedés ellen, hogy rézpénzzel adósságot lehessen törleszteni és zálogba vetett jószágot kiváltani. Vármegyei tisztviselők a „szegénységet torkon verve” követtek el visszaéléseket a maguk és a földesurak javára a természetben szedett szolgáltatások és a jövedelem-összeírások során. A katolikus egyház a papi tizednek katonai célra való bérbevételét sérelmezte. A nemesség körében pedig nagy ellenkezést váltott ki a rá is kivetett adó.

Súlyos nehézségek adódtak Rákóczi számára már kezdettől fogva a hadseregben is, melynek ügyét ugyancsak szigorúan a kezében tartotta, éppoly kevéssé tartózkodva a főúri tábornokok önkényeskedése, mint a fegyelmezetlenül kihágó közvitézek elleni kemény föllépéstől. Többször meg kellett ismételni s végül törvényerőre emelni azt a nagy jelentőségű rendeletét, hogy amelyik jobbágy a hazáért fegyvert fog és mindvégig kitart a katonai szolgálat mellett, családostul s örököseire kihatóan felszabadul a földesúri függés és a szolgáltatások, továbbá – az élelem nyújtását kivéve – az állami adó és a katonai terhek alól, s az így elmaradó szolgáltatásait a földesúr más falubelieken sem követelheti. Akik egész helységestül keltek föl – így Gönc és Tarpa lakói – együttesen kaptak hajdúszabadságot a földesúrnak ígért utólagos állami kártérítéssel. E roppant társadalmi horderejű rendelkezés nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a parasztság jelentős része híven kitartott a fejedelem mellett. Ugyanakkor a földesurak következtében nemcsak több mint 10 000 jobbágycsalád személye fölötti hatalomból, azok földjétől és szolgáltatásaitól estek el, hanem egyáltalán kiáltó jogtalanságnak fogták fel, hogy Rákóczi beavatkozott a földesúr és a jobbágy viszonyába, ami közel száz év óta sem király, sem országgyűlés nem bátorkodott megtenni. A rendelkezés számos helyen egyúttal a faluközösség hagyományos egységét is megbontotta. A nemesség ellenakciói nem maradtak el: visszakövetelték, nemegyszer vissza is hurcolták a táborba vonult jobbágyaikat, vagy családjukat, esetleg más falubelieket sanyargattak, helyettük növelve azok földesúri terheit – a fejedelem kifejezett tilalma ellenére. Másfelől az ellen is szigorúan föl kellett lépnie Rákóczinak, amikor egyes jobbágyok maguk helyett alkalmatlan embert küldtek hadba, az otthon maradottak pedig megtagadták a földesuraknak járó szolgáltatásokat, vagy rájuk támadtak, mintha vége lenne a jobbágyvilágnak. Holott a fejedelem kitartott az általános felfogás mellett: a földesúri terhek és az adózás alól csak a katonai szolgálat mentesít.

Bár – főképp anyagi téren s a hadi szerencse elpártolása következtében fokozódó nehézségek közepette – a terhek elől való menekülés a nép részéről sem hiányzott, a fejedelem önálló Magyarországon munkálkodó államépítő erőfeszítéseinek fő akadályát a nemesség jelentette. Az első nagyobbellenállást a szécsényi országgyűlésen (1705) még sikerült leküzdeni, igaz, azon az áron, hogy az Udvari Tanácsot megszüntették, s helyette – a főurak jelentős részvételével – szenátust hoztak létre. Ugyanakkor megújításra került a konföderáció, s Rákóczit most már az országgyűlés választotta vezérlő fejedelemmé. A második, nagyobb felzúdulás Turóc megyétől indult ki. A bécsi udvar ellen megszokott, de több vármegyét összefogó ellenállás nemcsak a terheket sérelmezte, melyek szerintük a császári részről követeiteknél is nagyobbak voltak, hanem annak hangoztatásával, hogy „a szabadság keresésének színe alatt a szabadság elrontatik”, Rákóczit alapjában véve önző önkényuralommal vádolta. A közjóért valóban a legmesszebb menő önzetlenséggel fáradozó fejedelem fölháborodása nyomán végül a katonaság véres beavatkozása tett pontot erre az ellenakcióra.

Mindezek alapján Rákóczi Magyarországa önálló modern állammá fejlődésének ígéretes terve áll előttünk. A Habsburg-hatalom kialakuló katonai fölénye, a belső erőforrások fokozatos kimerülése, a súlyos társadalmi feszültségekkel terhes nemesi-rendi hagyományok visszahúzó ereje nem engedett elég időt és lehetőséget új Magyarország megteremtésére irányuló államszervező munkájának teljessé tételére. De ha addig elért eredményei 1711-gyel hamvukba haltak is, amit a rendiség értetlensége közepette véghezvitt, Kelet-Közép-Európában egyedülálló példája maradt a korabeli színvonalon túlmutató államalkotó erőfeszítésnek.