Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

26. fejezet -

Fõvárosi választások a két háború között

L. NAGY Zsuzsa

Fővárosi választások a két háború között

A hatalomra került ellenforradalmi rendszer, a fővárosba 1919. november 16-án bevonult Horthy Miklós Budapestet „bűnös város”-nak bélyegezte és meghirdette kereszténnyé, nemzetivé tételét. 1919 augusztusában azonban a restauráció és a jogfolytonosság jegyében Bódy Tivadar polgármester szükségszerűen azt a közgyűlést hívta össze, amelyet még 1918 előtt választottak s amely ellen Usetty Ferenc, a kurzus képviselője így tiltakozott: „Nem lehet, hogy az a régi közgyűlés, amely több mint kétharmad részben nem volt keresztény [vagyis nemcsak zsidó, de liberális, demokrata és szabadkőműves is volt], most ebben a keresztény reneszánsz korban vezesse a főváros ügyeit.” Ezt a közgyűlést ugyanis Vázsonyi Vilmos demokrata pártja és Bárczy István liberális polgármesteri, illetve főpolgármesteri működése jellemezte.

1919–1920 fordulóján az ellenforradalmi hatalom az antant számára elfogadható kormány megalakításával, a rendszer törvényesítésével és nemzetközi elfogadtatásával volt elfoglalva. Miután 1920 januárjában megtartották a nemzetgyűlési választásokat és Horthyt kormányzóvá választották, napirendre került a főváros is. Ekkor már Wolff Károly és Csilléry András mereven konzervatív, keresztény-nemzeti jobboldali pártja javában végezte a „tisztogatást” a városházi alkalmazottak, fővárosi tanítók, tanárok stb. között.

Keresztény kurzus – városi önkormányzat

1920 márciusában a kormány felfüggesztette a főváros autonóm jogait és Sipőcz Jenő személyében kormánybiztost állított Budapest élére. A nemzetgyűlés törvényt fogadott el a „Budapest székesfőváros közigazgatásában szükségessé vált átmeneti rendelkezésekre” vonatkozóan. Ez az 1920: IX. tc. megszüntette a virilista-rendszert, s így a legnagyobb adófizetők privilegizált szerepét a városvezetésben. Ennek nem is titkolt indítéka a fővárosban nagyszámú gazdag zsidó polgárok pozíciójának gyengítése volt. A szavazást titkossá tette a törvény, de a választói jogot szűkebbre vonta, mint amilyen a nemzetgyűlési volt. Azaz: a választott tagok mellett 22 kinevezett taggal bővítette a közgyűlést,felhatalmazta a belügyminisztert, hogy a főpolgármesterrel, illetve a kormánybiztossal együttműködve feloszlassa a törvényhatósági bizottságot. Átszervezte a választókerületeket,aminek következtében a jómódú és konzervatív polgárok lakta városrészekben sokkal kevesebb választható állíthatott egy városatyát, mint a külső kerületek munkás- és kispolgári lakosai.

A korszak első fővárosi választását 1920. július 11-én és 12-én tartották. A keresztény-nemzeti tábor két vezető pártja, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Wolff Károly vezette Keresztény Községi Párt (e nevet a választást követően vették fel) szövetségre lépett, hogy megvalósíthassa az „őrségváltást”. Az SZDP, amely tiltakozásul a törvénytelen intézkedések és a terror ellen a januári nemzetgyűlési választásokon való részvételtől visszalépett, most sem indult. Felszólította viszont tagjait, hogy szavazataikkal a Nemzeti Demokrata Pártot, a választásokon induló egyetlen baloldali ellenzéki pártot támogassák. A jobboldali Nemzeti Ujság 1920. május 7-én Erkölcstelen üzlet című cikkében gorombán támadta az SZDP-t, mert szerinte felhívása nem más, „mint a szociáldemokrata munkások odakötözése a zsidó kapitalizmus kátyúban vergődő szekerének rúdjához”.

A baloldal választási szereplését az általánosan kedvezőtlen légkör mellett nehezítette, hogy a választói névjegyzékekről szavazóit „kifelejtették”, köztük olyan közéleti személyeket is, mint Pakots József, aki régi városatya és 1920 januárjában is megválasztott nemzetgyűlési képviselő volt. Őt egyszerűen ismeretlennek minősítették.

A 240 mandátumból a keresztény pártok 167-et szereztek meg, a városvezetésben Wolff Károly pártjáé lett a vezető szerep. A fővárosnak az a meghódítása azonban, amelyről a jobb- és szélsőjobboldal álmodott, még a számukra legkedvezőbb 1920-as viszonyok között sem sikerült. A közgyűlés legerősebb ellenzéki pártja a Nemzeti Demokrata Párt lett 73 mandátummal. A régi demokrata városatyák (Bárczy István, Bródy Ernő, Pakots József, Vázsonyi Vilmos és a többiek) jórészt megőrizték helyüket. Ekkor került be a törvényhatósági bizottságba, még kormánypárti listán Rassay Károly, aki hamarosan a liberális ellenzék vezető egyéniségévé vált.

1920 augusztusában visszaadták Budapest önkormányzati jogait, a kormánybiztos Sipőczöt polgármesterré választották.

Kinevezett városatyák

A városvezetést uraló konzervatív jobboldali, antiszemita politika és annak merevsége azonban mindinkább zavarta Bethlen István konszolidációs törekvéseit. Az 1922. évi országos választások után a baloldali ellenzék mind határozottabban követelte Wolffék háttérbe szorítását és azt, hogy a fővárosi erőviszonyokat igazítsák az országoshoz. (1922-ben a baloldal legnagyobb parlamenti sikerét érte el, az SZDP 24, a liberális pártok több mint 20 mandátumot szereztek. Az országos választások budapesti választókerületeiben a baloldal közel háromszor annyi szavazatot kapott, mint a kormánypárt és Wolffék együttvéve.)* Vagyis a Városházát illetően bizonyos fokig egybeesett Bethlen és a baloldal óhaja.

Az 1920-ban megválasztott törvényhatósági bizottság mandátuma 1923-ban lejárt, új választásokat azonban még sokáig nem írtak ki. Bethlennek ugyanis időre volt szüksége, hogy lezárja a népszövetségi kölcsön ügyét, hogy előkészítse a kormánypárt; győzelmesre tervezett bevonulását a Városházába. Ripka Ferenc megkezdte tehát az Egységes Pártközségi tagozatának szervezését. Bethlen olyan új fővárosi törvényt kívánt elfogadtatni, amely a főváros autonóm jogait korlátozza, a várost „irányíthatóvá” teszi. Nem utolsósorban az 1922. évi országos választások eredménye miatt attól tartott, hogy a fővárosban a szavazatok 70%-át az SZDP és a „radikális pártok” (Rassayékat, Vázsonyiékat tekintette ilyeneknek) kapják. ,Budapest szoc.dem. [sic!] uralom alá fog jutni. Az egész Wolff irányzat elsöprődik....” – aggodalmaskodott a minisztertanács 1923. október-9-i.ülésén.

Szenvedélyes viták és bizalmas tárgyalások után 1924. november 11-én a nemzetgyűlés elfogadta az 1924: XXVI. tc.-et, az új fővárosi törvényt. Ez 240-ről 250-re emelte a választott közgyűlési tagok számát, viszont csaknem megháromszorozta -a kinevezettekét!(22-ről 60-ra emelte számukat). Szigorította a választójogi feltételeket (pl. hat évi helybenlakás); főpolgármestertezután a közgyűlés csak a kormányzó, illetve a minisztertanács három rangsorolt jelöltje közül választhatott. A választásokat csak 1925. május 21-re és 22-re írták ki.

„Egész Budapest népének akarjuk visszaszerezni a városházát” – összegezte Vázsonyi Vilmos egy IX. kerületi gyűlésen az ellenzék célját. Úgy látta, ehhez „történelmi kényszerűség a demokratikus ellenzéki szövetkezés. Aki ebből az egyesülésből kivonja magát – mondja –, az tulajdonképpen kicsinyes szempontokból nem akarja erejét beleadni abba a nagy küzdelembe, amelynek végső célja, hogy Magyarországon újra érdemes legyen élni.” A baloldal teljes választási egysége mégsem valósult meg. A demokratikus választási blokkhoz Rassay pártja, mely először indult fővárosi választáson, nem csatlakozott. Nagy jelentősége volt viszont annak, hogy az SZDP belépett a szövetségbe, a Magyar Szocialista Munkáspárt pedig, amely jelöltet nem állíthatott, A munkás címere című lapjában 1925. május 19-én felszólította olvasóit: szavazzanak a demokratikus blokk pártjaira.

A választási küzdelem eszközeiben a jobb- és szélsőjobboldal nem volt válogatós. Ripkának lőporral, sóval, paprikával töltött szivardobozt küldtek s hasonlót kapott Rassay is. Wolffék brosúrában igyekeztek lejáratni a Ripka-párt több jelöltjét, felidézve zsidó származásukat, szabadkőműves múltjukat, liberális nézeteiket.

Az 1925. évi fővárosi választás ellenzéki sikere messze felülmúlta az 1922. évi országos választásét. A leadott 225 165 szavazat valamivel több mint felét (114 551) a demokratikus blokk kapta,s Rassayékra még külön több mint négyezren szavaztak! A Wolff- és a Ripka-párt együttesen kevesebb (115) mandátumot kapott, mint az SZDP (52), Vázsonyiék (71) és Rassayék (8), akik összesen 131 mandátumot mondhattak magukénak.

A városvezetésben mégsem következett be fordulat, mert a 60 kinevezett városatya révénbiztosították a közgyűlés keresztény, kormánytámogató többségét. Horthy jelöltjei közül nagy többséggel Ripkát választották főpolgármesterré, a Fővárosi Polgári Párt (egységes párt) vezérletét Kozma Jenő vette át.

Igazi választási harc

Az 1926. évi országos választásokat követően Bethlen erőteljes ütemben valósította meg a rendszert szilárdító, a központi hatalom befolyását kiterjesztő reformjait. Ezek közé tartozott a megyei és városi autonómiák átszervezése, jogkörük korlátozása (1927: V. tc., 1929: XXX. tc.). Természetesen új fővárosi törvényt is beterjesztett; hasonló szellemben.

Az ellenzék már az előkészületek idején, 1929. október 9-én közös harcot hirdetett az autonómia, az alkotmány védelmére. Mivel Wolffék, de még Ripkáék is sérelmeztek több tervezett paragrafust, a közgyűlés e harcot nem utasította el, hanem négyes bizottságot bízott meg (Bródy, Peyer, Wolff, Kozma) a főváros saját tervezetének kidolgozásával. A parlamentben és azon kívül folytatott viták azonban csak igen csekély módosítást eredményeztek az 1930: XVIII. tc.-en.

Az új fővárosi törvény drasztikusan, 150 főre csökkentette a választott közgyűlési tagok számát; megszüntette a fővárosi tanácsot és hatáskörét a polgármesterre ruházta; a közgyűlés jogainak egy részét az újonnan felállított törvényhatósági tanácsnak adta, melynek tagjait felerészben a főpolgármester nevezte ki. A közgyűlésben külön képviseletet kapott a Vitézi Szék.

A választásokat 1930. december 21-re és 22-re írták ki, s az ellenzék nagyszabású választási hadjáratot indított. Rassayék és a demokrata párt is a pesti Vigadóban tartották központi választási gyűlésüket. A demokraták – s ez egészen új volt – Nagy Budapest területéről szervezetten, külön autóbuszokkal, kerületenként más-más színű jelvénnyel érkeztek a Vigadóba. Wolff Károly azonban mindüket felülmúlta: egy választási beszédéről hangosfilmet készíttetett, s azt azokon a kereszténypárti gyűléseken vetítették, amelyeken személyesen nem jelenhetett meg.

Tíz párt indult a választáson, de csak hét szerzett mandátumot. A baloldal minden pártja önállóan szerepelt: az évtized végére megváltozott viszonyok közepette már nem szövetkeztek.

A választási eredmény ismét azt bizonyította, hogy a polgári-és a szocialista ellenzéknek komoly bázisa van Budapesten. Wolffék és Kozmáék mindössze egyetlen mandátummal szereztek többet, mint a liberális ellenzék és a szociáldemokraták együttesen! A 150 mandátumból 67-et szerzett az ellenzék, s ez alkalommal Rassayék 8-ról 14-re növelték városatyáik számát.

Gömbösi kísérlet

A gazdasági világválság és következményei fordulatot hoztak a kormánypolitikában: Bethlent – Károlyi Gyula rövid intermezzója után – Gömbös Gyula (1932–1936) követte. Ripka nem vállalta Gömbös szolgálatát és lemondott. Utódja, Huszár Aladár, korábbi Győr-Sopron megyei főispán, 1934 júniusában szintén lemondott, így tiltakozva Gömbös fővárosi politikája ellen.

Gömbös kemény kézzel, bár hosszan elhúzódó politikai csatározások eredményeként megtörte, és a Nemzeti Egység Pártjává alakult kormánypárt „fiókjává” tette a korábbi Ripka–Kozma pártot. Valójában Wolff pártját szerette volna beolvasztani, az azonban Imrédy Béla miniszterelnökségéig (1938) meg tudta őrizni önállóságát.

Amikor Gömbös megkezdte az új fővárosi törvény előkészítését, a Városházán alkotmányvédő szövetség alakult. Az újság 1934. január 19-i tudósítása szerint „A mai napon a főváros pártjai kemény fogadalommal szövetségre léptek, hogy a főváros autonómiáját s vele egyetemben a magyar alkotmányosságot mindenképpen megvédik.” Szenzációt az keltett, hogy a szövetséghez Wolffék, Csilléryék, Friedrichék, Ugronék is csatlakoztak, s kívülről messzemenően támogatta az SZDP is. Ilyen összefogás azért jöhetett létre, mert Vázsonyi János szerint Gömbös új fővárosi törvénye révén „az autonómia helyére a Führer kerül” – s ezt egyikük sem kívánta.

Az 1934: XII. tc. 100-ra redukálta a választott közgyűlési tagok számát; elvette a főpolgármester-választás jogát: azt ezentúl a kormány, illetve a kormányzó nevezte ki.

Megtiltotta, hogy a közgyűlés országos érdekű, a helyi fővárosi ügyeken túlmenő kérdéseket tárgyaljon; felhatalmazta a kormányt a főváros gazdasági és adminisztratív ügyeinek ellenőrzésére és az önkormányzat felfüggesztésére, kormánybiztos kinevezésére.

Az 1935. június 2-ra és 3-ra kitűzött választásokra a Gömbös elleni harc összekovácsolta az ellenzéket: nemcsak a liberálisok fogtak össze, de csatlakozott hozzájuk Bajcsy-Zsilinszky és az októbristák pártszövetsége, a községi kormánypártból kivált Payr Hugó-féle csoport is. Először az ellenzék történetében, utcai plakátok tudatták 1935 májusában a szavazókkal „az egyesült polgári ellenzék” programját. Gömbös a Nemzeti Lovardában tartott választási gyűlést 1935. május 24-én, ami Antal István szerint „hitleri méretű” és koreográfiájú volt.

A leadott, érvényes szavazatokból 114 840-et kapott Wolff pártja és a kormánypárt, míg 91 341 jutott az SZDP-nek és az egyesült polgári ellenzéknek. Gömbös és politikája azonban nem jutott többségre a fővárosban, noha erősen megközelítette Wolffékat a kapott szavazatok számával.

A második világháború kitörését követően Budapesten – nem tartottak választást. A törvényhatósági bizottság összetételét azonban a faji politika szellemében módosították (XIX. tc.). 1942 januárjában 24 törvényhatósági bizottsági tagot fosztottak meg mandátumától, ami a szociáldemokrata és polgári liberális pártok képviselői között okozott komoly változást. Az autonómiát csak 1944. szeptember 28-án függesztették fel, ennek azonban szinte már alig volt jelentősége a német megszállás után. A nyilas hatalomátvételt követően „teljhatalmú városvezető” került Budapest élére.

* Vö. Pölöskei Ferenc cikkét az 54. oldalon.