Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

21. fejezet -

Választás és csalás Magyarországon a századfordulón

SZABÓ Dániel

Választás és csalás Magyarországon a századfordulón

„... a választási visszaélések visszanyúlnak Magyarország legrégibb történetébe. Hiszen volt egyszer királyválasztás is Magyarországon, mely közönséges választási visszaélés volt. Szilágyi Mihály 40 000 katonával választotta meg Hunyadi Mátyást, odaállítván azokat a Duna jegére és felüzenvén az akkori követeknek, hogy szerény akarata az, hogy Mátyás öccse legyen a király és a 40 000 katona e célból van odaállítva. (Derültség a jobboldalon.) S méltóztassanak csak a múlt századok képviselőválasztásait megnézni, mikor a nemesek választottak követeket utasítások mellett, olvassák el magának Deák Ferencnek választását Zalában, vagy a kurta nemes kortesek viselt dolgait... a választási visszaélések nem egy kormánynak, nem egy pártnak a hibái, legkevésbé sem a munkapártnak és a munkapárt vezetőségének kizárólagos hibái. (Zaj a baloldalon.) Ha önök a választási visszaéléseket ki akarják irtani, akkor elsősorban azt várhatjuk el önöktől, hogy őszintén és férfiasan mondják utánam azt, hogy ezek a visszaélések minden pártnak Magyarországon évszázadok óta folytonos hibáit képezték.” Így beszélt Várady Zsigmond munkapárti képviselő 1910. július 13-án a képviselőházban.

1909-ben báró Bánffy Dezső mondotta az általa vezetett 1896. évi választásokról: „Tudom jól, hogy miként róják fel önök nekem az általam csinált választásokat. Senki sem gondol arra, hogy miről is volt szó. Biztosítanom kellett a kormánytöbbséget, amelyet mindenféle ellenségek támadtak: emberek, akik a politikai glóbuszon csak táncolni akartak, mágnások, akik még több hatalomra törtek, mint amennyivel sajnos már rendelkeztek, klerikálisok, akiknek nem felelt meg az egyházpolitikai törvényhozás. Az a veszély fenyegetett, hogy olyan társaság kerül felülre, mint amilyen ma is van: akarnokok, üzletelők és gazemberek társadalma, amely szegény országunkat el fogja pusztítani. [Bánffy itt a koalíciós kormányzatról beszél.] Természetesen, ahol erőszak fenyegetett, a csődületek veszélyesekké váltak, a hadsereget is alkalmaznunk kellett. Lőttek is. Vér is folyt... Általában enyhe eszközöket alkalmaztam, amilyeneket már mások is előttem: Például hivattam egy körjegyzőt és megkopogtattam a vállát: Kedves barátom akarsz királyi tanácsos lenni? Akkor a következőkben ezt és ezt kell csinálnod. Ha mindez nem tetszik neked, akkor talán nem leszel királyi tanácsos, sőt még kevesebb leszel! Elhatározta, hogy udvari tanácsos lesz, hát én vagyok a bűnös ezért?

Ugyanebben az időben, az ugyanilyen látogatásoknál, a választási ügyekre egy zsák pénz volt nálam. A következő látogatónak azt mondtam: Mennyi pénzre van szükséged ahhoz, hogy a választások szép simán, minden teketória nélkül menjenek? Egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy a kérdezett zavarba jött volna, amikor ilyen vagy olyan mélyen a zsákba nyúltam. Gondoljon arra, hogy mi magyarok harcias, öntudatos nép, de egyszerű eszközöket kívánó egyszerű nép vagyunk.”

A továbbiakban a dualizmus kori választási eljárást próbáljuk röviden ismertetni, s bemutatni azokat a választási csalásokat, visszaélési formákat,amelyeket ez az eljárás lehetővé tett,samely lehetőségekkel a választásban részt vevő pártok – természetesen nem minden esetben – ténylegesen éltek is.

Példáink túlnyomó többsége az 1896. és az 1910. évi választásokra vonatkozik. E két választás volt a dualizmus utolsó évtizedeiben a leghírhedtebb, ennek csalásairól, visszaéléseiről vagy stiklijeiről – hogy mindkét tábor szókincsét használjuk – jelent meg a legtöbb brosúra, áll rendelkezésünkre a legtöbb adat. Ugyanakkor e két választás példája is bizonyítja, hogy nem a választási csalások döntötték el a választások eredményét,báregy-egy választókerületben talán meghatározták, hogy melyik párt jelöltje kapja meg a mandátumot.

Egy-egy választás kiírása után, vagy várható kiírása előtt már megindult az ún. választási küzdelem. Az egyes pártok szervezői, kortesei elindultak, hogy felmérjék pártjuk vagy jelöltjük esélyeit az egyes kerületekben. Előzetes latolgatásra adott lehetőséget a korábbi szavazás, vagy a helyi megyei vagy városi képviselőtestületek megválasztásánál elfoglalt álláspont. A nyílt szavazás következtében ugyanis mindenkiről tudták, hogy korábban kire szavazott. A választók nem voltak a mai értelemben vett pártokba szervezve, csak a választási kampányokra alakultak meg a helyi: megyei, választókerületi pártszervezetek, melyek feladata a támogatók nyilvántartásba vétele, s újabb támogatók megnyerése volt.

A választásokat befolyásolhatta a választók évenkénti összeírása is,mivel a várható erősebb összecsapások előtt, az összeírók – általában, de nem kizárólag a kormánypárt hívei – valamilyen indokkal a várható ellenzéki szavazókat gyakran kihagyták a választólistákról, így csökkentve az ellenzéki, illetve a másik párti jelöltek esélyeit. Nyitra vármegyében pl. 1895-re 22 812, 1896-ra 19 057, 1897-re pedig már csak 17 073 választót írtak össze, s a főispán a miniszterelnökhöz írott jelentésében leírja, hogy hány ellenzéki szavazót sikerült kihagyni. 1910-ben ezen eszközt nem alkalmazhatták a hatalmon lévők, mivel az összeírások még a koalíciós kormány idején történtek meg.

A választások előtt a jelöltek bejárták a kerületet s nagygyűléseken ismertették saját és pártjuk programját. A helyi hatóságoknak – melyek nem okvetlenül a kormánypártot támogatták, hiszen a municipiális hivatalnokok is választottak voltak – ilyenkor lehetőségük volt arra, hogy a „nemkívánt” jelöltek kortesútja elé akadályokat gördítsenek, formai kifogásokkal megakadályozzák, hogy a jelöltek kifejthessék álláspontjukat a kerület választópolgárai előtt. Az akadályok a legkülönbözőbbek lehettek: Vlad Aurél román képviselőjelölt egy gyűlését pl. a környéken állítólag dúló toroklobjárvány miatt fújta le a szolgabíró, míg a főszolgabíró megtiltotta a jelöltnek, hogy választókerületét autóval járja be, azzal az indokkal, hogy így bizonyos időszakokra, s főleg az úton, kikerül a lassabban közlekedő hatósági ellenőrzés alól.

Lényeges volt, hogy a jelölt helyi korteseimilyen propagandátfejtenek ki a jelölt vagy pártja érdekében; milyen politikai vagy nem politikai eszközökkel kísérlik meg a választók befolyásolását. A korteseknek és a helyi tekintélyeknek így láthatóan igen erős befolyásuk volt egy-egy választás kimenetelére. A kortesekkel kapcsolatosan is felmerültek választási csalások. Nemcsak a választókat, de őket is meg lehetett vesztegetni, lefizetni, hogy ne támogassák az ellenpárt jelöltjét, vagy pedig egyszerűen álljanak át.

Az állami hivatalnokok, vagy más, függő helyzetű, de a saját környezetükben tekintélyes emberek befolyásolására más lehetőségek is voltak. Meg lehetett fenyegetni őket, hogy állásukat vesztik, ha nem a „megfelelő” személy mellett korteskednek, vagy át lehetett helyezni őket az ország egy másik területére, s ezzel gyakorlatilag kikapcsolni a várható vagy éppen folyó választási küzdelemből. Előfordult ilyesmi törvényszéki és vasúti hivatalnokokkal, pénzügyi tisztviselőkkel, de egyes uradalmi alkalmazottakkal, s a Néppárt esetében papokkal is. Az ellenzéki tekintélyek megnyerésének szélsőséges példája, mikor egy aradi szerkesztő nemességet kapott jutalmul a kormány támogatásáért.

Maguknak a korteseknek is számtalan „törvénytelen” befolyásolási eszköz állt a rendelkezésükre. A választás lebonyolításának módja olyan volt, hogy gyakorlatilag már a választás előtt nyilvánvaló volt a legtöbb esetben, ki kire szavaz. Megszervezhették az ellenpárt választóinak megverését, az ellenpárt zászlóinak, plakátjainak letépését. Előfordultak életveszélyes fenyegetések is. Egyes községek kisebbségi választói – s ezek lehettek akár kormánypártiak is – a szavazás előtti napokat csak házaikba zárkózva tudták átvészelni, ha nem voltak hajlandók az ellentáborhoz csatlakozni.

A befolyásolási eszközök között azonban az első helyen a pénz, a szavazatvásárlásállt. Ezzel gyakorlatilag minden párt élt, de lehetőségeik nem voltak egyformák. Apponyi Albert – nem kevés ellenzéki elfogultsággal – ezt írja visszaemlékezéseiben: „... Ezek a szomorú jelenségek korántsem szorítkoztak a kormánypártra... Ámde a partie nem volt egyenlő a kormánypárt és ellenzék között, mert az ellenzéki jelöltek csak a magukéból költhettek, a kormánypártiak a pártkasszából nyertek bőséges támogatást... A kormánypárti kassza..., mely kitüntetéseket vagy egyéb viszontszolgáltatásokat keresők, a hatalomhoz simuló gazdagok, vállalatok és bankok hozzájárulásaiból táplálkozott, némely választásnál (különösen 1896 és 1910) milliókra rúgott.” Valóban a kormánypárt kasszája volt a legnagyobb: ide kerültek a nemesítésekért, bárósításokért adott pénzek, a vállalatok „hálái” egy-egy előnyösebb szerződésért stb. A többi párt saját gazdagabb támogatóira támaszkodhatott – a Néppárt az egyházra is –, de híjával volt a hatalomból eredő pénzügyi forrásoknak. A kormányon lévő párt másik előnye a közigazgatási apparátus volt, amely végezte a pénz elosztását, s így nem volt szükség külön választási apparátus kiépítésére, ellentétben a többi pártokkal. A pénz a főispánok s egyéb állami tisztviselők támogatásával vagy legalábbis tudtával jutott el a választókhoz.

A pénzt a legkülönbözőbb módon juttatták el a szavazókhoz: vagy a választás előtt egyenként fizettek a választóknak, vagy előleget kaptak. Olyan is előfordult, hogy takarékpénztárba letétbe helyezték, s csak „helyes” viselkedés esetén vehették fel azt a szavazók. Volt, mikor nem egyes választóknak ígértek és adtak pénzt, hanem egész községeknek: iskolát, a templomba toronyórát ígérve. Az összegek különbözőek voltak a választási küzdelem élességétől, s részben az ellenjelölt pénztárcájától függően.

A pénz mellett a választási csalásra lehetőséget adott az emberek feletti hatalommalvaló visszaélés. Egy-egy választókerületben esetleg az ott fekvő uradalom volt a mindennapi élet meghatározója: tőle függhettek a munkalehetőségek, a legelőhasználat, az erdőhasználat stb. Ha egy ilyen uradalom tulajdonosa akarta, álláspontja eldönthette a kerület választását. Ez a lehetőség mindenekelőtt a sok nagybirtokost tömörítő Néppártnak, Nemzeti Pártnak és Alkotmánypártnak állt rendelkezésére. De voltak, mint ismeretes, kormánypárti és függetlenségi nagybirtokosok is. A kincstári s egyházi birtokok szerepe ugyanolyan volt, mint a magánbirtokosoké. De előfordult az is, hogy egy dohánygyár tulajdonosa fenyegette meg munkásnőit: elbocsátja őket, ha apjuk nem az általa is támogatott pártra szavaz.

A hatalommal való élésre és visszaélésre más lehetőségek is voltak. A Néppártnak rótták fel ellenfelei, hogy mindenekelőtt pap kortesei, támogatói azzal fenyegették a hívőket, hogy ha a Szabadelvű Pártra, azaz a kormánypártra szavaznak, bezárul előttük a templom ajtaja, gyerekeiket nem keresztelik meg, nem temetik el őket, vagy az egyházi iskolában megbuktatják gyermekeiket. (A buktatással való fenyegetés természetesen az állami iskolákban is előfordult.)

Míg a római katolikus egyházhoz kötődő Néppárt mindenekelőtt a vallás kölcsönözte tekintélyét és hatalmát használhatta fel a választók befolyásolására templomi zászlók alatt, egyházi szertartásokkal összekapcsolva tartottak politikai gyűlést; a templomban szólt a pap az „egyházellenes” szabadelvűek ellen –, addig a közigazgatási tisztviselők egy sor más lehetőséggel rendelkeztek a szavazók „maguk mellé állítására”: megvonhatták az ellenfél szavalóinak italmérési vagy trafikengedélyét, gyakrabban tartottak egészségügyi ellenőrzéseket a választások előtt, s megígérhették, hogy a szabálytalan trágyadombokért kirótt bírságokat elengedik, ha a választók „jól viselkednek”. Egyes helyeken összeírták a kutyákat, adóval fenyegetve a választókat, de ígérték a katonai szolgálat elengedését, s ellenzéki szavazás esetén az aratási szabadság megtagadását is. Megbüntették a választókat szekereik „gyorshajtásáért”, pálinkafőzésért stb. Néha letartóztatták a várható ellenzéki szavazókat, a büntetések elengedését ígérték a saját pártjukra való szavazás esetén. Néha marhavész zárlat elrendelésével fenyegettek meg egész községeket, mely alól csak a voks „helyes” felhasználása mentesített. A fenti eszközökkel mindenekelőtt a kormánypárt élt, de azokban a megyékben, ahol a közigazgatás a függetlenségiek kezében volt, ők is alkalmazták ezeket.

Számtalan alkalmat adott a visszaélésekre a szavazás lefolyása is. A szavazás ugyanis nyíltan történt. A szavazatszedő bizottság előtt megjelentek egy-egy község ilyen vagy olyan párti szavazói, egyenként leadták voksukat, amelyet a bizottság a jelölt neve mellé elkönyvelt. Az egyes pártok külön csoportosultak, külön vonultak a választás színhelyére. A választás helyének elérése bizonyos esetekben hosszabb időt vett igénybe, mivel egy-egy választókerületben csak egy városban vagy községben volt szavazóhelyiség. A választóknak a választás helyére való eljuttatása újabb visszaélésekre adott lehetőséget. A fuvardíjak, s az időközi ellátás fizetése a választási lekenyerezés meghatározó formája volt. 1899-ben ugyan törvény szabályozza a fuvardíjakat és azt, hogy a jelölt mennyiben láthatja vendégül szavazóit, de az így meghatározott összegek egyes kerületekben eleve igen magasak – pl. Baranya megye bizonyos választókerületeiben 16–24 000 korona között vannak –, másrészt az összeg áthágása igen könnyű. A választók leitatása általános szokás, a választók egy része is úgy érzi, hogy legalább ennyi haszna legyen a választásból. Előfordult olyan is; hogy a vendéglátás közben a szavazókat bezárták, hogyjóllakottan, alkohollal telve nehogy a másik táborban kössenek ki.

A különböző párti választók szétválasztásának, külön gyülekeztetésének indoklása az volt, hogy nehogy verekedés törjön ki közöttük, amire a hosszú itatások, etetések után kétségkívül volt lehetőség. A két tábor elválasztására karhatalmat is igénybe vettek, s a szavazóhelyiséget kordonnal vették körül. Ezt csak a választási elnök által kiadott passe partout segítségével lehetett átlépni. A választási elnökök játszhattak az átlépési engedélyekkel: az ellenpárt híveinek kevesebbet adhattak ki, mint az általuk támogatott pártnak. Megesett az is, hogy az ellenzéki választók, akik sokszor a szavazóhelyiségtől messze táboroztak – lévén a választási elnök joga eldönteni, melyik párt hol gyülekezzen –, nem értesültek arról, hogy náluk a voksolás sora. Esetleg a hosszú és kényelmetlen várakozás az ellenpárti választókat elijeszthette a választásokon való részvételtől.

Maga a szavazóhelyiségújabb visszaélésekre adott lehetőséget. Egyes választókat visszautasítottak, ha nevüket nem úgy ejtették, ahogyan az a választási listában szerepelt (esetleg nevük szlovák, román vagy német variánsát mondták), kétségbe vonták korukat. Ha mondták gúnynevüket, az volt a baj, ha nem mondták, az.

Nem tudjuk, hogy csak anekdotaszerű, vagy valóban csak anekdota az a Mikszáth Kálmán által is leírt, de több választáskor a választásokat támadó pamfletek által kifogásolt módszer, hogy a szavazatszedő bizottság igen durva a választókkal szemben, sokáig várakoztatja őket. Ekkor feltűnik egy jó ember, aki azt mondja, hogy van egy másik bizottság is, és ott nem kell várni. A szavazók – a mindenkori ellenpárté természetesen – odamennek, leszavaznak; udvariasak velük, elfogadják a szavazatukat, nem vonják kétségbe személyazonosságukat. Csak később derül ki, hogy ez nem hivatalos szavazóhelyiség volt, hanem afféle „magánakció”. A választók azonban már hazamentek, így szavazatuk elveszett.

Ha mindezek a módszerek nem segítettek – vagy ha túlzottan is hatásosak voltak –, állítólag előfordult néhányszor, hogy a saját jelölt biztos vereségén elkeseredett választó vagy kortes a szavazási listát eltépte vagy a tintát ráöntötte, s ezáltal újabb választást kényszerített ki.

A választások ellen beadott petíciók – ha hihetünk nekik – bizonyítják, hogy a „politikai erkölcs” egyforma volt szinte valamennyi magyarországi parlamenti pártnál,ha lehetőségeik nem is voltak egyformák. Mégis helytelen volna azt gondolni, hogy a csalások határozták meg a magyarországi parlamenti képviseletet. A dualizmus kori magyarországi pártpolitika 67–48-as megosztottságával lényegileg az első pillanattól az utolsóig az alternatíva hiányára épült. A választási rendszer: szűk választójog, nyílt szavazás stb. pontosan ennek fennmaradását, az alternatívák, az új frontvonalak kialakulásának megakadályozását szolgálták. A választási eredményeket ezek a „törvényes” keretek, szabályok határozták meg, s nem az ugyancsak az alternatíva hiányából következő választási csalások.