Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

19. fejezet -

Választójog Angliában, Franciaországban és Németországban

BURUCS Kornélia

Választójog Angliában, Franciaországban és Németországban

Anglia. A parlamentarizmus mintaképének tekintett Angliában a választási rendszer az 1832., 1867. és 1884. évi választási reformok során alakult ki.

A kétkamarás parlament főrendiházát(House of Lords) nem választották. Ennek tagjai részben hivataluknál, részben a születés jogánál, részben királyi kinevezés folytán bírtak üléssel és szavazattal a Lordok Házában. A felsőház létszáma – a király által kinevezett peerek számának változása miatt – állandóan ingadozott: 1864-ben 465, 1878-ban már 503 tagot számlált. Összetételét a világi főurak túlsúlya jellemezte. (1878-ban pl. a 477 világi főúr mellett 26 egyházi méltóság kapott helyet a Lordok Házában.)

A felsőháztól eltérően az alsóházat(House of Commons) a választójogi törvények által szabályozott módon választották..

Az 1832. évi első választójogi reformtörvény az arisztokrácia befolyásának védelme mellett a polgárság tehetősebb részét is szavazati joghoz juttatta. Ezt úgy érte el, hogy számos, csaknem teljesen elnéptelenedett településtől (ún. rotten boroughs = rothadt helyecskék) megvonta a képviselőküldési jogot, s – új választókerületek létesítésével – addig nem képviselt fiatal iparvárosokat (pl. Manchester, Birmingham), ill. grófságokat juttatott parlamenti mandátumhoz. A választójogot e törvény a 21 életévhez és 10 font vagyoni cenzushoz kötötte, míg a passzív választójogot ugyancsak a betöltött 21. évhez, valamint – 1858-ig grófságokban 600, városokban 300 font évi jövedelemben állapította meg. A szavazás nyílt volt.

Az 1832. évi Reform Bill eredményeképpen – jóllehet az a 10 fontos cenzussal számos városlakótól, főleg munkástól vonta meg a szavazati jogot – a választásra jogosultak köre bővült: a királyság 14 millió lakosából a korábbi 220 ezerről 670 ezer főre emelkedett, képviselethez juttatva a polgári középosztályt is.

Az 1850–60-as években kibontakozó, csúcspontját 1866-ban elérő választójogi mozgalom hatására született meg az 1867. évi választójogi törvény, melyet lord Derby „sötétbe való ugrás”-nak nevezett. A törvény általánosságban a saját háztartással bíróknak biztosított szavazati jogot, de a jogosultság feltételeit a megye és a város esetében eltérően rögzítette. Városban választó volt minden 21. évét betöltött, törvényes akadály által ki nem zárt angol férfi, aki 1 év óta mint tulajdonos vagy bérlő lakóházat, ill. lakrészt bírt, s szegényadóját megfizette.A megyékben a teljes tulajdonú földbirtok, ill. a 60 éves haszonbérlet után az 1832-ben megállapított 10 font évi jövedelem összegét 5 fontra szállította le a törvény, míg az egyéb ingatlanok után a választójogi cenzust évi 12 font jövedelemhez kötötte. Az új bill is kizárta a szavazásból a nőket, valamint a főrendiház tagjait, az idegeneket, a hűtlenségben elmarasztaltakat, a választási korteseket, a fizetett rendőrség személyzetét stb. A törvény nem adott szavazati jogot a mezőgazdasági munkásoknak és azon ipari munkásoknak – zömében bányászoknak – sem, akik nem az ún. parliamentary borough-kban éltek. A megszorítások ellenére a törvény a választók körét jelentősen bővítette: kb. 1,3 millióról 1870-ig 2,2 millióra emelte. Ezzel 100 lakosra kb. 7-8 választó jutott.

Az 1884. évi törvény a népképviselet terén a megyékre és a városokra azonos minősítést rögzített, vagyis a városokra már 1867-ben megállapított háztartási és szállási szavazatot a megyékre is kiterjesztette. Sőt, ezentúl szállásnak ismerik el a hivatal vagy szolgálat fejében kapott lakrészt is. Ezen intézkedés révén az Egyesült Királyság választóinak száma 5 millióra emelkedett, s átlagban 100 lakosra 16 választó jutott.

Az új törvény a választójog kiterjesztésével párhuzamosan a választókerületek beosztását is alaposan megváltoztatta. Ezúttal 103 mezővárostól vonták meg az önálló képviselőküldési jogot, s a városi kerületek számát is csökkentették, míg a megyeieket növelték. A bill bevezeti a választókerületenkénti 1 képviselő választását.

Maga a választási eljárásmeghatározott menetben zajlott. Először elkészítették a választási lajstromokat,amelybe a tulajdon vagy adófizetés, ill. szállás alapján választásra jogosultakat vették fel. A községi tisztviselők által készített lajstromokat augusztus 1-jén közszemlére tették. A felülvizsgálat döntése ellen a főtörvényszékhez lehetett fellebbezni.

A választás első lépése a kijelölésvolt. 1872-ig a jelöltnek személyesen kellett megjelennie választói előtt a jelölési gyűlésen, ahol – nemritkán szitkozódások és tettlegességek közepette – ismertette programját. 1872 óta azonban a jelölés a választási elnök előtt, a jelölt, a jelölést indítványozó és pártoló – esetleg a jelölt által hívott még egy egyén – jelenléte mellett történt. A kijelölési idő lejártával (10–14h) az elnök óvadék fejében és egyenlő arányban felosztotta a választási eljárás hivatalos költségeit a jelöltek között. (A választás hivatalos költségei az 1875. évi törvény óta maximum 60-70 fontra rúghattak. Ide tartozott többek között a választások közhírré tétele, a választást lebonyolító tisztviselők díja, a választási és szavazási helyiségek bére, szavazólapok, szavazószekrény költsége stb.) Az elnök ezután kitűzte a szavazásnapját. A szavazás választókerületenként történt, de a megyei és városi hatóságoknak joga volt, hogy a választókerületet több szavazókörzetre osszák. A szavazás az 1872. évi ideiglenes választójogi törvény óta titkos volt, s nyomtatott szavazócédulán történt. A titkos szavazás ellenére a lajstromok és a szavazócédulák egymásra utaló számai alapján azonban kideríthető volt, hogy ki kire szavazott.

Az angol közjog nagy súlyt helyezett a választási visszaélésekvisszaszorítására is. Számos törvény és rendelkezés (pl. 1854 és 1883) született, melyek tiltják az etetést-itatást, megvendégelést, kényszert, megvesztegetést, más helyett való szavazást stb.

Franciaország. Franciaországban az 1875. évi alkotmány proklamálta az általános választójog elvét, melynek részleteit az 1875. november 30-i törvény tartalmazta. A III. köztársaság alkotmánya – a forradalmi hagyományoktól eltérően – kétkamarás parlamenti rendszert kodifikált. Angliától eltérően azonban itt nemcsak a képviselőkamarát, hanem a felsőházként működő szenátust is választották.

A törvény értelmében a szenátus300 tagja közül 75 kinevezett és elmozdíthatatlan volt – őket első ízben feloszlása előtt az alkotmányozó nemzetgyűlés jelölte ki, később a megüresedő helyeket a szenátus maga töltötte be –, míg a többi 225 tagot – az Algírra és a gyarmatokra eső 7 kivételével – megyénként választották. 1884-ben az elmozdíthatatlan szenátori helyeket megszüntették, s az egész szenátus választott testületté vált.

A szenátorrá választást 40 éves korhatárhoz és a polgári és politikai jogok birtoklásához kötötték. Nem jelöltethették magukat azonban a hadsereg és a haditengerészet tisztjei – kivéve a tábornagyokat, tengernagyokat és a tábornokok bizonyos kategóriáit –, valamint a volt uralkodó családok tagjai. A szenátort megyénként a megye alsóházi képviselőiből, a megyei tanácsok, a kerületi tanácsok és a községi helyhatósági tanácsok tagjaiból álló választótestület választotta. A 36 ezer községi helyhatóság mindegyike 1–1 szenátorválasztót küldött, míg a megyei és kerületi tanácsok küldöttei, ill. az alsóházi képviselők száma kb. 7000 volt. Azaz a senatus választói 5/6 részben a községek küldöttei voltak. Ezért mondhatta Gambetta a szenátusról, hogy az „Franciaország községeinek nagy tanácsa”.

A szenátori tiszt elnyeréséhez a szenátorválasztó jegyzékben szereplők legalább 1/4-ének leszavazására, s a szavazatok abszolút többségére volt szükség. Ha ezt egyik jelölt sem szerezte meg, a választást megismételték, s csak a harmadik szavazásnál volt elegendő a relatív többség. A szenátorokat 9 évre választották, háromévenként 1/3 részben újraválasztva őket.

A francia nemzetgyűlés alsóházát, a képviselői kamarát(Chambre des députés) az 1875. évi alkotmány értelmében általános választójog alapján választották. Aktív választójoggal bírt az a 21. évét betöltött francia férfi, aki szerepelt a választók lajstromában, 6 hónapja egy helyben lakott, s jogerős bírói ítélet nem korlátozta polgári és politikai jogaiban. Választhatók voltak a 25. évüket betöltött aktív szavazati joggal rendelkezők. A jelöltséghez előzetes ajánlás vagy más formaság nem szükségeltetett. Csak 1889-ben – a többes jelöltség megakadályozása végett vezettek be némi megszorítást, előírva, hogy a jelöltnek öt nappal a választások előtt azon megye székhelyén kell laknia, amelynek egyik választókerületében fellépni kíván.

Franciaországban a választó terület az arrondissement (a département-ok közigazgatási alosztálya) volt. Minden kerület 100 ezer lakosig 1–1 képviselőt választott, 100 ezer fölött pedig a lakosság arányában.

A választásra jogosultak összeírását a helyi hatóságok végezték, akik évenként felülvizsgálták a lajstromokat. (Ekkor törölték az elköltözöttek, a szavazati jogukat vesztettek neveit, ill. vették fel az új választókat.) A választói névjegyzéket – Angliához hasonlóan – 3 hétre közszemlére tették.

(A nyilvánosság ellenére természetesen itt is voltak visszaélések. Pl. 1894-ben Toulouse-ban 3000 nem létező személy neve szerepelt a listán.)

A választásokat 4 évenként, rendszerint augusztusban tartották. A községenként megejtett szavazás napját mindig vasárnapra tűzték ki, hogy az arra jogosultak akadálytalanul részt vehessenek rajta. A mezőgazdasági munkák, a közelgő őszi hadgyakorlat, ill. a jó idő kínálta hétvégi kirándulások miatt azonban sokan távolmaradtak az urnáktól. 1893-ban pl. Bouches du Rhône-ban a 74 jelölt a választók alig több mint felét tudta választásra „csábítani”. (Az idézett példa egyben azt is jelzi, hogy a választói passzivitással szemben a mandátumokért tömeges versengés folyt.)

A választás előtt a szavazásra jogosultak választási cédulát (carle electorale) kaptak, rajta a megye, a választókerület, a választó neve, a szavazás helye, ideje stb. A szavazáskor ezzel a cédulával igazolták magukat a választók, majd megkapták a fehér, nyomtatott szavazócédulát, rajta a jelöltek neveivel. Ebből a szavazóhelyiségen kívül kihúzhatott, ill. – ugyanilyen számban – újakat is felírhatott, s az összehajtott cédulát a választási elnök dobta be a két lakattal lezárt faládába. A szavazatok összeszámlálása nyilvánosan történt, az eredményt azonnal kihirdették.

Németország államrendszerét az 1871. április 16-án elfogadott alkotmány határozta meg, mely egyben megszilárdította Poroszország vezető szerepét is. Az alkotmány 4 birodalmi fórumot hozott létre: az állam élén császári minőségben a porosz-király állt. A csak a császárnak felelős kancellári tisztet is rendszerint a porosz miniszterelnök viselte. A széles jogkörű Szövetségi Tanács (Bundesrat) tagjait a szövetséges államok kormányai delegálták. Az 58 tagú tanácsban Poroszország a maga 17 voksával ugyancsak meghatározó szerepet játszott. A korlátozott jogkörű Birodalmi Gyűlés(Reichstag) tagjait általános, titkos és közvetlen választásokon választották. Az alkotmány szavazati jogot adott a 25. életévét betöltött német férfiaknak, míg a nőket, a gyámi, gondnoki hatalom vagy csőd alatt állókat, a nyilvános vagy közsegélyi szegényalapból segélyt élvezőket, a választási jegyzékben nem szereplőket, ill. az aktív katonákat és tengerészeket kizárta e jogból.

A birodalmi választásokat a császár rendelte el, s a választások napját (az egész birodalomban ugyanaz a nap) is ő határozta meg. Választható volt minden aktív választójoggal bíró személy, aki a Bundba tartozó államok valamelyikének legalább egy éve polgára volt.

A jelölt megválasztásához abszolút többségre volt szükség. Ha az első fordulóban egyik jelölt sem szerezte meg a többséget, úgy az első választás eredményhirdetését (4. nap) követő 14 napon belül a két legtöbb szavazatot kapott jelölt között pótválasztásra került sor. Ekkor már relatív többség is elegendő, szavazategyenlőség esetén pedig a választási biztos sorshúzással döntött a képviselő személyéről.

A választások során átlagban 100 ezer lélekre jutott egy birodalmi gyűlésbeli tag. A 397 fős, 3 évre választott Reichstagban Poroszországnak 235, Bajorországnak 48, Szászországnak 23, Württembergnek 17, Elzász-Lotharingiának 15, Badennek 14 stb. képviselője foglalt helyet.

A birodalom döntő befolyású országában, Poroszországban az 1850. évi alkotmány kétkamarás törvényhozó testületet hozott létre. Az urak házát (Herrenhaus) az uralkodóház nagykorú, a király által meghívott férfitagjai, a nemesség örökös jogú tagjai (98 fő) és a király által – főleg az arisztokrácia, a tábornokok és főtisztviselők köréből – kinevezett tagok alkották.

A képviselőházat (Landtag) az 1850-ben elfogadott, s kisebb módosításokkal 1918-ig érvényben levő választójogi törvény alapján választották. Szavazati joggal bírt minden 24. életévét betöltött, legalább 6 hónapja egyhelyben lakó, jogerős bírói végzéssel jogaiban nem csorbított porosz férfi. A nyílt, közvetett szavazás az ún. Dreiklassen-system (háromosztályú szavazás) alapján történt. Az ősválasztókat (Urwähler) állami egyenesadójuk alapján három osztályba sorolták úgy, hogy minden egyes osztályra az ősválasztók állami adóösszegének 1/3 része essék. (Az összeget községenként vagy kerületenként állapították meg. Az egyenesadót nem fizető ősválasztókat automatikusan a III. osztályba sorolták.) Minden osztály az illető kerület ősválasztóiból, de a három osztály bármelyikéből az elektorok 1/3-át jelölte ki, akik megválasztották a képviselőket. A választhatóság feltételei betöltött 30 éves kor, csorbítatlan állampolgári jogok és legalább egy éves porosz állampolgárság voltak. A képviselőt, akinek megbízatása 3 évre szólt, abszolút többséggel választották.

Bismarck távozása után (1890) e reakciós választójogi rendszer modernizálására Bethmann-Hollweg kancellár tett kísérletet. Az 1910 elején beterjesztett választójogi reform azonban – néhány kisebb módosítástól eltekintve – nem változtatott a háromosztályos választási rendszeren.