Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

25. fejezet -

Választójog, parlamentarizmus 1919 után

PÖLÖSKEI Ferenc

Választójog, parlamentarizmus 1919 után

A Tanácsköztársaság leverése után a polgári alkotmányosság olyan alapvető faktorai, mint a törvényhozó hatalom és az államfő, hiányoztak az államéletből. A kormányzatba hirtelen belecsöppent hivatalnoki, közép- és kispolgári, tiszti rétegek a nagytőkések és a nagybirtokosok rovására a korábbinál jelentősebb gazdasági, politikai szerepre vágytak. Ezért hallani sem akartak az 1918 előtti kétkamarás parlament visszaállításáról és az 1916 végén megkoronázott IV. Károly királyi trónjának elfoglalásáról. Elvetették a címek, rangok, méltóságokalapján összeállított főrendiház feltámasztásának gondolatát. Az egykamarás parlament összehívása előfeltételének az új, demokratikus választási rendszer megalkotását tekintették. Ebbéli törekvéseik ekkor még egyeztek a háborúban győztes antanthatalmak elképzeléseivel, hiszen közülük elsősorban Anglia 1919 őszén még egy demokratikus Magyarország megteremtésének ábrándját melengette. Igaz, hivatalos közép-kelet-európai politikájában nem tartott sokáig ez a tendencia, arra mindenesetre elegendőnek bizonyult, hogy az 1918–19-es forradalmakkal szembeforduló Friedrich-kormány 1919. november 17-énkiadhatta az 1918 előtti választási törvényekkel, rendeletekkel szakító új, lényegét tekintve az általános és titkos választójogra épülő demokratikus választási rendeletét.

Először általános, titkos

Ennek alapján tartották meg 1920. január végén a nemzetgyűlési választásokat, amelyeken a középrétegeket tömörítő kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) győzött. Ebben az a körülmény is közrejátszhatott, hogy a nagytőkéseket és a nagybirtokosokat az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása, valamint az 1918–1919-es forradalmak miatt nagyfokú sokkhatás érte, és ez egyelőre távol tartotta őket a pártszervezéstől.

A magyar parlamentarizmus történetében azonban sohasem volt még oly hatalmas a szakadék aválasztási rendszerés a tényleges politikai viszonyok között,mint ebben a periódusban. Részben azért, mert a nagybirtokos, nagytőkés csoportok visszaszerezték gazdasági pozícióikat, hiszen a kormányok visszaállították a tőkés magántulajdon rendszerét. Mert miközben megjelent a Friedrich-féle választójogi rendelet, s ennek alapján megtartották a választásokat, majd az első nemzetgyűlési törvényhozó hatalomként működött, addig a végrehajtó hatalom és a fegyveres erő segítségével a politikai szabadságjogok felszámolásával olyan sajátos kormányzati rendszer épült ki, amelyben a parlamentnek jószerivel csak statisztaszerep jutott. Az indok: a forradalmiak megismétlődésének meghiúsítása. Az 1920. januári választások által előállott helyzet tehát nem lehetett tartós. Időközben az antant diplomáciájának iránya is megváltozott: most már segítette Horthy „nemzeti hadseregének” kifejlesztését, hatalmának kiszélesítését és hozzájárult ahhoz, hogy az ország jelentős részét megszállva tartó királyi román haderő helyét elfoglalhassa. S miután törvényt hoztak az ideiglenes államfői tisztség betöltéséről s a kormányzói jogkörről; nem tűnt váratlannak, hogy a nemzetgyűlés 1920. március 1-jén Horthyt kormányzóvá választotta. Ugyanis mindkét nagy nemzetgyűlési párt – a királykérdésben feszülő ellentétei dacára – bízott Horthyban. (Amíg ugyanis a kisgazdák elsősorban a szabad királyválasztó programot vallották, a KNEP zöme IV. Károly trónigényét támogatta.)

A trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírása utána régi magyar uralkodó osztályok fokozatosan talpra álltak. Ennek megvalósítása elsősorban gróf Bethlen István nevéhez fűződik, aki 1921-től 1931-ig volt Magyarország miniszterelnöke. Harcot hirdetve a jobb- és baloldali radikalizmus ellen, a rendszer szilárd alapjának a hagyományos uralkodó osztályok, valamint a középrétegek szövetségét teleintette. Demokrácia- és szocializmus-ellenességében túlment gróf Tisza István államberendezési elvein, de a fajvédők nyílt, totális diktatúrára irányuló elképzeléseitőlis elhatárolta magát. Amikor 1921 áprilisában vállalta a miniszterelnökséget, arra számított; hogy hozzáfoghat a nagytőkések és nagybirtokosok teljes – tehát a törvényhozásra is kiterjedő – hatalmának megvalósításához. A remélt sikerekre azonban várnia kellett. Elképzeléseivalóra váltása ugyanis szembetalálta magát az első nemzetgyűléssel. Ennek következményeként a nemzetgyűléspártjaiból nem sikerült megalakítania tervezett egységes pártját. A nemzetgyűlés állta útját a választójog átalakítására vonatkozó terveinek csakúgy, mint a közigazgatást érintő konzervatív kísérleteinek, valamint a főrendiház visszaállításának.

Választójog és reális társadalmi erők

Az első nemzetgyűlés feloszlatása után 1922. március 2-án azonban már kiadta terjedelmes, 117 paragrafust tartalmazó új, retrográd jellegű választójogi rendeletét. Ez az ún. választási alaprendelet mindenekelőtt a választói jogosultságot rögzítette. Kimondotta: „Nemzetgyűlési képviselőválasztó joga van minden férfinak, aki életének 24. évét betöltötte, 10 év óta magyar állampolgár, két év óta ugyanabban a községben lakik, vagy van lakása és az elemi népiskola hatodik osztályát vagy más tanintézetnek ezzel tanértékre nézve egyenrangú osztályát (évfolyamát) sikeresen elvégezte.” A rendelet tehát újra bevezette a választójogi cenzust. A nők választójogát a Friedrich-féle rendelettel szemben 24 évről 30 évre emelte. A belügyminiszter, Klebelsberg Kunó, a női szavazók választójogának megkülönböztetett korlátozását azzal indokolta, hogy a világháború csökkentette a férfiak arányát, így az egyenlő elbírálás női többséget eredményezne a választások során. A rendelet részletesen felsorolta a választói jogból kizártak körét, a képviselőjelölést pedig az eddigi választási gyakorlattól eltérően – súlyos feltételekhez kötötte. Budapesten és a törvényhatósági jogú városokban fenntartotta ugyan a titkos szavazást, abudapesti és a főváros környéki választókerületekben bevezette az ún. lajstromos vagy arányos választási rendszert, de a többi városban és a falvakban visszaállította a nyílt szavazást. Ezekben a választókerületekben és a törvényhatósági joggal felruházott városokban az általános többségi elv alapján az egyéni szavazási-választási elv érvényesült. Az arányos vagy lajstromos rendszer szerinti szavazásnál a képviselők és pótképviselők neveit tartalmazó lajstromok ajánlásához a választókerületben lakó 5000 választó aláírását kellett megszerezni. Az egyéni választókerületekben a választók legalább 10%-ának, a nagyobb kerületekben pedig 1000 választónak írásbeli ajánlását írta elő. A kormány indoklásában a lajstromos választás liberális jellegére hivatkozott. Az általános, egyenlő, titkos választójog esetében – ahol az egyesülésiés gyülekezési jog, a személyes szabadság és az állampolgári jogegyenlőség biztosított – valóban jelenthetett előnyöket az ún. arányos képviseleti rendszeraz ellenzéki pártoknak.

1922-ben kiírták a választásokat. Időközben a kivételes taktikai érzékkel rendelkező Bethlen – természetesen már az első nemzetgyűlés feloszlatása után – ígérgetésekkel és fenyegetésekkel saját híveiből, valamint a kisgazdapártból és a KNEP-ből megalakította oly annyira áhított Egységes Pártját. A választásokon Bethlen Egységes Pártja – a kormányzati terror által is támogatva – 140 mandátumot szerzett. A szociáldemokrata párt – először kerülve a képviselőház falai közé – 25 képviselővel a második legnagyobb nemzetgyűlési párt lett. A legitimista ellenzék 20, a Rassay-párt 8, a 48-as függetlenségi párt 2, a Vázsonyi-féle Nemzeti Demokrata Párt pedig 4 képviselőt. számlálhatott. Az 1922. évi választások teljessé tették Bethlen politikai elképzeléseinek sikerét. Többségre jutottak a nagybirtokosok és nagytőkések képviselői, míg a középrétegek exponenseinek zöme kiszorult a parlamentből. Feloldódott ezzel a gazdasági és politikai hatalom disszonanciája, hiszen a hagyományos uralkodó osztályok a végrehajtó hatalom után immár a törvényhozást is magukhoz ragadták.

A kétkamarás rendszer visszaállítása

Bethlen a második nemzetgyűlésen ily módon már könnyűszerrel törvénybe iktathatta volna korábban kidolgozott javaslatait, az 1922. évi választójogi rendeletét, a közigazgatás reformját és a kétkamarás rendszert. Ekkor azonban fontosabb feladatnak tartotta – nyugati kölcsönök megszerzése útján – a gazdasági élet konszolidációját. Emiatt csak az 1920-as évek közepén, ám még a második nemzetgyűlés berekesztése előtt, 1925-ben fogadtatta el az új választójogi törvényjavaslatot,ami lényegében azonos volt az 1922. évi választási rendelettel. A felsőház létrehozásáttartalmazó törvénytervezetet pedig csak 1926. október végén tűzte a nemzetgyűlés napirendjére. A miniszteri indoklás a kétkamarás parlament újjáalakításánál a történeti múltra hivatkozott. „Hídnak kell lenni a nemzetgyűlésnek – mondotta többek között a törvényjavaslat előadója –, mely a forradalmi partról a túlsó partra, az alkotmányosság partjára vigyen át.” A javaslat vitájában többen kiemelték a felsőház fontosságát a felforgató tendenciákkal szemben, amelyeknek a képviselőház kevésbé tud ellenállni. Az 1926 novemberében elfogadott törvényjavaslat meghatározta a felsőház feladatkörét, szervezetét, összetételét. Eszerint tagságát méltóság vagy hivatal, választás vagy kinevezés útján állítják össze.

Méltóságuk vagy hivataluk alapján a felsőház tagjai: „az ország zászlósai, a két koronaőr, a Kúria elnöke és másodelnöke, a Közigazgatási Bíróság elnöke és másodelnöke, a budapesti ítélőtábla elnöke, a koronaügyész, a honvédség főparancsnoka, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, továbbá a vallásfelekezetek egyháznagyjai és képviselői közül: a hercegprímás, a kalocsai és egri érsekek, a csanádi, győri, hajdúdorogi, pécsi, székesfehérvári, szombathelyi, váci és veszprémi megyés püspökök, a pannonhalmi főapát, a hazai két premontrei rend főnöke, a zirci apát, a kegyes tanítórend magyar főnöke és a székesfőkáptalanok nagyprépostjai; a református egyház hivatalban legidősebb három püspöke és három főgondnoka, az evangélikus egyház hivatalban legidősebb két püspöke, egyetemes felügyelője és hivatalban legidősebb kerületi felügyelője, az unitárius egyház hivatalban idősb egyik elnöke, a budai görögkeleti püspök, az izraelita hitközségek által életfogytiglan választott két lelkész.”

A törvény 6–22. paragrafusai a felsőházi tagok választását és választhatóságát szabályozzák. A 19. paragrafus meghatározza azt, hogy az itt felsorolt szervezetek és intézmények hány tagot választhatnak: az egyetemek, főiskolák például 15, a kereskedelmi és iparkamarák együttesen hat, a Magyar Tudományos Akadémia három, az ügyvédi és mérnöki kamarák együttesen két–két tagot, a vitézi szervezet egy tagot.

Az államfő ugyanakkor a „kiválóan érdemes állampolgárok közül a minisztérium felterjesztésére élethossziglan vagy a hiányzó tagok pótlása végett”, meghatározott időre felsőházi tagokat kinevez – írja a törvény 23. paragrafusa. Az élethossziglan kinevezett tagok száma azonban nem haladhatja meg a negyvenet. A felsőház 1927 januárjában megkezdte működését.

A felsőház szervezésével tehát „felújította” a törvény a kétkamarás országgyűlést. Ezzel „az országgyűlés a nemzetgyűlés jogállását tölti be”.

Az ezen választójog alapján kiírt 1926. évi képviselőválasztásokon az Egységes Párt már 170 mandátumot szerzett. A szociáldemokrata párt 14, a liberális ellenzék 10, a kormányt támogató Keresztény Gazdasági és Szociális Párt 32 képviselőt tudhatott a magáénak. Az Egységes Pártból korábban kivált Gömbös-féle fajvédő párt 4 képviselőt küldött a parlamentbe. A 11 párton kívüli képviselő közül négyen a kis töredék pártokhoz tartoztak. A választások eredményeit az újság című liberális lap 1926. december 21-i száma így jellemezte: „Ahol ekkora kormánypárt van, ott a kormány mozgási lehetősége akkora, mintha parlament nem volna.”

Vagyis a kormánypárt döntő győzelmet aratott a választásokon, s a többpártrendszeren alapuló parlamentarizmus felett a végrehajtó hatalom primátusa érvényesült. Hozzájárult ehhez az „ideiglenes államfő”, a kormányzó jogkörének fokozatos kiszélesedése is, aminek eredményeként az még határozottabban befolyásolhatta a parlament működését.

A közigazgatási reformot tartalmazó törvényjavaslatot 1929-ben, majd a fővárosi törvényjavaslatot 1930-ban már a kétkamarás parlament fogadta el.