Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

16. fejezet -

“Tisztújítás”. Nagy Ignác Tisztújítás címû darabjáról

LACKÓ Mihály

„Tisztújítás”

A vármegyei tisztújítás, a magyar politikai intézményrendszer egyik hajdan döntően fontos eleme – melynek lényege az volt, hogy minden megye maga döntött vezető tisztségviselői és jövőbeli politikája fölött – 1843-ban megjelent a pesti színpadon, mégpedig gunyoros vígjáték főszereplőjeként. A színdarab és fogadtatása sok szempontból igen különös. Nagy Ignác Tisztújítása az addigi legsikeresebb eredeti magyar vígjáték volt. „Huszonhárom nap alatt tízszer adatott – írta róla augusztus 31-én a Regélő Pesti Divatlap – első adatása óta minden másodnap, s nemhogy csökkent volna e sűrű adatások által a közönség részvéte iránta, sőt ellenkezőleg, egyre növekszik, s a mai estve (1843. augusztus 27.) tizedszeri adás és bérletszűnés dacára oly telve lőn a színháznak minden zuga, hogy hasonló tömegben színházunkat látogattatni rég nem láttuk.”

Színháztörténészek azt is kiderítették, hogy a siker nem maradt meg a Nemzeti Színház falai között. A Tisztújításból rövid időre igazi pesti divatcikk lett. A darab egyes jeleneteit rézbe metszve árulták a városban, a „Vikuss cukrász kirakatában a kortes tanya [a játék leghatásosabb, egyben legkényesebb része] cukorból kiformálva pompázott”.

Ez a kivételes siker korántsem magától értetődő. Ellentmondásos a jellege is. A darabot 1849-ig több mint harmincszor játszották, de úgy látszik, e sorozat legtöbb előadása közvetlenül a bemutató utáni időszakra, 1843 őszére esik. A hatalmas kezdeti sikerhez képest feltűnő, hogy a vígjáték később nem volt tartósan föltámasztható. Mintha – a szerző minden; ügyessége, fordulatos cselekményszövése, jól megválasztott figurái ellenére is – hirtelen és visszavonhatatlanul elavult volna. Kérdés, hogy miért?

Színpad és valóság

Nagy Ignác mindenesetre éppen akkor tette a pesti közönség mulatságának tárgyává a megyei tisztújításokat, amikor ezeket – s majd minden fontos vármegyei döntést, követutasítási tanácskozást, az országgyűlési követek kijelölését – a valóságban tragikus, sokszor gyilkos tömegjelenetek kísérték. Ez nem egészen új fejlemény. Arra, hogy az egyes megyék tisztválasztásait műveletlen, bunkósbottal fölszerelt, leitatott-lefizetett kisnemesek „intézték el”, már 1841 óta több példa volt. Az ilyen esetek száma azonban 1843-ban már annyira szaporodott, hogy eredményük érezhetően befolyásolta az ülésező országgyűlést is. 1843 őszére – a vígjáték bemutatásának idejére – reformerek és konzervatívok számára is világossá vált, hogy – részben épp a helyi, megyei kortespolitika nyomán – az adókérdés liberálisok kidolgozta reformját nem szavazza meg az országgyűlés nemesi alsótáblája sem.

De többről is szó volt. A megyék háborítatlan működéseaz, hogy az egyenlő politikai jogokkal bíró nagyszámú nemesség minden törvényhatóságban maga határozzon saját ügyei, de közvetve az ország sorsa felől is – a korszak egyik alapvető axiomája nemcsak a kossuthi reform hívei vallották – akik különben a demokratikus politikai gyakorlat „őstípusának” tekintették a nagyszámú véleményt feldolgozó s egybesűrítő megyét –, de az udvartól távolabb álló, hagyományőrző konzervatívok is.

A negyvenes évek első felében történt tömeges, erőszakos, véres jelenetek ezt az axiómát tették kérdésessé, többfajta, de egyképp baljós lehetőségeket villantva föl. Kossuth mindenkinél tömörebben foglalta össze ezeket a lehetőségeket – épp 1843 nyarán, amikor talán már javában folytak a Tisztújítás próbái. A reformerek egyrészt attól tartottak, hogy a vármegyei tanácskozások és szavazások rendjének felbomlása a központi hatalom – az udvar – által kivezényelt katonaság állandó helyi jelenlétéhez vezet majd, s akkor oda a megyék függetlensége. Másrészt attól féltek – s ekkorra már kiderült, joggal –, hogy a rendhiány, a korteskedés és katonaság nélkül, önmagában is meghiúsítja a törvényhatóságok működését.

A képlet tehát nagyon is ismerős. A széles körű véleményszabadság és az annak kiforrásához szükséges rend, a politikai meggyőződés és a hozzá kívánatos műveltség feszültségéről van szó – arról a feszültségről, mely az újabb kori európai történelemben újra és újra fölmerült.

A színdarab

A vígjáték cselekményét így ismertette a Regélő Pesti Divatlap: „Aranka, gazdag fiatal özvegy előtt kérőkül jelennek meg [a konzervatív] Farkasfalvi Sándor alispán s [a túlzó liberális] Heves Kálmán ügyvéd, kikhez az özvegy írásban nyújtott válasza: hogy kezét annak adandja, ki a harmadnap múlva tartandó tisztújítás alkalmával az első alispánságot elnyerendi. E válasznak mind Farkasfalvi, mind Heves megörülnek, mindegyik bízván [pénz] tárcájában s a köznemesség könnyen csábíthatóságában, hogy az alispánságot s vele az özvegy kezét elnyerendi. Aranka azonban [a mérsékelten haladó] Tornyai Károly szolgabírót szereti, s általa viszontszerettetik. S ámbár a szolgabírót szilárd jelleme az alispánság elnyerése végett csábeszközökhöz folyamodni nem engedi, de érdemlett népszerűségét tekintve Arankának reménye van, hogy vetélytársai felett Tornyai nyerendi el a kérdéses megyei tisztséget. Aranka sógora, Langyos János főorvos által korteskedni kezd szeretett védence részére, s ez iparkodása kedvező eredményhez vezéreltetik. Farkasfalvi és Heves [ugyanis], midőn a korteskedésben egymás embereit csábítgatják, s ki-ki a másik pártját gyöngíteni törekszik, azon vannak leginkább, hogy kiket ellenfelük részéről maguk számára elcsábítani nem bírnak, azokat Tornyai részére hódítsák meg, azon célt remélvén elérni, hogyha saját pártjokat nem erősítik is, legalább félt ellenfelüket gyöngítik. S csakugyan elgyöngíték egymást annyira, hogy a tisztújító széken Tornyai nyeri el az alispánságot, s azzal Aranka kezét.”

A történet mutatja: szerzője a régi vígjátéki dramaturgia képletét vetítette az aktuális politikai helyzetre: két szembenálló, rossz szélsőség harcáról van szó, melynek során mindkettő meggyengül, helyet adva a fölemelkedő, a középütt álló jónak.

A legtöbb kritika pont a vígjáték élethűségét emelte ki. A Világ bírálata például így kezdődik „Ez a bohózat egészen az életből van merítve, mégpedig megyei életünk mai jeleneteiből, úgy, hogy benne galád lélekvásárlók, nemesi legszebb szabadságaink legszebbikének, a szabadválasztásoknak megmérgezői, szinte mint magok az együgyű megmérgezettek, kik többnyire hiú nagyravágyásnak szolgálnak eszközül, mintegy tükörben láthatják művük iszonyúságát.” A Regélő szerint pedig: „mi a kortesvilágból vett egyes jeleneteket illeti, azok élethűsége mulattató, s a valódiságból merített.” Ezek a megállapítások nem egyszerűen hírlapírói túlzások. Az újabb kutatások föltárták: amikor 1843-ban vidéki társulatok is eljátszották a darabot, néhány helyen az igazi kortesek önmagukat látták a színpadon: „Székesfehérvárott egy nemesúr kutyabőrt követelt a megyei tisztviselőket játszó színészektől”, sőt Gyöngyösön, „miután a kis létszámú Telepy-vándortársulat a helyi főkorteseket léptette fel ittasan a színpadon – megakadályozták a további előadásokat”.

Mégsem hisszük, hogy a vígjáték sikerét mindenestül a valóságról adott képének hitele okozta volna. A híres kortestanya-jelenet alig több, mint a részegség hatásos színi megjelenítése, noha a föllépő, s a bor hatására politikai színt változtató részegek – s ez nem kis szerzői bátorságra vall – mind nemesemberek. Csak egy részletet idézünk ennek illusztrálására, azt a jelenetet, amelyben Darabos, a liberális Heves egyik kortese, a politikai ellenfél borának szapulásával téríti „jobb meggyőződésre” a részeg kisnemeseket, köztük Virágost, a maradi Farkasfalvi kortesét.

Darabos: Ezen lőrével akartak engem megölni? Virágos: Lőre-é?

Darabos: Még annál is rosszabb, mert a hetven esztendős kígyót is megríkatná – hogy mérik itcéjét?

Aranyos: Nyolc krajcáréval.

Darabos (csodálkozva) : Nyolc krajcáros bor és szabad nemes ember! Ez a kettő éppen úgy illik össze, mint szamár hátával a bársony nyereg.

3. köznemes: Szó ami szó, de borunk csakugyan rosszacska.

2. köznemes: Igen erőtlen, mert fejébe száll az

embernek, és lábai mégis elgyöngülnek tőle.

1. köznemes: Szinte rágja az ember belsejét. Darabos: Uraim, egyet mondok, kettő lesz belőle.

Mind: Halljuk! Halljuk!

Darabos: Egy pint valóságos húsz krajcáros bizonyosan meggyógyítaná uraimék belső részét. – Egy szó, mint száz – jöjjenek velem – szívesen látom mindnyájukat egy pint húsz krajcárosra, vagy akár többre is – ami tanyánkon annyi a budai óbor, hogy vörösre lehetne festeni vele a Dunát.

A csábítás természetesen sikerül. Jó humorral előadott vidékies életkép ez, amely – akár az egész darab – mindenki kedvére tekintettel van. Nem csoda, hogy a pesti polgár, odahagyva a Német Színház szórakoztató darabjait is – átjött a Nemzetibe, ahol a nemességről ilyen jeleneteket láthatott. Nem csoda, hogy a liberálisok ellenfelei is tapsoltak a borral „érvelő” túlzó reformer kigúnyolásán, s nem csoda, hogy az ellenzékieknek tetszett a maradi Farkasfalvi kudarca.

De nemcsak az a kérdés: honnan a siker. Hanem az is: miért volt rövid életű?

A Tisztújítás és a politikusok

Úgy hisszük, a Tisztújítás fogadtatásának titka vígjátéki dramaturgiájának iránya, mely egyszersmind politikai választ is sugallt a megye akkori égető korkérdéseire.

Korteskedés létezik – mondta és ábrázolta a vígjáték –, s a lélekvásárlás okozta zavaros jeleneteket mint a társadalmi valóság jellemző elemeit tárta föl, beleértve azt a folyamatot is, melyben a nemesi szabadság – Kossuth szavaival – „maga alatt vágja a fát”. Ennyiben Nagy Ignác tényleg újat hozott a színpadra.

Nyitva hagyott azonban egy kiskaput. Azt a lehetőséget, hogy a rendhiány támasztotta zűrzavarból a megyei alapszerkezet érintése nélkül, mintegy magától, mégis kiforrhat valami rend és szabadság. Ennek zálogai pedig a romlatlan jellemek,a Tornyai-típusú politikusok, akik intrika, izgatás, tömegjelenet – egyszóval a rendetlenség – hátán emelkednek ugyan, ezzel azonban mégis az igazság, s végül is a rend győzedelmeskedik. E hagyományos fogásokkal élő vígjáték-képlet 1843 nyarán pontosan egybesimult a korszák fő politikai erőinek nézeteivel és reményeivel. Stalán ez a darab sikerének titka. De ez ad magyarázatot gyors „elavulására” is.

1843-ban a megyei kicsapongások dolgában a kor politikai táborai tanácstalanok voltak. A konzervatívok némi elégtétellel figyelték a megyei fejleményeket. Érezték: most, hogy a törvényhatóságok immár nem az oppozíció bástyái többé, meg kell várniuk, mi történik, hová vezet a zűrzavar. Azt remélték, az ellenzék elveszíti többségét a megyékben. Nem tetszett viszont nekik az egyre, rendetlenebbé vált ország, s persze az sem, hogy a reformereket majd mindenütt ólmos botokkal kellett megbuktatni.

De nem volt cselekvőbb az ellenzék sem. 1843 tavaszán Kossuth két dologban hitt még. Egyrészt abban, hogy a liberálisoknak nem lesz szükségük korteskedésre, hisz mellettük az igazság. Vagyis: megmaradhatnak a megyei tanácskozások és szavazások tiszta, törvényes útján. Másrészt hitt abban, hogy a megyei rendetlenség nyomán kialakul majd valamiféle „köznemzeti indignatio”, olyan megvetés, amely magában is lehetetlenné teszi a lélekvásárlást.

1843 nyarán Kossuthnak tovább kellett lépnie. A kérdések legkeményebbike című vezércikkében, amit a Pesti Hírlapban Wesselényi cikksorozata előzött meg a megyei zavarokról, leszögezte: „...búsan kell megvallanunk, hogy a múlt félévi jelenetek után nemcsak a nemességnek nemzetet regeneráló tehetségéhez immár keveset bízunk, hanem épp a nemességtől féltjük a nemességet, féltjük megyei szerkezetünket, féltjük a szabadságot, féltjük a rendet, féltjük alkotmányos, sőt nemzeti lételünket is.” E félelmekben benne volt: ahol az ellenzékeredményt akart elérni, maga is rákényszerült a korteskedésre. Kossuth borúlátó megállapításában persze új javaslat is rejlett: s megyei tanácskozásokba s szavazásokba be kell vonni a rend és szabadság egy elemét:a politikai jogokkal addig nem rendelkezett nem nemei értelmiséget. Kossuth persze tudta, hogy ez – részben épp a bomlott törvényhatósági élet miatt – nem mehet egyik napról a másikra. Arra sem tudott gyakorlati tanácsot adni, hogy az új elemekkel megnövekedett – eredetileg is hatalmas – szavazó és tanácskozó tömeget mi módon lehet rendben elvezetni a szabad véleménynyilvánítás felé. S egy dologban Kossuth nem tett engedményt: a megye alapszerkezetének ügyében, amit az átalakulás zálogának tartott, minden zűrzavar ellenére is.

A Tisztújítás című vígjáték rövid, de nagy sikersorozata – ha politikai szempontból nézzük – azon alapult, hogy bemutatásakor, 1843 őszén, a politikusok – s híveik a színházi széksorokban – sem tudtak más megoldást szabadság és rend megyei összeegyeztetésére, mint amit a hagyományos vígjátéki dramaturgia kínált: reménykedtek, hogy a rendetlenségbőlértelmes emberek segítségével – rend, s így szabadság lehet. Néhány hónap leforgása alatt kiderült: ez hiú remény. A Tisztújítás tündöklése is csak addig tartott

A remények meghiúsulásához azonban igazi válsághelyzet kellett. Ha az ilyen helyzetek nem kiélezettek – vagy csak a mélyben érezhetők még –, azóta is kísért Nagy Ignác „magyar megoldása”. Az ugyanis, hogy nem a politikai intézmények szerkezete, milyensége a fontos, hanem a jó emberek, akik ellensúlyozhatják a legrosszabbat is.