Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

23. fejezet -

Választójog 1918–19-ben

HAJDU Tibor

Választójog 1918–1919-ben

1918. október 31-én a forradalom olyan kormányt juttatott hatalomra, melynek tagjai az előző években a választójog bővítéséért vívott harc élvonalában álltak. Mi sem lett volna természetesebb, mint hogy a forradalom másnapján proklamálják az általános, titkos, egyenlő választójogot. Nem ez történt. A kormány ragaszkodott a forradalmi törvényesség kialakításához és megtartásához. A forradalmi Nemzeti Tanács 1918. november 16-ra összehívta a helyi nemzeti tanácsok országos gyűlését („Nagy Nemzeti Tanács”), és az „nemzetgyűlésként” Néphatározatot hozott a független Magyar Népköztársaság kikiáltásáról, kimondta a régi országgyűlés megszűnését és elhatározta az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását.

1918. november 23-án a Nagy Nemzeti Tanács felhatalmazása alapján a Károlyi-kormány „1. Néptörvény”-ként tette közzé választójogi rendeletét. Elvileg és lényegében általános, titkos, egyenlő és közvetlen választójog volt ez, s azáltal, hogy a nőkre is kiterjedt, európai viszonylatban a legdemokratikusabb választójogok közé tartozott. Különös, hogy bár egyébként a törvény mindenféle cenzust, kétkamarás rendszert stb. eltörölt,csekély, de értelmetlen megkülönböztetést tett nők és férfiak között. Míg a férfiak 21, a nők csak 24 éves koruktól bírtak választójoggal és a nőktől a törvény megkívánta az írni-olvasni tudást is.

Ha a törvény alapján azonnal megtartják a választásokat, annak meglett volna az a nagy előnye a kormány szempontjából, hogy a demokratikus szabályok alapján megválasztott képviselők csaknem az egész ország lakosságát – Horvátországot és a szerb hadsereg által megszállt Pécs–Baja–Szabadka vonaltól délre eső vidéket kivéve – képviselték volna, ami felért volna egy népszavazással. Márpedig az új nemzeti államok szerették Wilsont, de nem szerették a népszavazást. Miután azonban a választások megtartását a Károlyi-rezsim bukásáig halogatták, az országnak nem volt legálisan megválasztott, parlamentáris kormánya. Márpedig Wilson a forradalmi kormányokat nem szerette.

A választások kiírása halogatásának egyik oka éppen az volt, hogy a Károlyi-kormány tartott a választási küzdelemóhatatlan elmérgesedésétől,elsősorban a nemzetiségi területeken. Tartottak a győztes hatalmak haragjától is, ha ily módon, mintegy egyoldalú népszavazással, prejudikálnak a párizsi békekonferencia határozatának. Később azonban éppen a forradalom krónikus bel- és külpolitikai válsága miatt 1919. március elején mégiscsak kiadták a választási eljárást részletesen szabályozó XXV. néptörvényt,és április 13-ra kitűzték a választás napját. Megtartására már nem kerülhetett sor; sőt a szociáldemokrata párt balszárnya többek között azért közeledett a Kommunisták Magyarországi Pártjához, mert az MSZDP választási győzelmét kérdésesnek tartotta. (Becslésünk szerint, ha sor kerül a választások megtartására, a szavazatok nagyjából egy-egy harmadát kapta volna az MSZDP, a kisgazdapárttal szövetkezett Károlyi-párt és a különböző jobboldali, ellenforradalmi pártok.)

A választások elodázása nem jelenti, hogy a polgári demokratikus forradalom nélkülözte volna a népképviseletfórumait. A forradalom napjaiban az orosz szovjetek példájára, mindenütt munkás- és katonatanácsokszerveződtek. A Nemzeti Tanács felhívására a városokban és falvakban helyi nemzeti tanácsok alakultak, ezek a község összetételét tükrözve adtak hangot a vagyonos osztályok vagy a kétkezi dolgozók, a gazdag vagy szegény parasztok kívánságainak. Általában együttműködtek a régi közigazgatással, de háttérbe szorították a helyi képviselőtestületeket. Az osztályellentétek kiéleződése pontosan tükröződött a nemzeti tanácsok működésében: a helyi közigazgatás irányítását elfogadók passzívvá váltak, a munkástanács, a hazatért katonák befolyása alá kerülők maguk is „szovjetként” kezdtek viselkedni.

A kormány kénytelen volt gyors megoldást, kompromisszumot keresni a mind forradalmibbá váló helyi tanácsokés a régi rendhez húzó közigazgatásközött. 1919. január 30-án törvényt adtak ki „a városok közigazgatási szervezetének ideiglenes módosításáról”, a régi képviselőtestületek feloszlatásáról és helyettük ideiglenesen a kormánybiztosok által kinevezendő „néptanácsok”-ról.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után a hatalom a munkás- és katonatanácsokkezébe került. Az új forradalom minden módon igyekezett hangsúlyozni teljes szakítását a kapitalista rendszerrel, még annak forradalmi–demokratikus átalakulásával is, valamint egységét Szovjet-Oroszországgal, mint a világforradalom alapjával. Ezért nemcsak a választás előkészületeit állította le, hanem az új állam, az új kormány elnevezésével, a minisztériumok nevének népbiztosságra változtatásával stb. is kifejezésre juttatta a magántulajdon rendszerének teljes tagadását.

A korabeli kommunista ideológiának teljesen megfelelt volna az is, ha összehívják az új forradalomban döntő szerepet játszott munkás- és katonatanácsok kongresszusát, esetleg a forradalmat támogató volt falusi nemzeti tanácsok, városi néptanácsok küldötteinek részvételével, ami, tekintettel a forradalmi közhangulatra és a jó közlekedésre, akár 1-2 nap alatt megvalósítható lett volna. Ezzel szemben a budapesti munkás- és katonatanács,mely március 21-én a forradalmat proklamálta és felhatalmazást adott a Kormányzótanács megalakítására, akkori formájában már össze sem ült többé. Csak a vidéki munkástanácsok folytatták működésüket az új tanácsválasztásig, szükség esetén kiegészítve vagy megújítva. Falun csaknem mindenütt új „ideiglenes munkás-, katona- és földmívestanácsok” alakultak március végén.

1919. április 7–8-án az egész országban új helyi munkás-, katona- és földmívestanácsi választásokat tartottak. (Helyenként 1-2 nappal később, esetleg előbb.) Ilyenfajta országos választás Szovjet-Oroszország első éveiben ismeretlen fogalom volt: az időközönként összehívott országos szovjetkongresszust a működő helyi szovjetek küldöttei alkották. Hogy a magyar Tanácsköztársaság ilyen általános helyitanácsválasztást tartott, mégpedig azonnal, sok fontos feladat előtt prioritást adva ennek, azt mutatja, hogy a Kormányzótanács bizonyítani akarta: a rendszerváltozás lényege nem az április 13-i választások elsikkasztása, nem félnek a választásoktól (mint az előző kormány), s a rendszer nem antidemokratikus, hanem a direkt, „népi” demokrácia alapján áll.

1919. március 31-én hagyta jóvá a tanácsválasztások rendjét szabályozó ideiglenes Alkotmányta budapesti kerületi szocialista pártszervezetek és munkástanácsok értekezlete. Az ideiglenes Alkotmány szerint „Választók és tanácstagokká választhatók nemre való tekintet nélkül mindazok, akik 18-ik életévüket betöltötték és a társadalomra hasznos munkából élnek, mint a munkások vagy alkalmazottak stb., vagy olyan háztartási munkával foglalkoznak, amely az előbb említett munkásoknak, alkalmazottaknak stb. munkáját lehetővé teszi. Választók és választhatók továbbá a Vörös Hadsereg katonái, valamint a Tanácsköztársaságnak azok a hasznos munkából élő munkásai és katonái, akik munkaképességüket egészen vagy részben elvesztették.

Nem választók és nem választhatók azok: a) akik nyereség szerzése céljából bérmunkásokat alkalmaznak, b) akik munka nélküli jövedelemből élnek, c) kereskedők, d) lelkészek és szerzetesek, e) elmebetegek és gondnokság alatt állók, f) akiknek politikai jogai aljas indokból elkövetett bűncselekmény miatt fel vannak függesztve...”

A tanácsválasztásokon a korábbinál sokkal nagyobb számú (az összlakosság felére becsülhető)választónak mintegy fele, több mint 2 millió fő szavazott. Budapesten csaknem teljes volt a részvétel, a városokban általában a jogosultak többsége leszavazott (még a franciák által megszállott Szegeden is a lakosság 35%-a), falunviszont csak a lakosság 16-20%-a. A távolmaradók többsége nő volt. (Mivel hazánkban először kaptak a nők választójogot, nagy részük nem mert részt venni a szavazáson, számos községben nem is engedték őket az urnákhoz, féltve tőlük a választás komolyságát.) Csökkentette a választók számát, hogy helyenként a kizsákmányoló fogalmát a középparasztok egy részére is kiterjesztették; a tanyás, szétszórt településeken az érdektelenség tartotta vissza a távolabb lakókat.

A hat hónapra választott tanácstagok nagy többsége a városokban ipari munkás, falun munkás és törpebirtokos volt. A Dunántúlon és néhány észak-magyarországi megyében nagyobb volt a módosabb gazdák részvétele a választásokon és a tanácsokban. A megválasztott tanácsok névsorait felülvizsgálták és számos községben – ahol nagygazdák, polgári elemek kerültek a vezetésbe – a megyei tanács új választást rendelt el.

A helyi választások után egy héten belül meg kellett választani a budapesti, járási, megyei tanácsok tagjait és a Tanácsok Országos Gyűlése küldötteit. Ezeket nem közvetlenül választották, hanem a falusi és városi tanácsok delegálták saját tagjaik közül, megfelelő arányszámban. A megyei, járási tanácstagok kiküldőik által bármikor visszahívhatók voltak, s erre gyakran sor is került, így a közvetve választott magasabb tanácsok tagsága számos esetben módosult. A Tanácsok Országos Gyűlése 1-1 tagját a megyei és városi tanácsok választották 50 ezer szavazásra jogosult után; mivel a városi tanácsok a megyei tanács megválasztásában is részt vettek, így kétszeres szavazatuk volt a Tanácsok Országos Gyűlése küldötteinek választásánál. A városi tanácsok valóban központjai voltak a forradalom életének, a falusiak főleg az első hónapokban. A falusi tanácsok aktivitása június–júliusra sokat csökkent, részben a parasztpolitika hibái, részben a nyári munkák miatt, s nem utolsósorban a leginkább forradalmi agrárvidék, a Tiszántúl román megszállása miatt.

A budapesti Munkás- és Katonatanács helyzeténél fogva különleges politikai súllyal rendelkezett. Ülésén határozták el a Tanácsköztársaság kikiáltását és megszüntetését, a munkásság májusi mozgósítását.

Június 14-én ülhetett csak össze a Tanácsok Országos Gyűlése az időközben bekövetkezett hadiesemények miatt. Akkor viszont tíz napon át ülésezett, s az Alkotmány elfogadása mellett elég éles hangú vitákban tárgyalta meg a Tanácsköztársaság bel- és külpolitikáját. A viták jegyzőkönyvét azonnal közzé is tették (kihagyva 1-2, kifejezetten jobboldali szociáldemokrata hozzászólást, köztük Somogyi Béláét). A Tanácsok Országos Gyűlése megválasztotta a 150 tagú Szövetséges Központi Intéző Bizottságot (SZKIB), melynek jogkörébe tartozott többek között a kormány kinevezése és beszámoltatása. Ezzel teljessé vált a Tanácsköztársaság képviseleti rendszere. A SZKIB már csak a forradalom utolsó heteiben tarthatott néhány ülést.

A tanácsrendszer kimondatlanul az egypártrendszeren alapult, bár formálisan párthoz tartozásról nem volt szó a tanácsok választásánál. A pluralitás helyett a demokratizmust az általános választhatóság mellett, a félévenkénti újjáválasztás és a népgyűlés által való bármikori visszahívás lehetősége biztosította.