Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

20. fejezet -

Választójog a Balkánon

NIEDERHAUSER Emil

Választójog a Balkánon

A balkáni országok – két dunai román fejedelemség kivételével, melyek a hódoltság idején is megtartották államiságukat és belső önkormányzatukat a polgári alkotmányosság korára szabadultak csak fel az oszmán fennhatóság alól. A szó akkori európai értelmében vett rendi intézmények azonban még ott sem alakultak ki, az oszmán birodalomban pedig még kevésbé.

A szerbek 1804-ben indítottak meg egy felkelést, amely végül is 1815-től a dunai fejedelemségekre emlékeztető belső autonómiát biztosított nekik, a fejedelem azonban minden alkotmányos korlátozástól mentes uralmat gyakorolt. Az 1821-ben kezdődő görög felkelés rögtön az elején választott nemzetgyűlést hozott létre, mely Görögországot köztársasággá nyilvánította. De mire a nagyhatalmak nyomására az oszmán kormányzat végül elismerte az ország önállóságát, ugyanezek a nagyhatalmak egy bajor herceget ültettek a királysággá nyilvánított ország trónjára, s a király a szerb fejedelemhez hasonlóan abszolutisztikus módon uralkodott. Montenegro (Crna Gora) gyakorlatilag önálló volt. Püspökfejedelmeinek abszolutisztikus kormányzatát pusztán a törzsfőkből álló tanács, a skupština korlátozta valamelyest. A múlt század derekáig ezen a helyzeten nem sok változott.

Az a tény, hogy a lakosság túlnyomó többségét a parasztok tették ki, megnehezítette a modern, polgári jellegű alkotmányosság és politikai élet kiépítését. De a felettük egyfajta védnökséget gyakorló nagyhatalmak sem törekedtek arra, hogy a helyzeten változtassanak. A görögök és a románok esetében szó lehet ugyan hazai feudális jellegű uralkodó osztályról, nagybirtokosokról, de ez az oligarchia sem próbálkozott sokáig a modem államszervezet bevezetésével.

A múlt század derekára azonban a helyzet már változóban volt, még az oszmán fennhatóság alatt megmaradt területeken is. A tőkés viszonyok lassú behatolása kereskedő burzsoáziát és – az iskolarendszer lassú kiépítése révén – értelmiséget hozott létre. Ezek a rétegek – különösen az utóbbi – már az európai alkotmányosság átültetésére törekedtek. Amikor az 1853–56. évi krími háború után az orosz túlsúly megszűnt a félszigeten, s a nyugati nagyhatalmak további beavatkozásokkal próbálkoztak, megérett a helyzet a változásra. Voltaképpen másfél évtized leforgása alatt, 1864–79 között a Balkán államaiban – beleszámítva az 1878-ban félig függetlenné vált Bulgáriát is – sorra iktatták törvénybe az országok alkotmányát. Akortársak, véleménye szerint még kellően ki nem fejlett társadalmakra építettek így rá modern alkotmányos rendszereket.

Hazai előzmények híján idegen minták után kellett nézni, és a balkáni országok uralkodó elitje valóban a viszonylag legkorszerűbb példákat igyekezett követni. Apolgári jogrendszer számára általában a napóleoni francia polgári jog szolgált mintául, legfeljebb itt-ott módosítva az addigi szokásjog alapján. Az államszervezet, az alkotmányosság kérdésében a korban leghaladóbbnak számító, az európai állambölcselet elveit figyelembe vevő, arra építő 1830. évi belga alkotmány vált a példaképpé. Ezt vették át, az ország belső fejlődéséből vagy a nagyhatalmak óhajaiból származó módosításokkal. A belga alkotmány tartalmazta az amerikai függetlenségi háború és a nagy francia forradalom elveit, a szokásos liberális szabadságjogokat, a szólás, a gyülekezés, az egyesülés, az egyéni-személyi sérthetetlenség jogát, és a törvényhozás terén a választott testületek szerepét. Ezt vesszük szemügyre a következőkben országonként.

Görögországban 1862-ben elűzték a bajor királyt. A nagyhatalmak a következő évben egy dán herceggel „ajándékozták” meg az országot, és 1864. november 29-én meghirdették az alkotmányt. Ennek értelmében az ország örökletes királysággá alakult át. A törvényhozás a négyévenként megválasztott parlament hatáskörébe tartozott. A belga mintának megfelelően csak egy házból állt, s a 235 főnyi testületet a férfiak általános és közvetlen választójoga alapján titkos szavazással választották meg. Választójogosult volt minden 21. életévét betöltött férfi. (A nők választójoga az első világháború előtt egész Európában még ismeretlen jelenség volt, csak a századfordulón indultak meg mozgalmak megszerzése érdekében.) A passzív választójogot, tehát a képviselővé választhatás kritériumát az alkotmány csupán a betöltött 25. életévben szabta meg. A miniszteri felelősséget abban az értelemben, hogy a kormánynak a parlamenti többségből kell kikerülnie, csak 1876-ban vezették be. 1890. december 31-én revideálták az alkotmányt, de csak annyi változás történt, hogy a passzív választójogot a 30. életévben határozták meg. A képviselőket a választókerületekben a többségi elv alapján választották meg.

A görög választási rendszer a maga korában Európában eléggé ritka általános választójogával azt tükrözte, hogy a már korábban is erősen polgári jellegű görög társadalom, a maga erős, kereskedő és hajóépítő burzsoáziájával a század utolsó harmadára már erősen előrehaladt a polgári átalakulás útján.

Eltérő volt a helyzet az 1859-ben a két dunai fejedelemség egyesülése révén létrejött Romániában, a maga erős, feudális eredetű uralkodó osztályával, a nagybirtokos bojársággal. Ennek megfelelően a belga minta jelentős mértékben módosult. Az 1866. július 12-én (a Romániában használatos Juliánus-naptár szerint 1-jén) kihirdetett alkotmány ugyancsak örökletes monarchiát hozott létre, de itt az évenként ülésező törvényhozó testület már két házból (kamara) állt, és a választás is bonyolult rendszer. szerint zajlott.

A képviselőház (alsóház) tagjait 4 kollégiumban választották meg. Ezek nagyjából egyenlő számú képviselőt választhattak, jóllehet az egyes kollégiumokba, vagyis választótestületekbe tartozó választók létszáma messzemenően nem volt azonos. Az első kollégiumba tartoztak ugyanis azok a nagybirtokosok, akiknek az évi jövedelme meghaladta a 300 aranyat. (Ez a korabeli arany frank értékét jelentette, mert valójában ilyen pénznem nem volt forgalomban.) A második kollégiumot. az évi 100–300 arany jövedelemmel rendelkező nagybirtokosok alkották. A harmadikban azok a városlakók szavazhattak, akik évi 80 lei egyenesadót fizettek (ez magas pénzösszeg volt, tehát a vagyonos városi lakosságot jelentette), Vagy értelmiségi foglalkozásból – a kor szóhasználata szerint „szabad foglalkozásból” – éltek meg. Végül a negyedik kollégiumban szavazott minden 25. életévét betöltött férfi, aki bármilyen összegű egyenesadót fizetett. Ez azt jelentette, hogy a parasztság is rendelkezett választójoggal. Az egyenesadó kritériuma tehát a bérből élőket, napszámosokat stb. kizárta a választójogból.

Az első három kollégiumban a választás közvetlen volt, a negyedikben viszont közvetett: minden 50 választásra jogosult választott egy elektort, és azután ezek az elektorok választották közvetlenül a negyedik kollégium képviselőit.

Még inkább a felső osztályok befolyását tükrözi a szenátusnak nevezett felsőház. Ennek hivatalból tagjai voltak a trónörökös, az ortodox főpapok (metropoliták és püspökök) és minden megyéből az első két kollégium tagjai által választott egy-egy képviselő. Az alsóházat 4, a felsőházat 8 évre választották. Minthogy a törvény csak a két ház és az uralkodó egyetértéséből születhetett meg, a konzervatív erők fölényét ez a rendszer megnyugtatóan biztosította. A miniszteri felelősség elvét az alkotmány nem ismerte, a kormányt az uralkodó a képviselőháztól függetlenül nevezhette ki.

Az alkotmányt 1878-ban, a függetlenség megszerzése alkalmából, és kisebb mértékben még 1884-ben módosították. A szenátus létszámát 120, a képviselőházét 183 főben határozták meg. Az 1878. évi módosítás értelmében a négy kollégiumot hárommá vonták össze. Az elsőben a földbirtokosok szavaztak, a másodikban a legalább évi 20 arany frank értékű egyenesadót fizető városlakók vagy értelmiségi foglalkozásúak, a harmadikban pedig a többi, egyenesadót fizető állampolgár. Ebben a kollégiumban megmaradt a közvetett választás.

Jóval változatosabb a szerbiai helyzet, ahol több alkotmány is létezett, bár már itt hozzá kell tennünk, hogy az 1903. évi kivételével a korábbiak a korszak legnagyobb részében nem érvényesültek, mivel a fejedelem (1882-től király) az alkotmányt átmenetileg – többnyire évekig – felfüggesztette.

Az első, az 1869. évi alkotmány szerint a törvényhozó testület egy kamarából áll. Tagjainak, egynegyedét az uralkodó nevezte ki, háromnegyedét az egyenesadót fizetők választották. A túlnyomóan birtokos paraszti országban ez megközelítette a férfiak általános választójogát, hiszen adót nem fizető felnőtt férfi ekkor még nagyon kevés volt. A választás közvetlen volt, kivéve az analfabétákat, akik csak közvetve választhattak. A kormány itt sem volt felelős a parlamentnek (ezt nevezték most skupštinának), mely csak az uralkodó felhívására ülhetett össze, s amely – a görög és a román alkotmánytól eltérően – nem javasolhatott törvényeket. A szerb alkotmány ezt csak a fejedelemnek és a kormánynak biztosította. Egy másik, az eddigi alkotmányoktól kevésbé fontosnak tűnő eltérés az volt, hogy lényeges ügyek eldöntésére ún. nagy nemzetgyűlést kellett összehívni, amelynek létszáma a rendesnek a négyszerese volt.

1869 előtt már megvolt a kinevezett tagokból álló államtanács, mely némileg korlátozta a fejedelem hatalmát. Ezt az 1869. évi alkotmány is meghagyta, továbbra is kinevezett tagokkal, de csak tanácsadó szervként, illetve az állami hatóságok közti hatásköri viták eldöntésére, tehát valamiféle közigazgatási bíróságként.

1888-ban hozták meg az új, kétségtelenül demokratikusabb alkotmányt. Ennek értelmében a skupština továbbra is egykamarás maradt, de minden tagját választották. Választójoga az öt éve egyhelyben lakó, legalább 15 dinár évi egyenesadót fizetőknek volt, ami majdnem általános választójogot jelentett. A választás közvetlen és titkos volt. A passzív választójogot évi 30 dinár egyenesadó fizetéséhez kötötték. De az 1869. évi alkotmánytól eltérően – mely a magasabb állami hivatalok viselőit még kizárta ebből a jogból, az 1888. évi alkotmány kötelezővé tette, hogy minden választókerületben legalább két olyan képviselőt kellett választani, aki egyetemet végzett, vagy magasabb állami hivatalt tölt be. Jelentős módosítás volt, hogy ezentúl a parlament is nyújthatott be törvényjavaslatot. A nagy nemzetgyűlés intézményét az alkotmány meghagyta, de csak a rendesnek a kétszeres létszámában.

Az államtanács ebben az alkotmányban már tételesen a közigazgatási bíróság szerepkörét kapta meg, tagjainak csak a felét nevezte ki a király, másik felét – igaz, a király és a skupština által közösen összeállított névsorból – a skupština választotta.

Az utolsó Obrenović-uralkodó, Sándor király 1901. évi alkotmánya jelentős visszalépés volt. A nagy nemzetgyűlés intézményét eltörölte, és kétkamarás nemzetgyűlést vezetett be. Az alsóház 130 tagját megemelt vagyoni és műveltségi cenzus alapján titkosan választották meg, aminek következtében a választójogosultak száma tetemesen lecsökkent. A szenátusnak nevezett felsőházat az ortodox főpapokon kívül 30, a király által kinevezett és 18 választott tag alkotta. Ez a kétkamarás rendszer az egész törvényhozást a jóval konzervatívabb román parlamenthez közelítette volna, ha életbe léptették volna.

Az 1903. évi államcsíny, Sándor király meggyilkolása után némely módosítással az 1888. évi alkotmányt állították helyre. A szenátust eltörölték és ismét bevezették a nagy nemzetgyűlés intézményét. A képviselőket ezentúl három helyett négy évre választották, minden 4500 lakos után egy képviselőt. A választójogi cenzust azonban meghagyták: választó az a 21. életévét betöltött férfi volt, aki legalább 20 arany franknak megfelelő egyenesadót fizetett. A passzív választójognál 30 év és 30 arany frank adó volt az alsó határ. Az államtanács közigazgatási bíróságként megmaradt; 8 tagját a király nevezte ki, 8 tagját pedig a skupština választotta.

A módosulások mögött az a társadalmi változás húzódott meg, hogy a korábban egységes birtokos paraszti társadalom most már jóval inkább differenciálódott, több lett a vagyontalan falusi és még inkább városi lakosok száma, akiket a kormányzat már ki akart rekeszteni a hatalom gyakorlásából.

A bolgár alkotmányt a felszabadulás után (1878) a középkori fővárosba, Tirnovóba összehívott alkotmányozó nemzetgyűlés dolgozta ki, újra csak belga mintára. Míg egyebütt a nagyhatalmak befolyása nem volt durván közvetlen, itt a kidolgozás az orosz megszálló hatóságok iránymutatása szerint történt. A cári kormányzat politikai okokból, a balkáni befolyás növelése érdekében, igen liberális alkotmányt dolgoztatott ki. Szerb mintára bevezette a „nagy nemzetgyűlés intézményét. A lakosság minden 10 000 fő után egy, összesen 158 képviselőt választott a 21. életévüket betöltött férfiak általános választójoga alapján. A passzív választójog esetén 30 év és írni-olvasni tudás szükségeltetett. A törvénykezdeményezés jogát a nemzetgyűlés is megkapta, nemcsak a fejedelem. A 3 évre választott nemzetgyűlés október 15. és december 15. között ülésezett, amit szükség esetén meg lehetett hosszabbítani. Ha a fejedelem idő előtt feloszlatta, két hónapon belül ki kellett írnia az új választásokat. Az 1879. évi rendelkezéseket 1893-ban csak csekély mértékben módosították: 3 év helyett 5 évre választották a nemzetgyűlést, és minden 90 000 lakos után egy képviselőt. A miniszteri felelősség elvét a tirnovói alkotmány sem ismerte.

Az általános választójoggal és az egykamarás nemzetgyűléssel a bolgár rendszer a göröghöz hasonlóan eléggé demokratikus volt. A cári orosz kormányzat propaganda – szempontjai mellett itt – a szerbiai helyzethez hasonlóan, de a görögországival éppen ellentétesen – az a meggondolás játszott szerepet, hogy a választók túlnyomó többségét kitevő birtokos parasztság megnyugtatóan konzervatív.

Montenegróval röviden végezhetünk. Nikita fejedelem csak 1905-ben határozta el magát arra, hogy az addigi, mondhatni patriarchális abszolutizmust alkotmányos érával váltsa fel. (1879 óta ugyanis már a kinevezett tagokból álló szenátus sem működött.) Az alkotmány értelmében a törvényhozó testület a 90 főből álló skupština lett, ennek 14 tagját a fejedelem nevezte ki, 76 tagját pedig a felnőtt férfiak választották. Szinte azt mondhatnánk, az 1869. évi szerb alkotmányra emlékeztető berendezés, ami nagyjából meg is felel a két társadalom fejlettségi szintje közti időbeli különbségnek.

*

Ha most egy pillanatra arra gondolunk, amire már korábban utaltunk, hogy ti. a korabeli Európában az általános választójog csak a századforduló után kezdett elterjedni, és még akkor is távolról sem minden államban, az imént bemutatott alkotmányok az általános vagy az azt megközelítő választójoggal – egyedül Romániában voltak jelentős korlátozások –, és – ugyancsak Románia kivételével – a választójog egyenlőségével voltaképpen roppant korszerűeknek és haladóknak tűnnek: A kép teljességéhez persze hozzátartozik az is, hogy az alkotmányokat egyes államokban ideiglenesen felfüggesztették, még Bulgáriában is, majd két évre nem sokkal a felszabadulás után, Szerbiában pedig többnyire 1903-ig. Ezen túlmenően pedig a kormány erőszakkal, manipulációval könnyen befolyásolhatta a választásokat. Bulgáriában pl. ugyanaz a párt, amely kormánypártként abszolút többséget kapott, a legközelebbi választáson ellenzéki pártként már csak a szavazatok mintegy 10%-át szerezte meg – és hasonló példát még sokat lehetne felhozni. Az alkotmány betűinek a betartása mellett mindegyik államban ténylegesen a kormánynak, illetve az uralkodónak számos informális lehetősége volt a politikai uralom szinte abszolutisztikus gyakorlására. A balkáni példa világosan mutatja, hogy a társadalom tényleges helyzete és számos egyéb mozzanat mennyire befolyásolhatja a formális politikai jogok gyakorlását.