Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

14. fejezet -

A polgári parlament megszületése Magyarországon

KOSÁRY Domokos

A polgári parlament megszületése Magyarországon

Az angol John Paget, aki a magyar rendi országgyűlésről, a „diétáról” és annak elavult – mint mi mondanánk: feudális – szerkezetéről 1835-ben, Pozsonyban szerzett személyes benyomásokat, útleírásában szükségesnek látta külön indokolni, hogy miért beszél mégisliberálisokról, konzervatívokról úgy, mintha angol pártokról volna szó. E fogalmakat ugyanis – írja – „éppúgy ismerik és majdnem oly közönségesen használják Magyarországon, mint Angliában”. Ekkor, areformkor első országgyűlésén persze a nemesi ellenzék már valóban liberálisreformokért küzdött. Valóban jól ismerte a mintának tekintett nyugati, polgári országok parlamenti életét, amelyről – sajátos módon – a hazai sajtó viszonylag bővebben hozhatott híreket már akkor is, amikor a pozsonyi tárgyalásokról még hallgatnia kellett. A magyar nemesi reformerek 1830 és 1848 között valóban megpróbálhatták új célok szolgálatában felhasználni arégi, rendi politikai szervezet olyan hagyományos formáit és eszközeit, amilyenekkel Kelet-és Közép-Európában akkoriban már csak a magyar kiváltságosak rendelkeztek, hiszen szomszédságunkban mindenütt késői abszolutizmus uralkodott A középkori eredetű feudális képviseleti rendszer a polgárinak valóban valamiféle – sokban hasonló, bár lényegében mégis különböző – előképe volt azokban a fejlettebb országokban is, amelyekben a kettő közé beiktatódott a „klasszikus”, központosító, államszervező abszolutizmus időszaka. Magyarországon pedig a rendi „alkotmány”, amelyet a 18. sz. vége óta kezdtek így, egyes számban (constitutio) emlegetni, oly hosszú életűnek bizonyult, hogy az újnak közvetlenül belőle kellett kinőnie.

A szűkebb Magyarországnak (Horvátország, Erdély és a határőrvidékek nélkül) 1848 előtt nem sokkal több mint 10 millió lakosa volt. Ezek közül a fejenkénti választójoggal bíró, nagykorú nemes férfiak száma 154 ezerre (kb. 1,5%) becsülhető. Ehhez még hozzá kell számítanunk a „tisztesek”, az értelmiségiek, a „honoráciorok”, valamint a városi polgárok szavazatait, bár az utóbbiak csak igen szerényen érvényesülhettek. Hozzátehetjük, hogy a mintegy 104 ezer nemesi családból csak nem egészen 30 ezer volt valóban birtokos, és ezek közt is jómódú csak 2,5-3 ezer. További 10 ezerre becsülhető a hivatalnoki, értelmiségi, meg 5 ezerre a kézműves foglalkozású nemesi családok száma. S majdnem 60 ezer kisnemesi család élt többé-kevésbé paraszti szinten, saját kis földjei, vagy éppen úrbéres telken, másokén. Az ilyen „bocskoros” nemesek szavazatáért folyó „korteskedés” visszaéléseiről, leitatásról, vesztegetésről, olykor véres jelenetekről, nemegyszer adnak hírt a reformkor választási krónikái.*

Az 1848. évi áprilisi törvények

A rendi országgyűlést alapvetően az különböztette meg a polgári parlamenttől, hogy feudális kiváltságokra épült. A felsőtáblán az egyházi és világi főrendek foglaltak helyet, az országos méltóságok, a megyei főispánok, illetve adminisztrátorok, valamint a regalisták, vagyis a főnemesi családoknak a király által meghívott tagjai. Az alsótáblás a nemesi rend követei vitték a főszerepet. Minden megye, utasításokkal ellátva, két-két követet küldhetett és egy-egy szavazattal rendelkezett. Itt kaptak helyet a 48 szabad királyi város követei is, akik azonban csak együttesen bírtak egy szavazattal, tehát annyival, mint egyetlen megye. Egy közös szavazattal rendelkeztek az „alsóbb” papi rend (katolikus, unitus) képviselői is. A távollévő főrendek küldöttei, tanácskozási joggal, szintén az alsótábla ütésein vettek reszt. A társadalom nagy többségét alkotó parasztság, jobbagyság semmiféle politikai joggal nem rendelkezést.

Liberális reformereink természetesen tisztában voltak azzal, hogy ez így tarthatatlan. Közülük főleg Eötvös József, Szalay László és „centralista” társaik foglalkoztak az eljövendő polgári állam politikai berendezésének elméleti előkészítésével. „Hazánk – írta Eötvös 1846-ban – nem maradhat jelen helyzetében, a nemzet tizenkilenc–huszada minden jognak gyakorlatából kizáratik”. Népképviseletre, felelős kormányra van tehát szükség.

Tényleges változásra azonban csak 1848 tavaszán, akkor kerülhetett sor, amikor az európai forradalom nyomán a politikai erőviszonyok módosultak. A „régirendnek” ugyanis nem pusztán Magyarországos belül kellett megdőlnie – hiszen az a Habsburg-monarchia keretébe tartozott –, hanem előbb Bécsben, az abszolutizmus hatalmi központjában. A március 13-i bécsi, majd az azt követő magyar forradalom után az uralkodó hozzájárult az elsőmagyar felelős minisztérium kinevezéséhez, amelyben Batthyány Lajos elnöklete alatt a reformmozgalom különböző árnyalatainak kitűnő képviselői foglaltak helyet Kossuthtól Deákon és Eötvösön át Széchenyiig. Majd pedig 1848. április 11-én életbe léptek az új törvények is, amelyek közül a III. tc. a minisztérium, a IV. és V. tc. pedig az országgyűlés és a választások ügyében intézkedett – egy-két ponton az 1831. évi belga alkotmánymintáját követve.

Az új rendben továbbra is választójoggal bírni mindazok, akik addig is rendelkeztek vele, így tehát a nemes férfiak cenzus nélkül mindannyian, ami kiváltotta ugyan a radikálisok és jó néhány liberális ellenkezését, de taktikai okokból nehezen lett volna elkerülhető. Kiterjesztették viszont a választójogot mindazokra a 20 éven felüli férfiakra, akik nem álltak büntető eljárás vagy gyámi, illetve gazdai hatalom alatt és valamelyik törvényesen bevett vallásfelekezethez tartoztak, városokban 300 forint értékű ingatlannal, falun legalább 1/4 úrbéri telekkel bírtak; továbbá az önálló kereskedők, a legalább egy segéddel dolgozó kézművesek, iparosok, valamint a legalább 100 forint évi jövedelemmel rendelkezők, illetve jövedelemre való tekintet nélkül az értelmiségiek: orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, tanárok, lelkészek, művészek és a Tudós Társaság (az Akadémia) tagjai. A passzív választójogot a 24. életévhez és a magyar nyelv tudásához kötötték. A képviselőket 3 évre választották. A főrendi táblán nem változtattak, bár persze ennek tényleges szerepe jelentősen csökkent. Országgyűlést évente kellett Pesten tartani és az előző évi számadás, illetve a következő évi költségvetés letárgyalása nélkül nem lehetett feloszlatni.

Az új választási rendszer hiányosságait nem nehéz felsorolnunk. A nőkön kívül – akik azonban addig általában sehol, még a francia forradalom jakobinus szakaszában sem kaptak választójogot** – kimaradtak az iparoslegények, munkások és – főleg – a földtelen parasztok. Az országban 619,5 ezer olyan volt jobbágycsalád mellett, amely legalább 1/4 telekkel bírt, 911,7 ezer zsellércsalád élt, amely így kimaradt a választók köréből. Azt is hozzátehetjük persze, hogy ez a cenzus is a konzervatív erők heves ellenzése közben, nem kis küzdelem árán lett „csak” ilyen magas, hiszen azok 1/2 teleknél, 300 helyett 400 forint értékű ingatlannál, 100 helyett 200 forint évi jövedelemnél akarták megvonni a határt. S bárhogy is nézzük a dolgot, ez – minden cenzussal együtt – immár valóban polgári parlamenti rendszer volt, amely – szakirodalmunk szerint – a lakosság eddigi 1,6-1,7% -a helyett mintegy 7-9%-ának adott választójogot. S ezen az sem változtatott, hogy bizonyos pontokon ideiglenes kompromisszumot lehetett csak elérni. Így a megyék dologban, miután a liberálisok sem tudták egymás közt eldönteni, hogy a nemesség – és néhány megyében a magyarok – vezető pozícióját mások távoltartásával, vagy éppen – mint Kossuth javasolta – befogadásukkal és megnyerésükkel lehet kevésbé veszélyeztetni. A XVI. tc. a megyéknek, mint az „alkotmányosság védbástyáinak” további működését biztosítva elvben a közgyűlés tagjaivá tette a nemeseken kívül (elég határozatlanul) azokat, akiket „a megyei lakosok községenként ezen közgyűlésre képviselőkül utasítandanak”, de a végleges megoldást a következő országgyűlésre halasztotta azzal, hogy addig állandó bizottmányok intézzék az ügyeket. A városi tisztújításoknál általában magasabb cenzust kívántak meg, mint az országos választásoknál. Ugyancsak a jövő országgyűlésre halasztották – az udvarral folytatott viták után – a katonai szervezetű határőrvidéken lefolytatandó választásokat.

Az új országgyűlés

A választókerületek (és a képviselők) számát Magyarországon Horvátországgal (18) és a katonai határőrvidékekkel (14) együtt 377-ben állapították meg. További 69 helyet hagytak Erdélynek, ha majd csatlakozni fog. A valóságban az erdélyi választókerületek száma 73 lett, viszont Horvátország távol maradt és Bács vármegye több kerülete is kiesett. A tavaszi választások után, amelyek a növekvő társadalmi és nemzetiségi feszültségekhez képest viszonylag nyugodtan mentek végbe, összesen végül 415 képviselő jelent meg az 1848. július 2-án Pesten megnyílt országgyűlésen. Ezek nagy többsége (74%) megyei birtokos nemes volt – (köztük 90 olyan, aki már előzőleg is volt országgyűlési követ) –, 24% polgár, néhány pap és mindössze 4 „földműves”. Horváth Mihály szerint – aki az egykorú liberális nemesi felfogást képviselte – „a nép, melyet a nemesség önszántából ajándékozott meg szabad földbirtokkal, politikai s polgári jogokkal, oly bizodalmat tanúsít a nemesség iránt, hogy jobbára ennek kebeléből választotta meg a maga képviselőit”. Az önkéntes lemondás legendájáról persze e formában eltekinthetünk, és azt is tudjuk, hogy a helyi hatóságok sok helyt igyekeztek a nemegyszer tájékozatlan parasztokat a választásoktól távol tartani és az igazolásoknál is főleg a liberális nemesség érdekei érvényesültek. Különösen így volt ez Erdélyben, ahol – úrbéri szabályozás híján – amúgy is több volt a bizonytalanság a választójog körül és ahol szigorúbb cenzust alkalmaztak. Kétségtelen azonban, hogy a márciusi fordulat eredményeként a liberális nemesség szerezte meg a hatalmat. A választások eredményeként azoké a nagy politikai tapasztalatokkal rendelkező birtokos nemeseké lett a többség, akik a Batthyány-kormányt támogatták és lezárni szerették volna a forradalmat. A „baloldali” ellenzék különböző csoportjai hiába remélték, hogy az új országgyűlésen jelentős erőt fognak majd képviselni. Mindössze 36 nemesi radikális került be a képviselőházba, nemcsak a választási manőverek miatt, hanem főleg azért, mivel nem is léptek fel sokkal többen, és társadalmi célkitűzéseik sem sokban különböztek a liberálisokétól, mivel a paraszti követeléseket általában ők sem tették magukévá. A márciusi ifjak közül csak három lett képviselő, néhányan nem is érték még el a 24. év korhatárát, Petőfit pedig – tudjuk – sötét helyi választási fogásokkal buktatták ki. Bekerült az igazi baloldal és a. paraszti érdekek képviselőjeként Táncsics Mihály, akit két helyen is megválasztottak. S akadt további 4 radikális érzelmű és magyarbarát hazai román képviselő is. A képviselőházban azonban ezek együtt is csak „törpe minoritást” alkottak, mint egyszer Kossuth mondta róluk. A többség álláspontját utóbb a nemzetközi politikai erőviszonyoknak az a változása módosította, amely végeredményben Batthyány politikáját is megbuktatta.

Az új országgyűlés, amely Pesten 1848. december végéig ülésezett, majd Debrecenben, végül pedig Szegeden folytatta munkáját, mindent összevéve a korábbi, rendi országgyűlésnél sokkal pozitívabb képet mutatott. A konzervatívok, akik előzőleg csaknem felét tették ki a követi karnak, most alig jutottak szóhoz. Most a képviselőház nagy többsége olyanokból állt, akik valóban a polgári-nemzeti átalakulás hívei voltak. Ezzel született meg Magyarországon a polgári parlament.

* Vö. Lackó Mihály cikkét a 36. oldalon!

* Vö. Hahner Péter cikkét a 25. oldalon!