Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

29. fejezet -

Együtt vagy egyedül? A népfrontmozgalom 1945–1953 között

BALOGH Sándor

Együtt vagy egyedül?

A magyarországi népfrontmozgalom már a második világháború idején függetlenségi mozgalommá szélesedett ki, azzal a céllal, hogy mindazokat tömörítse – osztályhelyzetükre, politikai nézeteikre és világnézetükre való tekintet nélkül –, akik készek harcolni a hitleri Németország és általában a fasizmus ellen.

Ellenzéki párt nélkül

A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1944. december 2-án alakult meg Szegeden: a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a Polgári Demokrata Párt és a szakszervezetek képviselőinek részvételével. Ez az összefogás tulajdonképpen a nagybirtokosok és nagytőkések kivételével – a társadalom minden osztályának és rétegének a támogatásával számolt, politikailag pedig a demokrácia különböző irányzatainak és erőinek az együttműködésére épült.

Az MNFF életre hívása után a szövetséges nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon az ideiglenes központi hatalom a régi jogfolytonosságot megszüntető és új jogforrást teremtő Ideiglenes Nemzetgyűlésként jöjjön létre, amely majd az Ideiglenes Nemzeti Kormányt is megválasztja. A választási gyűlések 1944. december 15–20. között zajlottak le a felszabadított országrészben. A megyeszékhelyek és a városok mellett több községben is rendeztek választási gyűléseket, ahol az egybegyűltek nyílt és közvetlen szavazássalválasztották meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőit – korabeli kifejezéssel élve: küldötteit. A rendkívüli körülményeket és viszonyokat figyelembe véve vitathatatlanul ez a – Szekfű Gyula szavaival – „ősgyűlésekre” emlékeztető demokratikus választás volt az egyetlen járható útja és módja annak, hogy a magyar nemzet megalakítsa saját törvényhozását, megteremtse az új állam legfőbb államhatalmi szervét.

Az 1944. december 21-énDebrecenben megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlésben 230 képviselő foglalt helyet. Közülük 149-en a baloldali pártok (MKP, SZDP, NPP) és a szakszervezetek, 56-an az FKgP és 13-an a PDP küldöttei voltak. Rajtuk kívül 12 képviselő pártonkívüliként került be az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A budapesti és a dunántúli képviselők 1945. áprilisi,illetőleg júniusi megválasztása, majd behívása után 498-ra emelkedett a képviselők száma. A legnagyobb mértékben – 56-ról 122 főre – az FKgP növelte képviselőinek számát. De ezzel együtt is megmaradt a baloldali pártok abszolút többsége.

A társadalom felszabadulás utáni újjászerveződésével nagyjában párhuzamosan újabb és újabb polgári, illetőleg kispolgári politikai csoportok (Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége és Szabadság Párt, Magyar Párt, Magyar Földműves és Munkáspárt, Független Szocialista Néppárt, Magyar Köztársasági Párt, Kossuth Párt, Keresztény Demokrata Néppárt stb.) léptek fel a pártkénti működés igényével. A függetlenségi frontba tömörült pártok azonban – a demokrácia önvédelmi jogára hivatkozva – általában együttesen hárították el ezeket a próbálkozásokat. Ezzel a várható polgári ellenzék elveszítette az önálló politikai szereplés lehetőségét.

A magyar társadalomnak nem a baloldali pártok felé orientálódó része tehát végső fokon vagy az FKgP, vagy a PDP irányában tájékozódhatott, hiszen csupán az említettek vallották magukat „hivatalosan” is polgári pártnak. S valóban, a Magyar Párt, a Magyar Köztársasági Párt, a Kossuth Párt és mások rövidesen csatlakoztak az FKgP-hez, és nagyobbrészt e párt jobbszárnyán helyezkedtek el. Ezzel a politikailag különben sem egységes kisgazdapárt fokozatosan olyan „gyűjtőpárttá”vált, amelynek keretén belül különböző és ellentétes érdekű társadalmi csoportok és politikai irányzatok foglaltak helyet. Ily módon Magyarországon a politikai küzdelmek a függetlenségi front baloldalának és jobboldalának a csatározásaiban öltöttek testet, nempedig a függetlenségi front és a párttá vagy pártokká szerveződött ellenzék között zajlottak le, ami gyakran rendkívül bonyolulttá, nehezen áttekinthetővé tette a korabeli politikai viszonyokat. A fentebbi helyzet kialakulása azonban nem feltétlenül a magyarországi társadalmi-politikai viszonyokkal, sőt nem is egyedül az FKgP politikájával indokolható, hanem inkább a függetlenségi frontban tömörült pártok vezetőinek az újabb pártalakítási kísérletekkel kapcsolatos, legalábbis vitatható állásfoglalásával.

Törvényhozó és végrehajtó hatalom

Az1945:VIII. tc. minden 20. évét betöltött magyar állampolgárnak aktív és passzív választójogot adott. Aválasztójogból kirekesztettek száma és aránya ténylegesen elenyésző volt. Így az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon több mint 4,7 millió választó adta le szavazatát a pártok listájára. Az az elképzelés ugyanis, hogy a függetlenségi front négy pártja (MKP, SZDP, NPP, FKgP) közösen induljon a választásokon, elsősorban az USA és Nagy-Britanniakormányainak tiltakozása miatt – amelyek a pártok külön indulásától tették függővé a diplomáciai elismeréstnem valósulhatott meg. A „polgári tábor” szinte egyöntetű támogatását élvező FKgP megszerezte a szavazatok abszolút többségét (57%). Ugyanakkor az MKP–SZDP–NPP együttes, 41,2%-os szavazati aránya arról tanúskodott, hogy a baloldal az új nemzetgyűlésben is jelentős erőt képvisel. Súlyát egyébként még az is növelte, hogy a kisgazdapárti balszárny változatlanul vállalta a szoros együttműködést. Nem utolsósorban ez magyarázza, hogy az 1945. évi parlamenti választások után is csak koalíciós kormányt lehetett alakítani Magyarországon. A kormányban 7–7 tárcát kaptak a kisgazdák, illetőleg a baloldali pártok. A Tildy-kormány megalakulásával sajátos változás következett be a törvényhozó és a végrehajtó hatalom viszonyában, hiszen a baloldali többségű Ideiglenes Nemzetgyűlés által választott Ideiglenes Nemzeti Kormányban 1944 decemberében a baloldal kisebbségben volt. Ezzel szemben a kisgazdapárti többségű nemzetgyűlés idején a baloldali pártok – parlamenti arányukhoz képest – jelentősen megerősödtek a kormányban.

A nemzetgyűlésben abszolút többséggel rendelkező FKgP 1946 elején mind türelmetlenebbül próbálkozott a végrehajtó hatalomban (rendőrség, közigazgatás stb.) is fölénybe kerülni. Az FKgP eme „arányosítási” törekvéseit – miután a koalíciós megállapodás parlamentáris lehetőségei kimerültek – a baloldali pártok egyedül csak a tömegerejükkel háríthatták el. Az országos méretű baloldali tömegmozgalmak talaján jött létre 1946. március elején a Baloldali Blokk, az MKP, az SZDP, az NPP és a Szaktanács részvételével. E tömegmozgalmak hatására a szervezetileg gyenge FKgP egyezkedni kezdett a baloldali pártokkal. Lényegében beleegyezett abba, hogy a Baloldali Blokk követelései (földreform befejezése, B-lista végrehajtása, kisgazdapárti jobbszárny meggyengítése stb.) közös, koalíciós programmá váljanak.

1946, március 12-én az FKgP elnöksége 20 nemzetgyűlési képviselőt – köztük Nagy Vincét, Sulyok Dezsőt és Vásáry Istvánt – kizárt a pártból, de mandátumukat nem szüntette meg. Ezek a képviselők szinte kivétel nélkül az FKgP jobbszárnyán helyezkedtek el, a „kiválogatásuknál” azonban kétségtelenül az is szerepet játszott, hogy olyan politikusok távozzanak, akiket majd a polgári jobboldal egy része is követ.

1946 őszén felmerült az NPP és a paraszti-polgári demokrácia híveként számon tartott kisgazdapárti centrum fúziójának gondolata. A centrum vezetői – Kovács Béla, Nagy Ferenc és Varga Béla – azonban nem voltak hajlandók pártjuk jobbszárnyával radikálisan szakítani és mintegy 50–70 nemzetgyűlési képviselőjüktől megszabadulni. Így az év végére ez a terv is kútba esett. Az FKgP megmaradt „gyűjtőpárt”-nak.

Demokrácia – az erők megosztásáért

1947 elején a Magyar Közösség büntetőjogi felelősségre vonása arra is alkalmul szolgált, hogy a baloldal ezúttal – a végrehajtó hatalomban betöltött pozíciói révén – már nem kifejezetten politikai eszközökkel is megpróbáljon leszámolni az FKgP jobbszárnyával, és válaszút elé állítani a centrumot. Különösen azután, hogy 1947 márciusában a Truman-elv meghirdetésével tulajdonképpen véget ért a szövetséges nagyhatalmak korábbi együttműködéseés a nemzetközi életben a hidegháborús politika előidézte viszonyoknak adta át a helyét, vagyis megszűnt hatni az a nemzetközi tényező, amely a demokrácia szocialista és polgári irányzatait az együttműködés irányában befolyásolta az egyes országokban. 1947 tavaszára–nyarára a nemzetközi és a belpolitikai helyzet sajátos kölcsönhatásaként az FKgP és annak centruma is gyakorlatilag felbomlott, illetőleg széthullott.

A kialakult belpolitikai erőviszonyokat – a parlamentáris demokrácia szabályai szerint – az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választások voltak hivatva tisztázni. A nemzetgyűlés június 23-án megalkotta az 1947:XXII. tc.-et, amely szűkítette a választók és a választhatók körét. (A választók körének szűkítését azután az összeíró bizottságok elfogult és téves döntéseikkel még csak tovább fokozták.) Az 1947:XXII. tc. értelmében a hajdani Nemzeti Egység Pártja és a Magyar Élet Pártja képviselőházi tagjai és jelöltjei is elveszítették passzív választójogukat. Ez a Magyar Szabadság Párt vezetőit; köztük Sulyok Dezsőt érintette érzékenyen. A pártvezetőség tiltakozásul még a törvényjavaslat elfogadása előtt feloszlatta az MSZP-t. Új vonása volt a választójogi törvénynek az is, hogy bevezette az ajánlási eljárást. Eszerint új párt csak bizonyos mennyiségű ajánlás megszerzése esetén vehetett részt ténylegesen a parlamenti választásokon.

Az Országos Nemzeti Bizottság július 30-án döntött arról, hogy – a működő 6 párt mellett – még mely pártok indulásához járul hozzá. Engedélyezte a Demokrata Néppárt (Barankovics István), a Magyar Függetlenségi Párt (Pfeiffer Zoltán), a Független Magyar Demokrata Párt (Balogh István), a Keresztény Női Tábor (Slachta Margit) és a Katolikus Néppárt (Varga Endre). fellépését, és mindössze 1-2 jelentéktelen csoportocska próbálkozását utasította el. Az ONB ez alkalommal lényegében minden szóba jöhető polgári párt indulását tudomásul vette, azzal a nem is nagyon leplezett céllal, hogy ezáltal „széttördelje” a koalíció majdani ellenzékét.

Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon az MKP kapta a legtöbb szavazatot (22,3%), de a baloldali pártoknak együttesen sem sikerült abszolút többséget szerezniük az országgyűlésben, ahol 411 mandátumból 203-at mondhattak a magukénak. A szilárd, kormányzóképes többséget csak úgy lehetett tehát biztosítani, ha az FKgP – amely most már tulajdonképpen csak az eredeti balszárnyát és a hozzá csatlakozott centrum egy részét tömörítette – változatlanul tagja marad a koalíciónak. A koalíció négy pártja így – az ellenzék 140 képviselőjével szemben – 271 mandátummal rendelkezett. A választások után újjáalakult Dinnyés-kormányban az MKP 5, az SZDP és az FKgP 4–4, az NPP 2 helyet kapott.

„Lojális” ellenzék

1948 derekára Magyarországon a kommunista párt koalíciós partnereivel együttműködve – és lényegében parlamentáris úton – megvalósította a nagy- és középtőke kisajátítását és a burzsoáziának a hatalomból való kiszorítását. A kormány helyzetét lényegesen megkönnyítette az a körülmény, hogy a viszonylag nagy számú, parlamenti ellenzék egyáltalán nem volt egységes, s valójában csupán a Magyar Függetlenségi Párt és a Keresztény Női Tábor bizonyult kemény ellenzéknek. (A Választási Bíróság azonban 1947. november 20-án az 1945:VIII. tc. 25. §-ának c. pontjára hivatkozva, amely a választás eredményének „helyesbítését” tartalmazta, megsemmisítette az MFP 49 képviselőjének és pótképviselőinek megbízatását.) Az MRP, a PDP és az FMDP, sőt nemegyszer még a – 60 mandátummal rendelkező – DNP is inkább csak a lojális ellenzék szerepét töltötte be.

1948. június 12-én az MKP IV. és az SZDP XXXVII. kongresszusa határozatban mondta ki a két munkáspárt egyesülését, és még ugyanezen a napon megkezdődött az egyesült párt, a Magyar Dolgozók Pártja I. kongresszusa. Az MDP programnyilatkozatában a szocializmus építését jelölte meg feladatként, amit a népi demokratikus politikai intézményrendszer átalakításával, valójában az egypártrendszer kiépítésével kapcsolt össze. A DNP vezetősége 1949. február 4-én – a Mindszenty-per hatására – feloszlatta a pártot. A KNT működésének pedig az vetett véget, hogy Slachta Margitot egyházi felettesei eltanácsolták a közéleti szerepléstől. Ezután már csak a szövetséges pártok (NPP, FKgP), illetőleg az MDP-vel együttműködni kész „töredék pártok” (MRP, PDP, FMDP) maradtak a politikai „porondon”, amelyek kizárólag a parlamentben tevékenykedtek.

Hatalom – nem a választott kezében

1949. február 1-jén megalakult a Magyar Függetlenségi Népfront az MDP, az FKgP, az NPP, a SZOT, a DÉFOSZ (Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége), az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) és a MINSZ (Magyar Ifjúság Népi Szövetsége) részvételével, amelyhez később az FMDP és az MRP is csatlakozott. A népfront I. kongresszusa március 15-én állást foglalt a szocializmus építése mellett és egyhangúlag elfogadta azt a javaslatot is, hogy a Függetlenségi Népfrontot alkotó pártok és társadalmi szervezetek „mindenben alávetik magukat az Országos Tanács döntéseinek és végrehajtják azokat”.

Az 1949:IX. tc., amely szabályozta az MFN jogállását a parlamenti választások lebonyolításában, lényegében nem változtatott a választójogon. Így az „osztályidegeneket” – ezen a címen – nem zárta ki a választásból. Ugyanakkor a szövetséges pártok vezetőinek és tagjainak már csak szerény, inkább formális szerep jutott a közvetlen választási előkészületekben. A közös jelölőlistákon nem szerepelt a pártállásuk. A választási kampányban való részvételüket is – az együttműködést demonstrálni hivatott központi rendezvényekén kívül – csupán ott igényelték, ahol az MDP-nek közismerten viszonylag kisebb volt a befolyása.

Az 1949. május 15-i országgyűlési választásokon a szavazásra jogosultak 96,04%-a vett részt, és ezek 96,27%-a szavazott a népfront jelöltjeire. Néhány járásban, városban és községben azonban még így is szembetűnően magas volt a nemleges szavazatok aránya. Így a vecsési járásban a szavazók 29%-a, Orosházán 15%-a, Békésen és Nagykőrösön 21 %-a, Mezőkövesden 28%-a, Kiskőrösön 39%-a, Sajóládon 52%-a, Tardon 68%-a stb. a népfront jelöltjei ellen szavazott. A választási eredmények összhangban voltak az országban akkor még uralkodó kedvező politikai légkörrel. Ugyanakkor a magas számszerű eredményekben a választási agitáció – gyakran az erkölcsi és az adminisztratív nyomás elemeit sem nélkülöző – hatása, sőt a választási eredmények iránti bizonyos közömbösség is kifejeződött. A megválasztott 402 képviselő közül 285 (71%) az MDP tagja volt. A szövetséges pártok (NPP, FKgP, MRP, FMDP) szinte kivétel nélkül lényegesen kevesebb mandátumhoz jutottak, mint amennyivel korábban rendelkeztek. Egyedül az NPP őrizte meg korábbi parlamenti állagát (36 helyett 34 mandátum).

A kormány elnöke ismét Dobi István lett, aki már 1948 decemberétől, Dinnyés Lajos lemondása óta, betöltötte ezt a tisztséget. Rajta kívül Bognár József belkereskedelmi és Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselte az FKgP-t a kormányban. Az NPP a földművelésügyi és az építésügyi tárcát kapta Erdei Ferenc, illetőleg Darvas József miniszterségével. A fennmaradó 13 tárcát az MDP képviselői töltötték be. A tényleges hatalom már nem az országgyűlés és a kormány, hanem az MDP vezetőinek – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály – kezében volt.

Az országgyűlési választások után szinte egyik napról a másikra megszűntek működni a népfrontbizottságok, s ezzel nagyjában egyidejűleg megindult az NPP és az FKgP „önfelszámolási” folyamata is, ami 1949 őszére lényegében befejeződött. Az MRP és az FMDP a választások után szintén befejezték önálló politikai tevékenységüket. Nem született sem törvény, sem rendelet a szövetséges pártok megszüntetéséről. Azok az intézkedések (az egységes szövetkezeti központ megteremtése, az 1949. évi államosítások végrehajtása stb.) viszont, amelyek jelentősen alakították a gazdasági-társadalmi viszonyokat is, lényegében megszüntették anyagi forrásaikat. A különböző – gyakran erős nyomással párosuló politikai és adminisztratív lépések pedig oda hatottak, hogy a szóban forgó pártok beszüntessék a tevékenységüket.

„Kövessük egy emberként”

Az 1953 tavaszán esedékes országgyűlési választások előkészületei rákényszerítették az MDP vezetőit, hogy a tömegek felé forduljanak. 1953. március 28-án – megalakulása óta először – összehívták az MFN Országos Tanácsát. Április 12-én nyilvánosságra hozták az Országos Tanács választási felhívását, amelynek emelkedett hangja kiáltó ellentétben állt a valóság rideg tényeivel. A kiáltvány – többek között – azt állította, hogy „a munkások, dolgozó parasztok, értelmiségiek testvéri egységben építik az új magyar hazát”, „nem volt még országunknak olyan szilárd vezetése, olyan erős kormányzata, mint amilyen ma van”. Ezért arra szólított fel, hogy „kövessük egy emberként a Magyar Dolgozók Pártját, népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást!”

Az 1953:11. tc. a választójogosultság korhatárát a 18. életévre szállította le. Elvesztették szavazati jogukat, akik a választáskor szabadságvesztés-büntetésüket töltötték, előzetes letartóztatásban voltak, rendőri felügyelet alatt álltak stb. A képviselők jelölését az egyetlen „közös” listára már formailag sem pártok végezték, hanem a „választópolgárok”.

Az 1953. május 17-i országgyűlési választásokon a szavazók 98,2%-a a népfront jelöltjeire adta le szavazatát. Minden bizonnyal azért, mert a szavazók – a reájuk nehezedő erkölcsi és adminisztratív nyomás miatt is – a választásokat már nem tekintették olyan eseménynek, amely módosíthatta volna a párt és a kormány addigi politikáját. Arról már nem is szólva, hogy nem is azt igényelték az állampolgároktól, nyilvánítsanak véleményt az MDP politikájáról, hanem azt, hogy tegyenek tanúbizonyságot a párt, a Szovjetunió és nem utolsósorban Rákosi Mátyás iránti feltétlen hűségükről. 1953-ban tehát már nem beszélhetünk a szó tulajdonképpeni értelmében vett „választás”-ról. Ilyen körülmények között az országgyűlési választások lényegében rejtve hagyták a lakosságnak az MDP politikájáról alkotott véleményét, s azt is, hogy az ország immár belpolitikai válságba jutott.