Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

17. fejezet -

A letûnt alkotmányosság nyomában. A dualista Magyarország képviseleti és kormányzati rendszere

HANÁK Péter

A letűnt alkotmányosság nyomában

A dualista Magyarország képviseleti és kormányzati rendszere

Magyarországon a feudalizmus századaiban, a rendiség korában is létezett az akkori viszonyokhoz mérten fejlett politikai kultúra, aprólékosan kimunkált, törvényesen rögzített és hagyományosan koreografált választási és képviseleti rendszer. A Habsburg birodalom központi hatalmával szemben a magyar rendi alkotmányosság azonban aligha ért volna többet gyepűelvi földvárnál vagy légvárnál, s aligha mozdította volna előre a történelem kerekét, ha nem lett volna két valóban hathatós fegyvere, valóságos erődje: a nyilvánosságés a vármegye. Az alkotmányos élet a megyei tisztújításoktól és a követküldő gyűlésektől a pozsonyi diétáig nyilvánosvolt. A másik fegyvert a megyei autonómiatörténetileg kialakult rendszere rejtette magában. A helyi közigazgatás ugyanis nem az uralkodó, hanem a megyei nemesség kezében volt. A megyék, e mini-köztársaságok ugyanis élhettek alkotmányos jogukkal: a meg nem szavazott adó beszedését s a katonaállítást megtagadhatták, az abszolutizmus törvényellenesnek minősített rendeleteit félretehették, mellőzhették. Ilyenkor maradt az ultima ratio: a katonaság bevetése, a rekvirálás, ami azonban sosem hozott teljes sikert, politikai konszolidációt.

A hatalom védelmi rendszere – az alkotmányos érában

A felzárkózás és modernizálás minden területén, a parlamentáris népképviseleti rendszer kiépítésében is 1848 a fordulópont.* Az 1848. évi alkotmányt és a forradalmi kormány gyakorlatát roppant nehéz a kiegyezéssel teremtett konszolidáció alkotmányosságával összevetni. Más körülmények, más mozgástér és fejlődéstendenciák határolták és irányították őket. 1848 – bármenynyire is a liberális nemesség, őt meg önérdeke vezette – mégiscsak áttörés volt. Országgyűlése több puszta törvényhozó testületnél: a szabadságharc konventje. S bármilyen nagy, olykor káros szerepet játszott is benne a nemesi érdekvédelem, önmentés, az adott helyzetben a harc mégis a nemzeti érdekek és értékek védelmében, a haza és haladás megmentéséért folyt. 1867 viszont, bár egy polgári és liberális rendszert konszolidált, egy apályos történelmi évad kompromisszuma volt, kölcsönös egyezkedés és engedmény – a forradalom és az önkényuralom végletei között. S bármennyire gondot fordított is az új kormány az alkotmány intézményes biztosítására s a modernizálásra, fő gondja mégiscsak a hagyományos földbirtokos, a magyar vezető rétegek uralmának s a magyar felső- és középosztály nemzeti hegemóniájának átmentése és megszilárdítása volt.

Hogyan lehet a hagyományos társadalmi és hatalmi struktúra alapelemeit az új polgári rendbe átmenteni, hogy lehet a magyar birtokos osztályok uralmát egy soknemzetiségű, paraszti többségű agrárországban alkotmányos eszközökkelfenntartani? E kormányzási művészethez mindenekelőtt jól megszűrt, mértéktartó és illemtudó parlamentre volt szükség. A dualizmus uralkodó osztályai Ausztriában is, Magyarországon is többszörös védővonallal vették körül a törvényhozó és végrehajtó hatalom erődjét. Az első védővonalat a választójog sűrű szövetű szűrője alkotta.

Az 1848. évi törvény a választójogosultságot magas vagyoni, illetve műveltségi cenzushoz kötötte. Ezt a törvényt a dualista hatalom átvette, sőt 1874-ben kisebb megkötésekkel szűkítette isa választójogot. A kiegyezés idején az ország lakosságának 6,7%-a (a 20 éven felüli férfiak 26%-a), 1880-ban és 1900-ban már csak 5,9%-a (ill. 23-24%-a) rendelkezett választójoggal. Ez az arány akkoriban már érezhetően, majd a századelőn kirívóan elmaradt az európai jogkiterjesztés mércéjétől. Amíg 1848-ban még alig maradtunk el Anglia, Németország mögött, a századforduló idején Angliában a lakosság fele, Németországban és Franciaországban – ahol már bevezették az általános, titkos választójogot – kétharmada élhetett e demokratikus jogával. A magyarországi rosta tehát eleve kiszűrte a vagyontalanokat,a„nem önálló” dolgozókat, az átlagosnál nagyobb arányban a peremvidékek szegénysorú, iskolázatlannemzetiségi tömegeit.

Az ellenzéki középrétegek és a megnyomorgatott kisparasztság azért még így is sok „nemkívánatos” elemet küldhettek volna a képviselőházba, ha a második erődvonal, a kerületek beosztásaés a választások lebonyolítása nem szelektálta volna a potenciális „csendháborítókat”. A belügyérek – kiváltképpen Tisza Kálmán idejében – úgy rajzolták meg a választói körzeteket, hogy a könnyebben befolyásolható, lojális érzelmű vidékek több, a hagyományos ellenzékiek kevesebb képviselőt küldhettek a honatyák közé. Így történhetett meg, hogy a bő kétharmados magyar többségű Kolozs megyében 1800, a csaknem tisztán szlovák Trencsénben 2700 választó – ám a 90 százalékosan magyar Somogyban, Komáromban, Pest megyében több mint ötezer választó küldött egy képviselőt. Vagy még szélsőségesebb példa: Berecken 108, Abrudbányán 295, de a budapesti VI. és VII. kerületben 18 ezer választójogosult dönthetett egy mandátum sorsáról.

És akkor még jött maga a választás, a rendi időkből örökölt furfangos kortesfogásokkal – amelyekről annyit és olyan keserűen ízeset tudott Mikszáth mesélni –, itatással, vesztegetéssel, olykor szuronyos segédlettel. Így aztán a manipuláció minden eszközével szelídíttetvén a nyakas magyarokat és szorongatván a nemzetiségieket, rendszerint összejött a kormánypárti többség. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a választások után Ferenc József vehette zergetollas kalapját, és mehetett a tiroli hegyekbe vadászni, a miniszterek pedig kényelmesen szunyókálhattak a bársonyszékükben. A Deák nevét viselő kormánypárt kezdetben széthúzó klikkek halmaza volt, sok elvhű liberálissal, még több elvtelen helyezkedővel, akik félszemmel a közvéleményre, féllel a népszerű ellenzékre sandítottak, mert az ellenzék zászlaja selymesen suhogott, jelszavai érzelmes húrokat pengettek a honfikeblekben. Egységes, fegyelmezett, kezelhető kormánypártot kellett kinevelni, s ez a nevelőmunka Tisza Kálmán érdeme volt. A hűséges párthívek – a mamelukok – vakon követték a „generálist”, és Tisza a garanciális időn túl is jól működő pártot szállított: egyetlen kormánypárt uralmát, a politikai váltógazdaság kiiktatását biztosította.

Ennyi alkalmasint a magyar vezető rétegeknek elegendő biztosíték is lett volna, nem úgy Bécsnek, az udvarnak. Az istenkegyelmiség hagyományában és a legtöményebb abszolutizmusban nevelkedett Ferenc Józsefet gyógyíthatatlan ellenszenv töltötte el mindenféle parlamentarizmus, népképviselet iránt. Választott képviseleti szervekkel szemben szakadatlanul a központi végrehajtó hatalom erődjét foldozgatta. Ennek az erődnek is hármas védelmi övezete volt.

Az első vonalat magának a kormánynak kellett védelmeznie. A császár-király nemegyszer elmondotta útravalóul új minisztereinek, hogy „a kormány legfőbb erénye az erély”. Nem követnie kell a többséget, a törvényhozó testület akaratát, hanem neki kell irányítania a pártot és a parlamentet. Semmilyen lojális kormány sem garantálhatta azonban, hogy olykor nem kell előállnia valaminő nemzeti érdekű, a dinasztia szempontjából aggályos javaslattal, amelyet aztán, ha egyszer nyilvánosságra került, fölöttébb kínos és népszerűtlen megvétózni. Az alkotmányosság ilyetén veszélyei ellen Ferenc József egy földalatti erődvonalat is kiépített. Nem sokkal a kinevezése után, 1867 márciusában, olyan titkos szabályzatot fogadtatott el az Andrássy-kormánnyal, hogy minden törvényjavaslatot, fontosabb rendeletet parlamenti beterjesztés, illetve kibocsátás előtt előzetes jóváhagyás („előszentesítés”)végett – továbbá minden magasabb rangú kinevezést, adományozást, kitüntetést – hozzá kell felterjeszteni. Következésképpen az országgyűlés elé már csak a közös uralkodó által megszűrt, engedélyezett javaslatok,tervezetek, kinevezések kerülhettek.

És végül rendkívüli helyzetben, mint aminő az 1905. évi kormányválság és nemzeti ellenállás idején állt elő, készenlétben állt a belső védvonalon a valóságos fegyver: a császári és királyi hadsereg, amelynek belszervezeti rendje, vezénylete uralkodói felségjog maradt – az alkotmányos parlamenti ellenőrzés felett és rajta kívül.

A hadügy, akárcsak a külügy, alkotmányjogilag ugyan „közös ügy” volt, csakhogy éppen a közös ügyek tárják fel a monarchiai alkotmányosság kölcsönös bizalmatlanságból fakadó csonkaságát. A kiegyezési törvény szerint az ausztriai és a magyarországi parlament, illetve a két kormány a külügyek és a hadügy intézésére, a hadsereg vezetésére befolyását csak közvetve érvényesíthette. Még alkotmányos költségvetési megajánló és ellenőrző jogkörét is csupán külön-külön ülésező küldött-testületen, a delegációkon keresztül gyakorolhatta. A közös külügy- és hadügyminiszter viszont közvetlenül nem folyhatott bele a két ország alkotmányos szerveinek munkájába és kormányzásába. A gyakorlatban a külügyet bizonyos fokig sikerült alkotmányos ellenőrzés alá vonni, ám a hadsereg szervezete, működése érinthetetlen maradt, a hajdani abszolutizmus hatalmát őrző külön birodalom, amelyben nem a parlamentek, hanem a császár által alkotott szolgálati szabályok, szokások biztosították a rendet.

A kettős Monarchia államrendje

A két országból – a Lajtán-túliban 16 tartományból, az inneniben még a társországként csatlakozó Horvátországból – álló birodalom politikai rendszere bonyolult volt. A legalkotmányosabb érzületű uralkodó és törvényhozók is csak kínlódva, örökös kompromisszumok kimódolásával igazgathatták volna. A birodalomnak volt három közös minisztere, akik azonban nem alkottak összbirodalmi kormányt, és közvetlenül nem folyhattak bele a két ország törvényhozásába és kormányzásába. Volt továbbá két, egymástól független országos parlamentje és két kormánya, amelyek a közös költségek arányáról, a külkereskedelemről és a vámügyekről tízévenként újólag egyezkedtek – időközben írásban vagy bizottságok útján érintkeztek. A közös miniszterek ellenőrzésére 60–60 főnyi delegációt küldtek ki. Horvátországnak volt – bár korlátozott jogkörű – autonóm kormányzata és országgyűlése, amint az ausztriai tartományok is rendelkeztek számottevő autonóm jogokkal és tartománygyűléssel.

Joggal kérdezheti a 20. századvég szkeptikus fia: hogyha egyszer ilyen véres verejtékkel, nyögvenyelősen lehetett csak az alkotmányosságot s a jogállam hírét fenntartani, akkor miért ragaszkodtak ennyire hozzá a Monarchia vezető körei? Miért őrködtek olyan féltékenyen a parlamentarizmus sérthetetlenségén a magyar uralkodó osztályok, ha a birodalmi végrehajtó hatalomra alig is volt befolyásuk? S egyáltalán: származott-e valaminő haszna a birodalom sokféle népének, nemzetiségének ebből az alkotmányosságból?

És hát valóban beszélhetünk-e liberális parlamentarizmusról, jogállamról ott, ahol a császári kabinet alkalomadtán a parlamentet félretolva, szükségrendeletekkel kormányozhat, ahol a hadsereg a nemzettől idegen testként él, ahol évtizedeken át egyetlen kormánypárt uralkodik és maguk a hatalom urai sértik meg a jogrendet?

Igen, beszélhetünk. Mert ugyanebben az országban a császár, amikor az alattvalók már-már az abszolutizmus kísértete előtt hajbókoltak, mégiscsak kénytelen volt helyreállítani a parlamentáris kormányzást, s a katonákat azért többnyire laktanyában és kordában tartották. Az egyetlen kormánypárt mellett ott állt, elevenen és éberen őrködött az ellenzék, létezett, tapsolt vagy fütyült a közvélemény,volt sajtónyilvánosság, szólás- és gyülekezési szabadság. S ha olykor – az európai átlagnál talán gyakrabban – megsértették is a szabadságjogokat, akkor tudták, hogy jogtalanul, önkényesen járnak el, és nem avatták a törvénysértést egy magasabb rendű állameszmény közérdekű rendszerévé.

A helyi érdekképviselet

Ezekből az érvekből kitetszhet, hogy egy ország politikai rendjét nemcsak a képviseleten alapuló törvényhozás és a hatalmi apparátus felett rendelkező kormány súlya, ereje, egymáshoz való viszonya határozza meg, hanem a helyi érdekképviseletérvényesítésének legális és informális keretei, lehetőségei is. A dualista rendszer minősítése szempontjából nagyon is lényeges kérdés, hogy milyen hatáskörű és hatékony volt a helyi érdekek képviselete, s hogy az alsó szintű közigazgatás csupán a központi hatalom engedelmes végrehajtó közege volt-e, avagy rendelkezett-e, mint a középkori város, az önigazgatás valaminő védőfalával?

A Monarchiában a hagyomány meg a helyi érdekek erejénél fogva mindvégig fennmaradtak vagy kiépültek az alsó és a középszintű önigazgatás intézményei, szervei.

Ausztriában az 1850-es évek ún. neoabszolutizmusa ugyan olyan hierarchikus igazgatási rendszert vezetett be, amelyben a község a járásnak, az a kerületnek, az a tartománynak,s az egész végül is az uralkodói teljhatalmat képviselő központi hatalomnak volt alárendelve, de a hírhedt Bach-rendszer csupán egy évtizedig keserítette a birodalom magyar és nem magyar alattvalóinak mindennapi életét. Az 1861. évi februári, majd az 1867. évi decemberi alkotmány alapján Ausztriában minden szinten szétválasztották a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, megosztották a központi – uralkodói – és a tartományi hatóságok jogkörét. Ez utóbbiba sorolták be a községi igazgatás felügyeletét, ám a helyi egységeket, a helyi érdekeket, vagyis a községeket saját ügyeikben bizonyos autonómiával ruházták fel. A községek, városok képviselőtestülete és az általuk választott tisztviselők meghatározott helyi pénzügyekben, igazgatási kérdésekben maguk döntöttek, és ámbár a tartományi kormányzat ellenőrzése alatt álltak, maguk a tartományok saját törvényhozó gyűléssel, önálló végrehajtó szervekkel biztosított autonómiát élveztek. Hogy ez mit jelentett a soknemzetiségű birodalom cseh, lengyel, délszláv és egyéb tartományai nemzeti fejlődése szempontjából, azt nem kell a mai olvasónak hosszasan fejtegetnünk. Nem kellett bizonygatni a magyarországi nemzetiségek számára sem, akik az ausztriai tartományi berendezkedést példaképüknek tekintették.

A helyi önkormányzat letéteményese ugyanis Magyarországon a kiegyezés után is a megye, ennek irányítása pedig a nemesi vezető réteg kezében maradt. Az 1870: XLII. törvénycikk szabályozta a törvényhatóságok – a megyék és a törvényhatósági jogú, egykoron szabad királyi városok – jogkörét. A központi hatalmat a kormány által kinevezett főispánok képviselték, de a kormány nem rombolta le a megyék hagyomány övezte autonómiáját. A törvényhatóságok hármas funkciót töltöttek be: saját területükön érvényesítették az önkormányzatot, vagyis szabályrendeleteket hozhattak, s azokat végrehajthatták, maguk rendelkeztek költségvetésükkel, választották a képviseleti testület vezetőjét, az alispánt és a megyei (városi) tisztikart. Másodszor: közvetítették az állami közigazgatást, végrehajtották a kormány rendelkezéseit, ámde, harmadszor: felszólalhattak országos érdekű politikai kérdésekben, felirati joggal élhettek a kormány törvénytelennek vagy sérelmesnek tartott rendelkezései ellen, és nem utolsósorban megtagadhatták az országgyűlés által meg nem szavazott adók beszedését, meg nem ajánlott újoncok kiállítását. Ilyen messzemenő politikai autonómia ritkaságszámba ment a korban, és egyedülálló volt Kelet-Közép-Európában. Ez akkor is elismerést érdemel, ha az önkormányzati jogkört gyakran a birtokos osztály, a vagyonosok javára használták ki, s ha a törvényhatósági bizottságok tagjai felerészben a legnagyobb adófizetők, a virilisták közül kerültek ki.

Ezt a nagy horderejű szabályozást – az állam és a megye „kiegyezését” – szervesen egészítette ki a községi törvény (1871: XVIII. tc.). A községekre természetesen nem terjedtek ki a megyék és a szabad királyi városok politikai jogai és közjogi garanciái. A községi választójog azonban szélesebb körű volt az országosnál, amint a községek hatásköre és belső autonómiája is szélesebb a törvényhatóságokénál. A lényeges döntésekben persze a községek a megye fennhatósága és ellenőrzése alatt állottak.

Az alkotmányosság helyértéke – mai szemmel

Ha mindehhez még a mérleg pozitív serpenyőjébe dobjuk azt a jelentős közjogi vívmányt, hogy Ausztriában 1875-ben, Magyarországon megkésve és szűkebb jogkörrel felruházva 1896-ban létrehozták a közigazgatási bíróságot,amelyhez községek, egyletek, egyes állampolgárok a hatóságok – köztük a kormány – sérelmes intézkedései ellen panasszal fordulhattak, akkor bátran elmondhatjuk, hogy a kiegyezés kori Monarchiában nem látszat volt, hanem valóság az alkotmányosság és a jogrend. Igaz ugyan, hogy a masszív talapzatra épült uralkodói jogkör, az osztrák és a magyar uralkodó osztályok hegemóniája, alapjában véve a végrehajtó hatalom túlsúlya erősen korlátozta ezt az alkotmányosságot, a központi hatalom túltengését és önkényeskedéseit viszont hathatósan ellensúlyozta a nyilvánosság, a parlamentarizmus egész mechanizmusa. A helyi önkormányzatnak a községektől a megyékig és a tartományokig kiépített rendszere többnyire hathatós biztonságot nyújtott az állampolgároknak, még ha nem tartoztak is az uralkodó nemzetekhez és osztályokhoz.

Azt is hozzátehetjük ehhez, hogy a kiegyezést követő évtizedben Magyarország egyáltalán nem állt hátrább Ausztriánál alkotmányosság dolgában, akár a választójogot, vagy még inkább a parlamentarizmust, a kormány önállóságát és felelősségét vagy a törvényhatósági autonómia terjedelmét hasonlítjuk is össze. A fejlődés útja a múlt század ’80-as ’90-es éveiben vált el egymástól. Tény, hogy Ausztriában bővítették a nemzeti nyelvhasználat körét, a tartományi autonómiát (pl. Galícia és Morvaország esetében), és fokozatosan kiterjesztették a választók körét, mígnem 1907-ben bevezették az általános, titkos választójogot, s tényleges képviseletet biztosítottak a demokratikus tömegpártoknak. Magyarország népe ellenkező folyamat áldozata lett. Tisza Kálmán hosszú kormányzata alatt a megyéket fokozatosan olyan szoros ellenőrzés alá vonták, ami megközelítette a közigazgatás államosítását. Hatalmasan kibővítették a főispán jogkörét és a törvény által nem szabályozott ügyekben szinte tetszés szerinti – diszkrecionálisjoggal ruházták fel. Erősen szűkítették a községi és városi önkormányzatot is, a centralizáció itt közvetlenül a megye, közvetve a kormányhatalom javára érvényesült. Hasonló retrográd tendencia mutatkozott a választási rendszerben is. Amíg a kiegyezés idején a lakosság 6,7%-a, 1890-ben már csupán 5,5%-a büszkélkedhetett választójoggal, ha egyáltalán volt büszkélkedni való a vesztegetésekkel, erőszakkal körített hazai nyílt szavazásos választásokkal.

Mindez abban az időben történt, amikor Európában – még Délkelet-Európa számos országában is kiterjesztették a választójogot, amikor előretört az ún. tömegdemokrácia, s amikor a kirekesztett szegény nép milliói s a jogkorlátozott nemzetiségi középrétegek egyre türelmetlenebbül dörömböltek az alkotmányosság kapuján. A korabeli szociáldemokraták, Garami, Bokányi majd Kunfi, a radikálisok, Ady, Jászi, Károlyi, és a nemzetiségi vezetők, a szlovák Milan Hodža, a román Iuliu Maniu és Octavian Goga, a horvát Frano Supilo, a szerb Jasa Tomić, teljes joggal gyűlölték, szidták és bírálták a magyar politikai rendszert. A térségünkben olyan haladó 1848-as és 1867-es liberalizmus, alkotmányosság az idők során megsápadt és megfogyatkozott.

A nemzeti önismeret jegyében el kell ismernünk a dualizmus demokratikus ellenzékének igazát, kíméletlen, olykor indulatos támadásainak korabeli létjogosultságát. Valóságértéküket ma, nyolcvan év után legfeljebb az enyhíti, hogy mindezt megírhatták sajtóban, röpiratban, versben, elmondhatták a képviselőházban, választási korteshadjáratban, a szószéken és a tanszéken, mert a nyilvánosság, a szólásszabadság – az elevenbe vágó korlátozások ellenére – valóságos jog és megbecsült érték maradt az első világháború előtti korszakban.

Színeit váltogató ország

A századfordulón – részben a gazdasági világválság hatására, részben a Monarchia két felének gazdasági megerősödése következtében – a magyar, illetve a Lajtán túli területek érdekellentétei mind erősebbek lettek. Elérkezett az az idő, amikor mindkét oldal gazdasági és politikai vezetése a másiktól függetlenül is el tudta képzelni gazdasági és állami szervezetének működését.. Mindezek erősítették az ország lakosságában, pontosabban politikai vezető rétegében az 1867. évi kiegyezés felülvizsgálatának szükségességét. A térképeken pirossal jelzett függetlenségi párt előretörése a Monarchia konstrukcióját fenntartani akaró Szabadelvű Párt ellenében ezzel magyarázható.

A Monarchia határterületeinek mind erősebb nemzeti önállósulási mozgalmai erősítették a magyar uralkodó osztályokon belül azt az elképzelést, hogy az országban kisebbséget képező magyar etnikum vezető szerepét az államban egy határozottabb, külsőségekben is kifejezésre jutó „nemzeti” politika biztosíthatja. Ez szintén a nemzeti jelszavakat kisajátító függetlenségi párt társadalmi bázisát növelte.

1906-ban a függetlenségi párt vezetésével ellenzéki koalíció győzött. Az ország térképe vörösre változott. A várt változásokat azonban ők sem voltak képesek végrehajtani. A magyar társadalom átélte 20. századi történetének első színeváltozását. Zöldről pirosra, pirosról zöldre …

1905–1906. Az 1905. évi választások az ellenzéki koalícióba tömörült függetlenségi párt (piros). Néppárt (függőleges, kék csíkos), Új párt (vízszintes kék csíkos) és „disszidensek” győzelmét eredményezték. Báró Fejérváry Géza vezetésével azonban parlamenten kívüli. ún. darabontkormány alakul. Fejérváry kísérletet tesz új 67-es kormánypárt létrehozására, s 1905. október 29-én bejelenti a Haladó Párt (kék pettyes) megalakulását. A koalíció 67-es, nem néppárti híveiből alakul meg 1905. november 18-án gróf Andrássy Gyula vezetésével az Alkotmánypárt (kék). Az 1905. évi választásokon két szocialista párti nem szociáldemokrata (ferde kék csíkos) képviselő is bejutott a parlamentbe.

1906–1910. Az 1906. évi választásokat a kormányon levő Függetlenségi és 48-as Párt (piros) nyerte abszolút többséggel. A választásokon nem vett részt az április 11-én feloszlott Szabadelvű Párt. 1909-ben az önálló magyar bank létesítésének kérdésében vallott ellentétes nézetek miatt ismét kettészakad a függetlenségi párt: Kossuth Ferenc megalakítja a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth Pártot, míg az anyapártot Justh Gyula vezeti tovább. 1910 januárjában megbukik a koalíció, 67-es kormány alakul. Február 14-én gróf Andrássy Gyula feloszlatja az Alkotmánypártot (kék), s február 19-én gróf Tisza István vezetésével megalakul az egykori Szabadelvű Párt utóda, a Nemzeti Munkapárt.

1910–1915. Az 1910. évi választások a kormányon levő Nemzeti Munkapárt (zöld) győzelmét hozták. A választásokon a Kossuth és a Justh párt külön indult, de együttesen is törpe kisebbségbe szorult. Az Országos 48-as Függetlenségi Gazdapárt (kék pettyes) 1909-ben alakult Nagyatádi Szabó István vezetésével. 1913-ban fuzionál a két függetlenségi párt Egyesült Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt néven (piros). Ebből válik ki 1916-ban gróf Károlyi Mihály vezetésével a Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Párt (piros csíkos). 1913-ban munkapárti és 67-es pártonkívüli képviselők ismét megalakítják a 67-es ellenzéki Alkotmánypártot (kék) gróf Andrássy Gyula vezetésével.

* Vö. Kosáry Domokos cikkét a 30. oldalon.