Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

18. fejezet -

Nyugat-európai parlamentarizmus a 19. században

VADÁSZ Sándor

Nyugat-európai parlamentarizmus a 19. században

A „parlamenti képviseleti rendszer” fogalma a múlt század derekától kezdve került nem annyira a politikai gondolkodás, mint inkább a politikai élet középpontjába. Jelentőségét tekintve hasonlítható a „respublica” szintén differenciálatlan fogalmához, amely a század első felében volt varázsszó minden rendű és rangú európai demokraták körében a társadalmi és kormányzati bajok orvoslására.

Angliában, a polgári parlamentarizmus őshazájában, a 18. században kialakult rendszer csak a múlt században megvalósult parlamenti reformok eredményeként nyerte el végleges alakját. Az 1867. évi reform azzal, hogy minden 21. életévét betöltött férfi lakosnak megadta a választójogot, ha önálló háztartással rendelkezett (Household suffrage), az ún. középosztály alsóbb rétegei és a városi munkásság számára is szavazati jogot biztosított. 1884-ben egységes választási törvényt fogadtak el Anglia, Wales, Skócia és Írország számára, aminek következtében a jogosultak száma 5 millióra, a felnőtt lakosság 28,5%-ára emelkedett. Kizárólag a férfiakról van szó, a nők csak 1918-ban részesültek választójogban.

Az angol politikai élet továbbfejlődése szempontjából nagy jelentősége volt annak a ténynek, hogy általánossá váltak az egyszemélyi választókerületek. Csak a londoni City, Oxford és Cambridge egyetemei, továbbá 20 közepes nagyságú város őrizte meg a kétszemélyi választókerületeket. Ettől az időponttól kezdve vált egyértelműbbé a többségi elv, mivel a kisebbségben maradtak szavazatait többé egyáltalában nem vették figyelembe. Először érvényesült az „egy ember – egy szavazat” felfogás, tehát minden választópolgár numerikusan egyenlő volt a másikkal.

A választójognak reformok útján történő kiszélesítése vitathatatlanul a rendszer demokratizálódásánakirányában hatott, azonban számos buktatója következtében ez a hatás csak korlátozottan érvényesülhetett. Így például a városokban élő albérlőknek minden évben igazolniuk kellett választásra való jogosultságukat, s ezt az eljárást kiterjesztették a grófságokra is. Ez utóbbiakban a lelkészek, illetve a községi hatóságok állították össze a listákat, amelyeket kihirdettek, felülvizsgáltak, az év végén véglegesítettek és csak ezután, a következő év januárjában léptettek életbe.

Eddig nem ejtettünk szót a kétpárti rendszerről,pedig ez nem kevésbé erősítette a szelekciót. Mind a liberálisok, mind a toryk értettek ahhoz, hogy a vagyonosok és a szellemi elit tagjai közül kerüljenek ki alsóházi képviselőik. Egy 1906-ból származó statisztika szerint a liberális képviselők közül 154 (40%) üzletember, 85 ügyvéd, 65 „gentleman” vagyis földbirtokos, 25 író és újságíró, 22 tisztviselő, 22 pedig egyetemi tanár és tanító volt. A tory-csoport százalékos arányai: 30% gentleman, 25% üzletember és 20% tisztviselő. A számokból kitetszően e két csoport közti különbség nagyon is viszonylagosnak minősíthető.

A kormányzat szintjén a történelmi osztály még szívósabban őrizte pozícióit. Egyes angol történészek Salisbury 1895. évi kormányát tartják az utolsó nyugat-európai kabinetnek, amely az arisztokrácia minden ismérvét felmutatta. Maga a miniszterelnök, Robert Arthur Talbot Gascoyne-Cecil, Lord Salisbury, az oxfordi egyetem örökös kancellárja, családjának 3. márkija, 9. grófja, kétszer állt az Indiai Ügyek Hivatala élén, kétszer volt külügyminiszter és háromszor miniszterelnök, még a szokásjogon is túltette magát: nem volt hajlandó beköltözni a mindenkori angol miniszterelnök rezidenciájába, a Downing Street 10-be. A 17. század eleje óta birtokolt családi kastélyban lakott. A 10 ezer kötetes könyvtárban a bőrbe és pergamenbe kötött remekműveket olvasgatta szabad idejében. A bejárati szalon ajtaja felett a waterlooi csatában zsákmányolt francia zászlók lengtek, amelyeket a győztes Wellington herceg ajándékozott a kastély akkori urának. De a Salisbury-kormány többi tagjának sem kellett szégyenkeznie a származása miatt. A hadügyminiszter, márki címmel, 1181-ig tudta visszavezetni a családfáját. Dédatyja III. György miniszterelnöke volt, nagyapja 6 kormányban szolgált 3 király alatt.

Anglia „nemes példájának” követése úgyszólván valamennyi európai állam jelszava volt, azonban félrevezető lenne bármiféle mechanikus párhuzam a szigetországgal.

Franciaországban az 1875. évi alkotmány előírásának megfelelően a képviselőházat az általános választójog alapján hozták létre, akárcsak Angliában. Sajátos vonása a francia alkotmányos fejlődésnek, hogy egyrészt a Párizsi Kommün hónapjaiban elszenvedett sokkhatás, másrészt a Németországgal szembeni revansvágy arra ösztönözte a jogalkotókat, hogy az 1875. évi alkotmányban erősen körülbástyázzák a végrehajtó hatalom fejének különleges jogait, továbbá nagy szerepet juttassanak az első kamarának, a szenátusnak. A szenátus egészében a második császárság rendszerét idézte, s ebben az értelemben az 1875. évi alkotmány kompromisszum volt a múlt és az új idők követelményei között. A szenátus felállításával az általános választójog alapján megválasztott képviselőházfeltételezett – túlságosan progresszívtevékenységét akarták ellensúlyozni.

Ha közelebbről megvizsgáljuk a képviselőkválasztását, továbbá a képviselőházban ülő honatyákszármazását, érdekes következtetésekre juthatunk. A többségi elv alkalmazása oda vezetett, hogy a különböző nevekre eső, szétforgácsolt szavazatok teljes mértékben elvesztek, holott számbelileg több esetben felülmúlták a győztes jelöltre leadott szavazatok számát. Így például az 1871. évi választásokon Párizs 70 ezer jól szervezett választója rá tudta kényszeríteni akaratát 350 ezer emberre, akik a listán szerepeltek. Algéria egyik fontos városában pedig mindössze 40 szavazattal választottak meg valakit, amikor a választói névjegyzék 1000 nevet tartalmazott. Elég volt tehát szerény relatív többség valakinek a megválasztásához. Vegyük szemügyre az alábbi francia statisztikát.

A megválasztott képviselők

1871

1893

1919

Nemesség

34%

23%

10%

Nagyburzsoázia

36%

32%

30%

Középburzsoázia

19%

30%

35%

Kispolgárság

8%

10%

15%

Munkásosztály

3%

5%

10%

100%

Csábító lenne arra a következtetésre jutni, hogy a nagyburzsoázia a (volt) nemesi képviselőkkel szövetkezve bármit keresztülvihetett, illetve megakadályozhatott a nemzetgyűlésben. Csakhogyehhez a csoport teljes homogenitására lett volna szükség, ez pedig nem állott fenn. A republikánussá lett nagyburzsoázia politikai súlya azonban nem merült ki a képviselőházi helyek közel egyharmadának birtoklásával. Saját monopóliumává tette a diplomáciai beosztásokat, a pénzügyek intézését, vagyis ellenőrzést gyakorolt az ország gazdasági fejlődése fölött. Az is kitűnik a fenti táblázatból, hogy a parasztság, a francia társadalom legszámosabb osztálya nem rendelkezett közvetlen parlamenti képviselettel, pedig ez a társadalmi erő a 19. század folyamán forradalmak és ellenforradalmak, puccsok és államcsínyek sorsát döntötte el magatartásával.

Németországbanis az 1870-es évek hoztak döntő változást az államélet alakulásában. Bár az 1871. évi alkotmány Angliához és Franciaországhoz hasonlóan kétkamarás rendszert honosított meg, a Szövetségi Tanács (Reichsrat) sohasem játszotta a Lordok Háza vagy a francia szenátus szerepét. A Birodalmi Gyűlés, a Reichstag volt a törvényhozó hatalom tulajdonképpeni képviselője. Az 1871. évi alkotmány V/20. cikkelye értelmében: „A Birodalmi Gyűlés tagjait általános és közvetlen választásokon titkos szavazással választják meg.” A német alkotmányos fejlődés egyik legfőbb sajátossága: az 1870-es években keletkezett két tömegpárt, a Centrum és a Németországi Szociáldemokrata Párt a legmesszebbmenőkig élt az általános választójog kínálta előnyökkel és komoly veszélyt jelentett a frissen kivívott nemzeti egységre, továbbá a liberális pártok uralmára. Bismarck az 1878. évi kivételes törvény segítségével megkísérelte, hogy egy erőteljesen iparosodó nagyhatalom viszonyai közt egyszer s mindenkorra szétzúzza a szociáldemokráciát. A szociáldemokraták éppen az általános választójogot felhasználva tudták átvészelni az illegalitás 12 kemény esztendejét, sőt az 1890-es években milliós választási párttá váltak, messze megelőzve a kontinens valamennyi munkáspártját. Bár Bismarck 1890-ben bekövetkezett bukásával a kivételes törvény is hatályát vesztette, a hatalmon lévők az ún. kis ostromállapot alkalmazásával egy-egy nagyváros vagy körzet viszonylatában továbbra is alkalmazták a kivételes intézkedéseket a szociáldemokraták visszaszorítására. Ezért Németországban csupán csökevényes, látszat-parlamentarizmusról beszélhetünk, amelyet az egész tárgyalt periódusban kiegészített a nyílt vagy némileg leplezett rendőrterror.

Érzékletes képet fest a Reichstagról Wetterlé abbé, a Reichstag egykori küldötte. Mindent a pártvezérek döntöttek el a kulisszák mögött, ők kötöttek kompromisszumokat, ők jelölték ki a szónokokat. A bizottságok jelentéseit a kormány titkárai fogalmazták meg, az előadók csupán aláírásukat adták. A leglehangolóbbnak a képviselők zömének távolmaradását találta, a parlament 398 tagja közül jó, ha 60 jelen volt az üléseken. Amikor a munkások biztosításáról szóló reform megszavazására került sor, mindössze heten lézengtek az ülésteremben. Az abbé állítása szerint évente legfeljebb 3-4 olyan nap volt, amikor az ülésterem megtelt.

Ezzel át is tértünk a parlamentarizmus bírálatánakkérdésére, hiszen a Wetterlé abbé által szóvá tett jelenségek más országokban is jellemzők voltak. Kautsky már 1893-ban leírta, hogy a német burzsoázia többé nem a parlamentarizmusban, hanem csakis az abszolutizmus és a militarizmus uralmában hisz. Többen kifogásolták a politikai elit felhígulását; a magyar Kautz Gyula szavaival: „a bárdolatlanság kerül itt-ott túlsúlyba a pallérozottság fölött.” A „felhígulás” vádja mögött egy fontos történelmi jelenség rejtőzik: a századfordulóra a legtöbb országban a szociáldemokrata pártok számottevő parlamenti frakcióval bírtak, amelyek a végrehajtó hatalom rovására szélesíteni akarták a törvényhozás jogait.

A parlamenti képviseleti rendszer másik rákfenéjét a politikai szakírók abban látták, hogy a kormány gépezete mindenhatóvá lett, aminek következtében az általános választójog harmadrendűvé süllyedt. A francia megyék teljhatalmú urai, a prefektusok, a látszana sem ügyelve maguk „csinálták” a választási eredményeket. A francia kormány funkcionáriusainak száma 1880-tól 1900-ig 290 000-ről 1 416 000-re nőtt. Angliában a kormány csak 1918-ban hozta nyilvánosságra a parlament által nem is sejtett, 1898-ban és 1900-ban kötött titkos szerződéseket, pedig ezek jelentős állomások voltak az első világháború felé vezető úton.

Nagyon sok reformjavaslat született a szóban forgó időszakban az arányos képviseleti rendszer bevezetésére, a választások tisztaságának és függetlenségének biztosítására, a kormány mindenhatóságának megszüntetésére különféle garanciák útján. Mindez azonban nem változtatott a kétségbevonhatatlan tényen: az 1870-es évektől általánossá vált parlamentarizmus minden vívmánya ellenére sem bizonyult csodaszernek, növekedett a kormányok hatalma, s ezzel párhuzamosan csökkent az egyes képviselő lehetősége, hogy ténylegesen beleszóljon a törvényhozásba. A parlamentek így elsősorban a kormányzati politika bírálatának fórumai lettek.