Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

12. fejezet -

Szavaztat a forradalom. Választások és népszavazások a francia forradalom idején

HAHNER Péter

Szavaztat a forradalom

Választások és népszavazások a francia forradalom idején

„Minden szuverenitásnak tényleges forrása a nemzet” – fogalmazta meg a nagy francia forradalom alapokmánya, Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozataa nemzeti szuverenitás elvét. „Sem testület, sem egyén nem gyakorolhat olyan hatalmat, amely nem kifejezetten ebből származna... A törvény a közakarat kifejeződése. Minden állampolgárnak joga van részt venni megalkotásában személyesen vagy képviselői által.” Látszólag mi sem egyszerűbb ennél. A nép nyilván szíves-örömest járul majd az urnákhoz, ha választások vagy népszavazások alkalmával véleményt nyilváníthat. De hogyan érvényesül a nemzeti szuverenitás ott, ahol a nép „beadja lemondását” és egyre növekvő arányban marad távol a választásoktól? E kérdésre kellett választ találniuk a nagy francia forradalom vezetőinek.

A harmadik rendtől az „aktív polgárok”-ig

Amikor az 1787–88. évi pénzügyi és politikai válság következtében az abszolút monarchia tarthatatlanná vált Franciaországban, XVI. Lajos király összehívatta a rendi gyűlést, hogy a társadalom bevonásával rendezhesse az állam pénzügyi helyzetét. „Őfelsége azt kívánja – hirdették országszerte –, hogy királysága legtávolabbi területein lakó, a legismeretlenebb alattvalóinak is módjuk legyen eljuttatni hozzá óhajaikat és panaszaikat!” A kormány komolyan vette e kijelentését, s amikor 1789 januárjában közzétették a választási szabályzatot, kiderült, hogy az ország oly széles körű választásoknak néz elébe, amilyenre addig még nem volt példa az európai történelemben.

A nemesség és a papság 300–300 képviselőjét e két rend tagjai közvetlen választásokkal jelölték ki. A „harmadik rend”-ként emlegetett közrendűek közül a 25 év feletti, állandó lakhellyel rendelkező, adófizető, francia állampolgárságú férfiak kaptak választójogot. A 26 millió francia közül tehát – leszámítva a nőket, a fiatalokat, a nincsteleneket s azokat a sajátos helyzetű csoportokat, amelyek tagjait nem tekintették teljes jogú polgároknak (zsidók, színészek stb.) – mintegy 5 milliófrancia vehetett részt a választásokon. Az általános bizakodás légkörében, aki csak tehette, le is szavazott.

A harmadik rend 600 képviselőjét vidéken egy, a városokban két fokozat közbeiktatásával választották isiég. A falusi plébániákon 200 háztartásonként 2–2 elektort választottak, akik új gyűlést alkotva megválasztották a képviselőket. A városokban az erre jogosultak céhenként vagy lakónegyedenként ültek össze, 100 választópolgár egy (esetenként két) személyt választott, ezek új választógyűlést alkotva kijelölték az elektorokat, akik végül megválasztották a rendi gyűlés képviselőit. A több fokozatú választási eljárás eredményeképpen egyetlen paraszt vagy városi plebejus sem jutott be a képviselők közé. A kortársak magától értetődő dolgoknak tekintették, hogy a forradalom törvényhozó szerveiben a polgárok alkotják a többséget: a nyilvánossághoz, a szónoklatokhoz hozzászokva ők állhatják meg a legjobban helyüket a politikai küzdelmekben, s a tisztességes képviselőket, származzanak bármely társadalmi rétegből is, kizárólag az egész nemzeti közösség érdekei vezérelhetik.

A rendi gyűlés hamarosan felvette az Alkotmányozó Nemzetgyűlés nevet, s a forradalom első győzelmei után hozzálátott Franciaország alkotmányának a kidolgozásához. A választójog kérdésében azonban már 1789 őszén heves vita bontakozott ki. A képviselők többsége ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy e jog minden külső befolyástól mentes, szabad gyakorlására csak az képes, aki bizonyos tulajdonnalrendelkezik: a nincstelenektől könnyű lenne „megvásárolni” szavazataikat, s az alkalmazottak, napszámosok kénytelenek lennének munkaadójuk politikai nézeteinek megfelelően szavazni. Az1791-ben életbe lépő alkotmány ennek megfelelően kizárólag a módosabb, ún. „aktív polgárok” számára biztosította a választójogot. Ezek a 25 évet betöltött, legalább három napi munkabérnek megfelelő adót fizető férfiak voltak; létszámukat 1791-ben mintegy 4,3 milliórabecsülték. „Passzív polgár”-rá nyilvánítva hozzávetőlegesen 3 millió, szegényebb állampolgárt fosztottak meg a szavazójogtól.

Az„aktív” és „passzív” polgárok megkülönböztetését, vagyis a választójog vagyoni cenzus szerinti „adagolását” a történészek általában a polgári osztályérdek érvényesítésének tekintik, megfeledkezve arról, hogy a korabeli Európában még ez is példa nélküli demokratikus vívmánynak számított. Aválasztójog kiterjesztése önmagában különben sem szavatolta volna a népi érdekek érvényesülését: a 18. századi angol választások után egyes földesurak még az urnát is átvizsgálták, hogy ellenőrizhessék, engedelmeskedtek-e szavazójogukat gyakorló bérlőik utasításaiknak. Az viszont tagadhatatlan, hogy a győztes forradalom képviselőiígy csaknem egymillióval kevesebb polgártársuknak adták meg a választójogot, mint a régi rend kormányzata.

„Szavazz az alkotmányra!”

Az 1791. évi alkotmány még egy évig sem maradt érvényben. 1792 áprilisában megindult a királyi Franciaország szövetségeseinek hadjárata a forradalom ellen. A háború „forradalmasította” a forradalmat: az augusztus 10-i felkelés megdöntötte az ellenség győzelmében reménykedő király trónját, s a monarchiával együtt bukott az alkotmány is. Az új állami berendezkedés meghatározására törvényhozó szervet hívtak össze, a Nemzeti Konventet, melynek képviselőit választották. Az első választásra 1792 augusztusának végén és szeptember elején került sor, miközben a porosz seregek a főváros felé meneteltek, s a párizsi nép lemészárolta a börtönök foglyait. Eltörölték az „aktív” és „passzív” polgárok megkülönböztetését. Minden 21 év feletti, egy éve azonos helyen lakó, „munkájából élő” francia férfi részt vehetett a választásokon, amelyből csak a személyes függésben élő háziszolgákat zárták ki. Az elsőfokú gyűléseken kijelölt elektorok minden vagyoni szemponttól függetlenül választották meg a Konvent 745 képviselőjét a 25 évet betöltött polgárok közül. A zavaros belpolitikai körülmények persze rányomták bélyegüket a választásokra: egyes helyeken az egykori „passzív” polgárokat, máshol az ellenforradalmi érzelmekkel gyanúsítottakat nem engedték az urnához, s a legkülönbözőbb módszerekkel nyíltan megfélemlítették a választókat. Aszavazati joggal rendelkező 6-7 millió francia közül ilyen körülmények közepette talán még egymillióan semadták le szavazatukat.

A Nemzeti Konvent csak alaposan megkésve láthatott hozzá az új alkotmány kidolgozásához: döntenie kellett a király sorsáról, szembe kellett szállnia a Franciaország ellen koalícióba tömörülő nagyhatalmakkal, le kellett számolnia a belső ellenforradalmi felkeléssel, s véget kellett vetnie a Konventet megosztó pártviszályoknak. 1793. június 2-án bekövetkezett a legradikálisabb szakítás a forradalom alkotmányos hagyományaival: a párizsi népfelkelés rákényszerítette a Konventet a Gironde néven ismert, mérsékeltebb, liberális képviselőcsoport tagjainak kizárására. Három héttel ezután a képviselőik eltávolítása miatt lázongó megyék megnyugtatására s az egyre radikálisabb szociális intézkedéseket követelő tömegek lecsillapítására a Konvent sietve elfogadott egy alkotmánytervezetet.

Ez az ún. 1793. évi alkotmány volt Franciaország legdemokratikusabb s ugyanakkor leghevenyészettebb alkotmánya. A népnek megadta a munkához, a művelődéshez, a közsegélyhez való jog mellett a fegyveres felkelés jogát is, elrendelték, hogy a fontosabb törvényeket népszavazással kell jóváhagyatni. Minden 21 év feletti, munkájából élő és valamilyen tulajdonnal rendelkező francia férfinak megadták a választójogot. Ezt az alkotmányt az utókor a legteljesebb politikai demokrácia megtestesítőjének tekintette. Az 1793 júliusában megtartott népszavazáson 1 801 918-an fogadták el, s csak 11 610-en utasították vissza. Több történész ezt a szavazati arányt az új alkotmány elsöprő sikereként értelmezi – minket azonban inkább az gondolkoztat el, hogy a 7-8 millió szavazásra jogosult közül még kétmilliósem adta le szavazatát.

Az 1793. évi alkotmányt a Nemzeti Konvent csak taktikai okokból közzétett dokumentumnak tekintette: a népszavazás után ünnepélyesen cédrusfa ládába zárták, életbe léptetését pediga háború befejezéséig elhalasztották. A forradalmi kormányzat diktatórikus uralma idején (1793. december–1794. július) természetesen szó sem lehetett választásokról vagy népszavazásról.

1795 márciusától kezdett formát ölteni Franciaország legújabb alkotmánya, amelyet a forradalmi időszámítás alapján „a 111. év alkotmányá”-nak neveztek. Az 1791. évi alkotmánnyal összemérve el kell ismernünk, hogy a Konvent törvényhozói bőkezűbben osztogatták a választójogot, s jobban ügyeltek a hatalmak megfelelő szétválasztására, mint az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselői. Minden 21 évet betöltött, adófizető francia férfi részt vehetett az elsőfokú gyűléseken, ahol megválasztották az elektorokat a 25 évet betöltött, 150–200 napibér értékű adót fizető polgárok közül.

Ezek az elektorok viszont már cenzusos korlátozás nélkül választották meg a kétkamarás törvényhozó szerv képviselőit.

A Konvent népszavazással kívánta szentesíttetni az új alkotmányt. A biztosabb siker érdekében elrendelte, hogy ezúttal a hadsereg több mint félmillió katonája is részt vehet a szavazáson. Velük együtt mintegy hatmillió francia járulhatott volna az urnák elé, a szavazók létszáma azonban még az egymillió-egyszázezretis alig érte el. (1 057 390-en fogadták el, s 49 978-an utasították el az alkotmányt.)

„Szavazz Bonapartéra!”

A francia forradalom során tehát a franciák egyre csekélyebb hányada vett részt a népszavazáson és a képviselők megválasztásán. Az a forradalom, amely mindaddig soha nem látott mértékben mozgósította az ország lakosságát, amely a politikát egy szűk hatalmi elit kezéből kiragadva az egész nemzet közös ügyévé változtatta, egyre kevésbé tudta elérni, hogy a választópolgárok szavazataikkal szentesítsék a politikai változásokat. Amikor pedig Bonaparte tábornok 1799-ben egyetlen csapással véget vetett mind a forradalomnak, mind a parlamentáris demokráciának, a francia nép és a francia polgárság szavazataival is készségesen az új rend támogatására sietett. Az államcsíny után pedig hamarosan napvilágot látott az új rend, a konzulátus alkotmánya, amelyet legjobban egyik megalkotója, Sieyès szavaival jellemezhetünk: a hatalomnak „felülről”, a bizalomnak pedig „alulról” kell jönnie. A képviseleti rendszer alapja látszólag az általános választójog: a nép több lépcsőben megválasztja a „legkiválóbb polgárokat”, akikből ezután a szenátus kiválogatja a törvényhozó testületek tagjait. A szenátust pedig természetesen Napóleon Bonaparte, az első konzul nevezi ki... Így sikerült tíz évvel Az Emberi és Polgári jogok Nyilatkozatá-nak megjelenése után kiküszöbölni a választás mozzanatát a francia politikai rendszerből.

1800 elején népszavazásra bocsátották a konzulátus alkotmányát, amelyet több mint hárommillió francia elfogadott és csak 1562 utasította el. Amikor pedig két év múlva arról kellett dönteni, megkapja-e Bonaparte az élethossziglani konzuli rangot, amely már a császárság felé egyengette az egykori tábornok útját, a szavazáson megjelentek száma félmillióval emelkedett: 3568 885-en szavaztak „igen”-nel és 8374-en „nem”-mel.

*

Mivel magyarázhatjuk vajon, hogy jóval több francia tette le voksát a parlamentáris demokrácia 1799-es felszámolása mellett,mint ahányan egyáltalán véleményt nyilvánítottak a forradalom demokratikus vívmányairól? A népszavazások és választások idején megfigyelhető, egyre növekvő érdektelenség gyökereit a francia társadalmi fejlődés sajátosságaiban kell keresnünk.

1789-re Angliában és Amerikában a polgárság már tudatában volt önálló érdekeinek, a magántulajdon védelmének céljával szövetségre lépett a nemesség tulajdonosi rétegeivel, s mindent megtett, hogy elfojtsa a vagyontalan néptömegek követeléseit. Franciaországban azonban más volt a helyzet: az elmaradottabb gazdasági-társadalmi fejlődés következtében még nem foszlottak szét a polgárság hagyományos, humanista elképzelései az egységes, harmonikus nemzeti közösségről. A polgárság és a nép viszonya tisztázatlan maradt, a polgárok többsége úgy vélte, hogy szegény és gazdag közt nincs áthidalhatatlan ellentét, a szabadság és az egyenlőség, vagyis a magántulajdon és a közérdek összeegyeztethető: így a polgárság osztályérdekeit az egész nemzeti közösség érdekeinek tüntethette fel.

1791–92-től azonban fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy a magántulajdon védelme nem egyeztethető össze a nép követeléseivel, s a polgári–népi szövetség hamarosan felbomlott. A forradalom során a francia polgárságnak egyre újabb rétegei ébredtek rá, hogy szakítaniuk kell a tömegekkel. 1791-ben az alkotmányos monarchisták jelentették be, hogy „vége a forradalomnak”, 1792-ben a girondisták tettek hasonló tartalmú kijelentéseket, 1793–94-ben pedig a forradalmi kormányzat bánt el kemény kézzel a polgári tulajdont támadó népi irányzatokkal. 1795 után elmélyült a szakadék a polgári osztályérdekeket követő politikai és forradalmi ideológia között.

A francia nép „belefáradt a forradalomba”, vagyoni helyzetén szinte semmit sem változtattak a politikai fordulatok: aki nincstelen volt, nincstelen maradt, az egyház és az ellenforradalmárok elkobzott földjeiből csak a vagyonosabbak részesedhettek. Párizs utcáin nyíltan hangoztattak, hogy a szegénynek nem a nemes, az emigráns vagy a királypárti az ellensége, hanem a gazdag, a harácsoló. Egyre értelmetlenebbnek tűnt részt venni a sokasodó választásokon és népszavazásokon, amelyek több napot is elvettek volna a létfenntartáshoz szükséges munkától. A látványos harctéri sikerek hamarosan jóval nagyobb hatást gyakoroltak a népre a forradalom kiüresedett jelszavainál.

1799-ben a polgárság is szakított a forradalmi ideológiával: végleg elvetette az egységes nemzetről alkotott elképzeléseket, s a rendet és vagyonbiztonságot szavatoló bonapartista diktatúra hívévé szegődött. Bonaparte pedig gondoskodott róla, hagy az örökös konzulság megszerzése után jó ideig ne kerüljön sor Franciaországban választásokra és népszavazásra.