Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

15. fejezet -

GERGELY András

GERGELY András

A nemesi vármegye

A reformkori Magyarország népességének mintegy nyolcvan-kilencven százaléka a nemesi megye joghatósága alá tartozott. Vagyis a szabad királyi városok és a kiváltságos kerületek (jászok, kunok, hajdúk) lakóit kivéve lényegében mindenki. A megyei szervezet az államhatalom legalsó szintjét képezte. A kisebb egységek, a falvak és mezővárosok földesúri, azaz „magán” felügyelet alatt éltek. Ha egy szökött katonát kerestek, ha valaki kihirdette nemességét, ha be kellett fizetni az adót, ha adósságát akarta visszakapni a hitelező, mindenki – az uralkodó éppúgy, mint a hadsereg, egy nemesember vagy az igazát kereső kereskedő – a megyéhez fordult. Nem az ügyében illetékes megyei tisztviselőhöz, hanem „a megye közönségéhez”intézte megkeresését, mert a megyét csak nemeseinek összessége, a megye nemesi közgyűlése képviselhette.

A megyében élő nemesek negyedévente közgyűlésttartottak, amelyen a tisztviselők az összes hozzájuk érkezett iratról, elintézendő esetről beszámoltak, s elvileg azokhoz bárki hozzászólhatott, eldöntéséről szavazást kérhetett. Minthogy egy-egy megye elintézendő ügyeinek száma évente a több ezret is meghaladta, a közgyűlés többnyire csak tudomásul vette, jóváhagyta a tisztviselők eljárását. A fontosabb ügyek előkészítésére bizottságot küldtek ki, melynek javaslatát azután egy újabb közgyűlésen, egy-két negyedév múltán tűzték ki vitára. A megyegyűlések zöme a reformkorban sem volt népes. A mindennapos apró-cseprő ügyek intézését rá is bízták a közgyűlések közötti ún. kisgyűlésekre,amelyek elvileg ugyan nyilvánosak voltak, de többnyire csak a megye tisztviselői vettek részt azokon.

A legtöbb megyében az uralkodó által kinevezett főispánállott a tisztikar élén, de volt megye, ahol e tisztség régi jogon egy-egy főnemesi családban öröklődött vagy címhez-ranghoz kötődött. (A nádor például Pest megye, a mindenkori egri érsek Heves megye főispánja volt.) A főispánok jó része nem is lakott megyéjében, hiszen ez a tisztség például Sopron megyében egy Esterházy herceg számára nem volt olyan rangos, hogy beiktatása után is felkeresse miatta a vármegyeházát. Másokat magasabb, országos tisztségük szólított Budára, Pozsonyba, Bécsbe. A megyék 1805–1840 között sorra felcserélték hivatali nyelvhasználatukban a latint a magyarral, s az utóbbi nyelven kevéssé beszélő arisztokrata főispánok nem szívesen elnököltek a néha inkább tömeggyűléshez, mint komoly tanácskozáshoz hasonlító megyegyűléseken.

A megyék élén gyakorlatilag ezért a nemesség egésze által választotttisztségviselők állanak. Az első alispánirányítja a közigazgatást, a második alispána bíráskodást. Hiszen a megye nemcsak közigazgatási, hanem bírói fórum is, a jobbágyok ide fellebbeznek az úriszéktől. A nemesek perei pedig itt kezdődnek. Rangban utánuk a főjegyzőáll, majd az aljegyzők,szolgabírák(a járások irányítói) következnek. A bíráskodásban esküdtek, „táblabírák”segédkeznek. Az utóbbi tiszteletbeli cím is, amellyel a megye tünteti ki akár a távol élő, köztiszteletben álló személyeket. (A kor a „régi jó táblabírák” kora, Kossuthot, Deákot ismeretlenül „táblabíró úrnak” illik szólítani.) A megye tisztikarát szakértelmiségiek egészítik ki: a levéltáros, a szegények ügyvédje, az orvos (neki alárendelten sebészek, bábák) és a mérnök. (A megyék legtöbbjében e tisztségeket nem nemesek is betölthetik.) A megyeháza épületét és börtönét a várnagyigazgatja, a közrendre a pandúrokügyelnek.

A tisztikart háromévenként újjáválasztják. A megyeháza tágas közgyűlési terme ilyenkor szűknek bizonyul, a zöld asztal körül százak szoronganak, az udvaron vagy az épület körül néha több ezer fős nemesi tömeg gyülekezik össze. Maga a szavazás is eltart egy-két napig. A népes szegényebb nemességet a jómódúak által bérelt szekerek fuvarozzák be a megyeszékhelyre, a kocsisor végén ott húzza a cigány, a szavazókat etetik-itatják, színes szalagok, pántlikák, tollak teszik lehetővé, hogy a részegek elkötelezettsége se legyen vitás. A nagy létszámú tisztikar a reformkorban már szerényebb megélhetést lehetővé tevő fizetést húz, s a napidíjakkal, eljárási illetékekkel, lótartással együtt a hivatal már nagyon is vonzó – nem is szólva az illegális jövedelemszerzés módjairól, a hatalmi pozíció összes előnyeiről. Ezért a hivatalokra mindig bőven akad pályázó. A legfőbb tisztségekpersze folyvást a megye rangosabb, vagyonosabb családjainak kezén vannak. Atisztviselők fizetésének fedezésére, valamint a közigazgatási kiadásokra a nemesség ún. „házi”, megyei adót ró ki – a jobbágyokra. A 49 magyar megye közül 1843-ban 19, 1847-ben már a többség akként utasítja követeit: a háziadót fizesse a nemesség is. Összege nem volt jelentéktelen, a megyék házi adója – azaz a megyei hivatalok fenntartási költsége – együttesen jóval meghaladta az állami adót!

A vármegye közgyűlésén minden nemes felszólalhat, s egy nagybirtokos gróf szava és szavazata elvileg éppen annyit ér, mint egy bocskoros nemesé. A közgyűlés, a közvetlen „nemesi demokrácia” intézménye segítségével a megye önmagát is kormányozza. Nemcsak a központi hatalom intézkedéseit hajtja végre – vagy teszi félre, mert ehhez is joga van –, hanem saját területére szabályrendeleteket is alkot. Szétosztja az adót, megszabja az élelmiszerek árát, utakat épít, megyeházát emel. A megyeháza a nemesi élet középpontja, itt van a tisztviselők szolgálati lakása, a jobb módú családok szobát bérelnek benne, nagyterme farsangkor a bálozóké.

A nemesi megye a közigazgatás és az önkormányzat ügyein túlmenően az országos politikávalis foglalkozik. A központi hatalom rendeleteit mérlegeli, s ha azokat törvénytelennek találja, nem hajtja végre, hanem tiltakozásával közvetlenül az uralkodóhoz fordul. (Ez a híres „ellenállási jog”, a „jus resistendi”.) Ilyen közigazgatási konfliktusok esetén persze csaknem mindig az uralkodó akarata bizonyul az erősebbnek, a végsőkig ellenálló megyékbe királyi biztost, a végrehajtásra katonaságot küldenek. Ám ha a megyék egész sora tagadja meg az engedelmességet olyan fontos kérdésben, mint pl. az újoncozás végrehajtása – 1821–1823-ban zajlik ilyen küzdelem –, akkor az országszerte késedelmeskedő végrehajtás megbéníthatja az államapparátust.

A megye tehát védia nemesi alkotmányt, de fejlesztheti is: minden megye két–két követet választ az országgyűlés alsó tábláján, s azokat kötelező, írott utasítással látja el. A követek működésükről hetente beszámolni kötelesek. A 49-féle (a horvát megyékkel 52-féle) politizálás azonban még az országgyűlés megnyitása előtt egységesülni kezd, mert „az 52 picziny királyság”(Széchenyi találó szavai) levelezésben áll egymással, a rokon érzésű megyék politikai programjukat egymáshoz igazítják, a liberálisok többnyire a „vezérvármegye”, Pest indítványaihoz csatlakoznak. Mindenre kiterjedő utasítást aligha lehet fogalmazni, a követek személye tehát döntő lehet, a választások a megyei közélet legfontosabb eseményei. Nincs azért minden megyében óriási korteskedés. Van, ahol a konzervatív vagy a liberális többség vitathatatlan – itt nincs értelme a viszályoknak; másutt megegyeznek a pártok, megint másutt – például a Dél-Alföldön – a nemesség létszáma egy-egy megyében annyira csekély, hogy a száz–kétszáz nemes között korteskedésnek nincs tere. A nagy nemesi népességű és politikailag is megosztott, ingadozó megyékben, például Zalában, Szatmárban, Tolnában kerül sor tumultuózus jelenetekre, halálesettel végződő verekedésekre.

Mindennek ellenére sem felejthetjük: a reformkorban a megye közigazgatása akadozott, és a nemesi kiváltságok felett is eljárt az idő, mégis a közélet eme fórumain szerezte első közéleti tapasztalatait a reformpárti liberális nemesség egész vezérkara, így Wesselényi, Kossuth, vagy a megyéjében tisztséget is vállaló Kölcsey, Deák, Madách.

Tehát a nemesi megye akadályozta is, lehetővé is tette a polgári átalakulás szorgalmazását,megvalósítását. Egyes reformokat, amelyeket az országgyűlés nem fogadott el, a haladó megyék saját hatáskörükben próbáltak életbe léptetni: a bírósági tárgyalásokat nyilvánossá tették, a nemesi értelmiségieket, mezővárosokat megyegyűlési szavazati joggal ruházták fel és így tovább.

Az 1848 forradalmi étalakulásában csak a megye népképviseleti jellegű átszervezésének alapelvétmondották ki, megvalósítása az új országgyűlésre várt. Az önvédelmi háború, majd az abszolutizmus felülkerekedése a megyerendszer továbbfejlesztését lehetetlenné tette.*

* A vármegyei rendszer továbbéléséről vö. Vörös Károly cikkét az 58. oldalon.