Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

24. fejezet -

A szovjet demokrácia születése

MENYHÁRT Lajos

A szovjet demokrácia születése

„Az [1918.] január 5-én egybegyűlt Alkotmányozó Gyűlés... nem volt hajlandó megtárgyalni a szovjethatalom legfőbb szervének, a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának tökéletesen pontos, világos, minden félremagyarázást kizáró javaslatát, elismerni a szovjethatalom programját, elismerni »A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatását, elismerni az Októberi Forradalmat és a szovjethatalmat...« Ezért a Központi Végrehajtó Bizottság elrendeli: Az Alkotmányozó Gyűlést fel kell oszlatni.”

A rendeletet január 6-án az őrséget álló matrózok végrehajtották. Megtörtént a szakítás a polgári demokratikus parlamentarizmus intézménye és a forradalmasított tömegek ekkor már hatalommal rendelkező szervei, a szovjetek között.

A feloszlatott gyűlésben a képviselői helyek (715) több mint fele (370) az eszereké volt. A hatalmon lévő bolsevikok a mandátumok alig egynegyedével rendelkeztek (175). Előbbieket támogatták a mensevikek és a kadetok, valamint a nemzetiségi küldöttek – kb. 120-an. Utóbbiak a baloldali eszerek (40) szavazataira számíthattak. A választási eredmények ismeretében dolgozta ki és terjesztette az Alkotmányozó Gyűlés elé a bolsevik vezetés a fenti rendeletben említett „Nyilatkozat”-ot. Mit is tartalmazott ez a dokumentum, amelyet az eszerek nem voltak hajlandók megtárgyalni? Idézzük: „Az Alkotmányozó Gyűlés határozatilag kimondja:

I/1. Oroszországot a munkás-, katona- és parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársaságává nyilvánítjuk. Minden központi és helyi hatalom ezeket a Szovjeteket illeti meg...

II. Alapvető feladatául tűzve ki az ember ember általi kizsákmányolásának megszüntetését, a társadalom osztályokra tagozódásának teljes felszámolását, a kizsákmányolók kíméletlen elnyomását, a társadalom szocialista szervezetének létrehozását,.. az Alkotmányozó Gyűlés elhatározza.. a föld magántulajdonának megszüntetését, ... a munkásellenőrzés bevezetését, ... a gyárak, a bányák és a bankok államosítását ...

IV....az Alkotmányozó Gyűlés úgy véli, hogy ... a hatalom teljes egészében és kizárólag a dolgozó tömegeket és azok teljhatalmú képviseletét – a munkás-, katona- és parasztküldöttek Szovjetjeit kell hogy megillesse.”

Hosszan idéztük ezt az eredetileg Lenin által megfogalmazott fontos politikai dokumentumot. Elsősorban azért, mert 1918. január elején ez jelentette a viszály tárgyát a bolsevik szovjethatalom és politikai ellenzéke, ellenfelei között. Nem lehetett kétséges ugyanis a bolsevikok számára sem, hogyan fogadják majd ultimátumukat a Tauriai Palotában. Széles körű társadalmi demokráciát kodifikált a dokumentum a kizsákmányolt és dolgozó tömegeknek. Például azzal, hogy társadalmi (állami) tulajdonba vették a legfontosabb termelőeszközöket, csak számukra biztosította a politikai demokráciát, szovjetjeiket nyilvánítva kizárólagos hatalmi szervekké.

A szovjetek az oroszországi forradalmi, szocialista tömegmozgalom sajátos, új típusú szervei voltak. Először az 1905. évi forradalom idején, a munkások sztrájkbizottságaiból jöttek létre.

Mikor a háborús kimerültségtől elkeseredett, a szocialista irányzatok által befolyásolt tömegmozgalom 1917 februárjában megdöntötte a Romanov-dinasztiát és felbomlott a cárizmus politikai intézményrendszere, ismét megalakultak a szovjetek. Március végéig kb. 70, melyek a polgári demokratikus forradalomban létrejött kettős hatalmi, átmeneti politikai helyzet ellenpólusát jelentették a burzsoá Ideiglenes Kormány mellett. A szovjetek 1917 szeptemberéig – mint ismeretes – a mérsékelt, a burzsoáziával együttműködni kész eszer és mensevik irányzat befolyása alatt álltak. A forradalom szocialista irányú továbbfejlesztéséért küzdő bolsevikok a polgári parlamentarizmushoz fűződő remények és illúziók elszigetelése érdekében is a szovjetek kezébe kívánták helyezni a hatalmat.

1917. november 7-én a bolsevik pártnak sikerült felsorakoztatni a tömegeket a hatalmon lévő Ideiglenes Kormánnyal, az általa képviselt társadalmi, politikai érdekekkel és törekvésekkel szemben. A forradalom győzelme következtében új politikai helyzet alakult ki: a proletárszocialista alternatívát képviselő bolsevikok kezébe ment át a hatalom. Ezután természetesen még bonyolult kérdések vártak megoldásra. Sikerül-e összeegyeztetni a hatalom proletárszocialista irányultságával az orosz társadalom heterogén, kispolgári jellegű érdekviszonyait, a politikai nézetek sokszínűségét? Hogyan tartható fenn a tömegek politikai aktivitása és öntevékenysége, miközben szükségszerűen napirendre kell tűzni a szovjet szervezet egységesítését, az új politikai hatalom intézményrendszerének kiépítését? Mindezt a polgárháborús szituáció, majd a külföldi intervenció körülményei között.

Az intézményrendszer kiépítését, kodifikálását tulajdonképpen az 1918. évi első szovjet alkotmánnyal megoldották. Elvszerű, tartalmi működtetése – a politikai viszonyoktól függően – már ellentmondásosabb, bonyolultabb feladatot jelentett. „A szovjet demokratizmus – vagyis konkrét, mostani alkalmazásában a proletár demokratizmus – szocialista jellege először is abban áll, hogy a választók a dolgozó és kizsákmányolt tömegek, a burzsoázia pedig ki van rekesztve a választásokból – írja Lenin 1918 áprilisában A szovjethatalom soron lévő feladatai című cikkében –; másodszor, hogy a választásoknak mindenféle bürokratikus formasága és korlátozása elesik, a tömegek maguk határozzák meg a választások rendjét és időpontját, a megválasztottak pedig teljesen szabadon visszahívhatók. Az a célunk, hogy a szegénységet teljes egészében bevonjuk az igazgatás gyakorlati munkájába ... Célunk, hogy minden dolgozó a nyolcórai termelő munka feladatának elvégzése után fizetés nélkül végezzen állami feladatokat... ez a szocializmus végleges megszilárdulásának záloga.”

Az idézettek önmagukért beszélnek, de meg kell jegyeznünk, hogy a kérlelhetetlen realizmusáról híres Lenint is magával ragadta a forradalmi időszak messianizmusa, amikor minden dolgozót, az egész lakosságot be akarta vonni az állami feladatok végzésébe. Nem számolt a differenciált munkamegosztási viszonyok kifejlődésével, ugyanakkor rámutatott a szovjet demokrácia működésének egy fontos alapkövetelményére: „a szovjet-szervezet bürokratikus kinövései” elleni harcot az biztosítja, hogy a szovjetek szilárd kapcsolatban vannak a „néppel”, vagyis „a dolgozókkal és a kizsákmányoltakkal”. Ennek hatékonysága érdekében minél „változatosabbnak kell lenniük az alulról jövő ellenőrzés formáinak és módjainak, hogy teljesen lehetetlenné tegyük a szovjethatalom eltorzítását, hogy újra meg újra fáradhatatlanul irtsuk a bürokratizmus dudváját”. Tehát a kiépülő szovjet intézményrendszer demokratikus működésének elengedhetetlen feltétele az alulról jövő demokratikus ellenőrzés.

Az 1918. július 10-én a szovjetek V. összoroszországi kongresszusa által elfogadott első szovjet alkotmányban maradéktalanul érvényesültek a lenini követelmények. Ez magába foglalta az Alkotmányozó Gyűlés által elutasított deklarációt a dolgozó nép jogairól, amelyet 1918 januárjában a III. szovjetkongresszus már elfogadott. Ezen túlmenően kimondta: „A legfőbb hatalom... a Szovjetek Összoroszországi Kongresszusát, a kongresszusok közötti időszakban pedig az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot illeti meg.” A dolgozók érdekében kodifikálta az állam és az egyház szétválasztását, rendelkezett a sajtó- és gyülekezési szabadságról, elrendelte az ingyenes oktatást, állampolgári kötelességgé nyilvánította a munkát, föderatív viszonyokat hozott létre a nemzetiségek között stb.

Huszonötezer városi, illetve 125 ezer falusi lakos választhatott egy képviselőt a szovjetkongresszusra, amelyet évente legalább kétszer össze kellett hívni. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot legfelsőbb törvényhozó, rendelkező ellenőrző joggal ruházta fel az alkotmány, amely meghatározta „a Munkás-paraszt Kormány és az országban lévő összes Szovjet hatalmi szerv tevékenységét”, felülvizsgálta és megerősítette a Népbiztosok Tanácsa javaslatait, tervezeteit. A kormány ilyen körülmények között láthatta el az ország általános igazgatását.

Az alkotmány rendelkezett az alsóbb szintű szovjetek felépítéséről, választási és működési rendjéről is. Városokban 1000, a kis településeken általában 100 lakos választott egy szovjet-küldöttet, akik a helyi hatalmi testületet alkották. A megbízás elvben 3 hónapra szólt. Ezt a kitételt is a forradalmi időszak közvetlen demokratizmusa hatásaként értékelhetjük, annak szellemében, hogy „az egész lakosság megtanulja az igazgatást”, de természetesen az intézményrendszer bürokratizálódásának megakadályozását is szolgálta. Figyelmet érdekel, hogy az alkotmány a helyi szovjet szervek működésének körét a felső szervek rendeleteinek végrehajtásában és az adott terület kulturális és gazdasági felemeléséhez szükséges intézkedések megtételében jelöli meg. Az alaptörvény felekezetre, nemzetségre és nemre való tekintet nélkül választójogot biztosított minden 18. életévét betöltött, termelő, illetve társadalmilag hasznos munkát végző dolgozónak és katonának, de kizárta e jogból a munkáltatókat, a magánkereskedőket, a szerzeteseket és a régi rendszer rendőreit, csendőreit stb. A társadalmi demokrácia biztosítása mellett tehát a politikai demokrácia intézményi vereteit is rögzítette az első szovjet alkotmány.

A kérdés lényege viszont az említett keretek tartalommal való megtöltése, az intézményrendszer demokratikus, törvényes, rendszeres működtetése volt. Nézzük, hogyan sikerült? Idézzünk egy elfogult, de mint látni fogjuk, értő kritikust. Martov hozzászólásáról van szó, amelyet 1919. december 6-án a szovjetek VII. összoroszországi kongresszusán mondott. A kongresszus politikai körülményeihez tartozott – szempontunkból ez nem mellékes –, hogy polgárháborús helyzet miatt a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága szeptember 2-án katonai táborrá nyilvánította szovjet-Oroszországot, a Népbiztosok Tanácsa pedig közzétette a vörösterrorról szól határozatát, miszerint „a hátország terror útján való biztosítása a jelen helyzetben egyenesen szükségszerű”. A katonai helyet javulása miatt bekövetkezett „enyhülés” magyarázta, hogy az ellenzéki pártok – köztük a mensevikek is – küldhettek néhány képviselőt a szovjetkongresszusra. Ilyen körülmények között kaphatott szót Martov ezen a fórumon, elsőként szólva a Lenin által ismertetett beszámolóhoz.

„A szovjetek VI. kongresszusa óta több mint egy év telt el. Pedig a Szovjet Alkotmány pontos utasításainak megfelelően a kongresszusokat minden hat hónapban össze kell hívni.

Ha a Szovjet Alkotmány megsértésének ez a ténye: egyedülálló és véletlen lenne, akkor igazolható volna. Egyetlenegyszer sem hívták össze,... a Központi Végrehajtó Bizottságot sem... Nevében ... állandóan elnöksége jár el ... Ennek a helyzetnek a következményeképpen a Népbiztosok Tanácsa megszűnt beszámolásra kötelezett és szabályosan ellenőrzött intézmény lenni...

A hatalom szerveinek pontosan ilyen újjáalakítása megy végbe a vidéken mindenütt... A hatalom egész teljessége és az egész igazgatás vidéken a ritkán újraválasztott munkás és paraszt végrehajtó bizottságok nem ellenőrzött képviselőinek a kezében összpontosul. Magukat a szovjeteket is egyre ritkábban választják újra. Moszkvában már másfél éve nem volt választás...

A dolgok ilyen állása... csírájában pusztítja el a nagy tömegek öntevékenységének és önkormányzásának minden megnyilvánulását... Ennek következtében egyfelől a bürokrácia burjánzik el az igazgatás egész gépezetében, ... másfelől ... újjászületik, megerősödik ... a tömegek apátiája, az állampolgári öntudat bénultsága...”

Súlyos megállapításokat fogalmazott meg a mensevik vezető. Szavait közbeszólások, zúgás kísérte. Számon kérte az alkotmány betűit, de teljesen figyelmen kívül hagyta a rendkívüli politikai körülményeket, a polgárháborús helyzetet, amikor is élethalálharcát vívta a szovjethatalom.

Ennek ellenére is megfontolásra-érdemesek Martov élesen kritikus szavai. Vegyük sorra a felvetett problémákat!

Immár konszolidált politikai körülmények között, az 1920-as évek végén, a szovjet választásokon a munkások alig több mint fele, a falusi lakosság kb. 40 százaléka vett részt. A bürokratizmus dudváját sem sikerült kiirtani. 1930 júniusában a XVI. pártkongresszuson Sztálin erről a következőket mondotta: „A bürokratizmus veszélye elsősorban abban áll, hogy ... elfojtani igyekszik a tömegek alkotó kezdeményezését, megbénítja azt, ... borzad a végrehajtás ellenőrzésétől.

A veszély ... nem annyira az intézményeinkben megrekedt régi bürokraták részéről fenyeget, hanem – különösen – az új bürokraták, a szovjet bürokraták részéről, akik között a kommunista bürokratáknak koránt sincs utolsó szerepük...

Feladatunk, hogy intézményeinkben és szervezeteinkben szétzúzzuk a bürokratizmust, ... hogy a tömegek alkotókedve és öntevékenysége kibontakozhassék.”

Az alkotmányban rögzített elvek alapvető jelentőségűek voltak a szovjet demokrácia megvalósulása, érvényesülése szempontjából. Legalább ilyen fontos kérdés a szovjetek politikai összetételének alakulása. A bolsevik szovjethatalom győzelmét szentesítő II. összoroszországi szovjetkongresszuson 390 bolsevik küldött vett részt (51 %). Rajtuk kívül csaknem 100 baloldali eszer, kb. 70–70 eszer és mensevik, s kéttucatnyi, egyéb párthoz tartozó delegátus.

Az 1918-ban tartott III–IV–V. szovjetkongresszusokon 61-65%-ra nőtt a kommunisták aránya, tehát biztosan uralták a legfelső hatalmi szervet. A küldöttek viszonylag jelentős részét (20-25%) adták a baloldali eszerek – koalíciós partnerként. A VI–X. kongresszusokon, 1922-ig dominánsan bolsevikok alkották a legfelső szovjet hatalmi szervet. Más politikai pártok elenyésző számban képviseltethették magukat, s növekvő tendenciát mutatott a párton kívüli küldöttek aránya.

A szovjet demokrácia elvszerű érvényesülése nagymértékben függött attól, milyen viszony volt a politikai hatalom társadalmi tartalma és a társadalom érdekviszonyai között. A polgárháború éveiben szükségképpen korlátozódott az intézmények demokratizmusa. A győzelmet követően folytatódott a hatalom intézményrendszerének kiépülése magában hordozva a centralizáció, a bürokratizálódás veszélyét is.

A párt vezető szerepét is érvényesítő bolsevik szovjethatalom az 1920-as évek végén heterogén társadalmi bázisra támaszkodhatott. (Nepmanok, kispolgárság, kulákok, differenciálódó parasztság, munkanélküliség; befolyásos ellenzékiek a párton belül, külső fenyegetettség stb.) Tehát még ekkor sem felelt meg a politikai hatalom társadalmi természete a társadalom érdekviszonyainak. Az összhang megteremtését elősegíthette a társadalom szerkezetét egységes alapokra helyező és dinamikus fejlődését biztosító iparosítási, kollektivizálási politika. Ennek eredményeként az 1930-as évek közepére a szovjet társadalmat elsődlegesen közösségi, szocialista jellegű tulajdonviszonyok jellemezték. Kérdés, hogy a társadalom egyes rétegei, csoportjai mentalitásukban, politikai gondolkodásukban mennyire azonosultak ezzel a helyzettel? Annál is inkább, mert az egységesülést szükségképpen a proletárszocialista érdekek egyoldalú érvényesítésével, a szövetségi politika követelményeinek háttérbe szorításával bontakoztatták ki. Abszolutizálták az osztályharc élesedésének tételét, s a társadalmi lét legfontosabb területén a centralizált, direkt gazdaságirányítás vált mindenhatóvá, befolyásolva a többi létszférát is. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a Szovjetunióban centralizált politikai intézményrendszer alakult ki, amelyben nem érvényesült hatékonyan a demokratizmus alulról jövő ellenőrzése, a politikai demokrácia. Ilyen körülmények között kerülhetett sor a szocialista törvényesség tömeges megsértésére, az elsőszámú vezetők, „a” vezető túlzott, szocializmushoz méltatlan tiszteletére. Megvalósult viszont a szocializmus egyik alapfeltétele, a társadalmi demokrácia. Az 1930-as évek szovjet valóságának legdühödtebb bírálóját, Trockijt idézve: „A földi javak jóval demokratikusabban oszlanak meg a Szovjetunióban, mint annak idején a régi orosz rendszerben, vagy akár ma a Nyugat legdemokratikusabb országaiban...”