Ugrás a tartalomhoz

História 1985-056

Németh György , Havas László , Székely György , Györffy György , Szûcs Jenõ , Heckenast Gusztáv , Bölöny József , Hegyi Klára , Trócsányi Zsolt , Wellmann Imre , Hahner Péter , Urbán Aladár , Kosáry Domokos , Lackó Mihály , Hanák Péter , Vadász Sándor , Burucs Kornélia , Niederhauser Emil , Szabó Dániel , Mucsi Ferenc , Hajdu Tibor , Menyhárt Lajos , Pölöskei Ferenc , Nagy Zsuzsa, L. , Vörös Károly , Tilkovszky Loránt , Balogh Sándor , Pótó János , Glatz Ferenc

História

30. fejezet -

Tegnap és ma. Interjú Dezsõ Mártával az 1953–1985 közötti választásokról

DEZSŐ Márta

Tegnap és ma

1985 júniusában választott először az 1983: III. tv., az új választójogi törvény alapján az ország. E törvényről, megszületésének körülményeiről kérdeztük meg DEZSŐ MÁRTÁ-t, az MTA Jogtudományi Intézete államjogi és államigazgatási főosztályának tudományos munkatársát.

Milyen új intézményeket, új rendelkezéseket tartalmaz ez a törvény a korábbiakhoz képest?

Bár új törvényről beszélünk, mégis inkább új elemekkel bővített újraszabályozásról van szó. Az egyik ilyen elem a 35 fős országos választási lista. Eddig az egyéni választókerülethez tevékenységük folytán nem kötődő képviselők megítélésének is elsődleges szempontja választókerületük képviselete volt, holott tevékenységük hatóköre túlmutatott választókerületük problémáin.

A másik jelentős új elem a kötelező kettősjelölés. Pontosabban csak a kötelező jellege új, hiszen a többes jelölés évtizedek óta jogilag fennálló lehetőség, illetve politikailag ösztönzött elvárás. Ezt egy olyan stációnak lehet tekinteni, amely vezethet a megoldás irányába, de változatlanul a politikai gyakorlattól függ, hogy élhet-e és hogyan élhet a kötelező kettős jelölés intézménye a továbbiakban.

A törvény harmadik új eleme a pótképviselők, a póttanácstagok intézménye. Aki elnyeri a szavazatok 25%-át, az pótképviselővé, póttanácstaggá válik. Ez a mandátum azonban csak abban az esetben válik élővé, ha valamilyen oknál fogva megüresedik a képviselői, ill. tanácstagi hely.

Fontos intézménye választási rendszerünknek a visszahívás lehetősége. Ez a korábbi törvényben is adott volt ugyan, realizálásához azonban a választópolgárok több mint felének egy gyűlésen való jelenlétére és nyílt szavazására lett volna szükség. Ezzel szemben most már titkos szavazással történhet a visszahívás, és a választópolgárok 10%-a is kezdeményezheti azt.

Milyen politikai és társadalmi változások tették szükségessé ezt a törvényt, és hogyan illeszthető ez be az 1945 utáni hasonló intézkedések sorába?

E kérdés megválaszolásához egy kicsit át kell tekintenünk a felszabadulás utáni fejlődést. 1953-tól kezdeném talán.* Ismeretes, hogy már az 1949. májusi országgyűlési választások népfrontlistákkal történtek, a politikai pártok működése megszűnt. Anépfrontlista alapján választanak 1953 májusában is, és rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítanak a külsőségeknek, a választások ünnepélyes jellegének. Azzal, hogy nincs politikai alternatíva, gyakorlatilag kiürült a képviselet tartalma, tehát a feltett kérdés, miszerint a szocializmusra szavaz-e az ország, már nem kérdés tovább. Egyértelművé vált az egypártrendszer, ennek ellenére zárt, kötött lajstromon választanak az emberek, ami semmiféle aktivitást nem feltételez azon túl, hogy szavazatukat leadják, de már a „nem”-nek sincs különösebb politikai súlya. Lényeges változás következik be 1954-ben, mikor a tanácstagok választásánál áttérnek az egyéni választókerületi rendszerre. Felmerül ez a gondolat az országgyűlési képviselők választását tekintve is, hiszen értelmetlen és anakronisztikus a zárt lista az egypártrendszer mellett. 1956 tavaszán elő is készítik a törvénytervezetet az egyéni képviseleti rendszerről, az októberi események kapcsán azonban ez lekerül a napirendről. Az 1958. és 1963. évi választásokat is a kettősség jellemzi: a tanácstagokat egyéni választókerületi rendszerben választják, az országgyűlési képviselőket pedig zárt listán. Új elem azonban, hogy 1963-ban már közel 200 tanácstagi választókerületben van kettős vagy többes jelölés. A lehetőség erre – a tanácstagok vonatkozásában – már 1954-től megvolt. A törvény ugyanis kimondta, hogy abban az esetben, ha több név szerepel a szavazócédulán és nem húznak ki egy nevet sem, a szavazatot érvényesnek kell tekinteni, mégpedig az elöl álló névre, tehát az első számú népfrontjelöltre leadott szavazatként. Lehetőség tehát már volt, gyakorlata viszont kevésbé. A politikai stabilizáció tűzi napirendre, hogy az országgyűlési képviselők választásában is áttérjenek az egyéni kerületek rendszerére, bár felmerülnek politikai aggályok is, különösen a mandátum jellegével, a visszahívhatósággal kapcsolatban. Az egységes választási rendszert – egyéni választókerülettel – az 1966:III. tc. hozza létre. Már ennek előkészítése során vannak olyan elképzelések, amelyek nem az egyéni kerületi rendszer, hanem a többmandátumos, kislistás választókerületek bevezetését javasolják. Tehát már itt felvetődik az a gondolat, amely ma is a továbblépés egyik lehetséges irányaként szerepel. Hogy mégis az egyéni választókerületi rendszer mellett maradjunk, azzal indokolják az előkészítők, hogy az állampolgárok kerüljenek elérhető közelségbe a képviselőjükkel. Egységes rendszer van tehát 1966 után mind a helyi, mind a központi képviseleti szervek tagjai választása tekintetében. A kettős jelölés politikai megítélése viszont nem egyértelmű az országgyűlési képviselők vonatkozásában. Magasszintű politikai fórumokon is elhangzanak olyan beszédek, hogy nem feltétlen kell két jelöltet állítani.

Mindenesetre ez az új törvény nagy érdeklődést és tetszést váltott ki, tömegesen mentek az állampolgárok a jelölőgyűlésekre és magas volt a részvétel aránya. Az országgyűlés vonatkozásában 9, a tanácstagoknál kb. 750 kettős jelölés volt.

Az 1970:III. törvény jelentősen módosította az 1966. évi törvény néhány rendelkezését, ezen belül a jelölés rendjét. A korábbi szabályozást módosítva kimondja, hogy a jelölőgyűlés a résztvevők szavazatának egyharmadával maga jelöl, tehát a népfront is csak egy a lehetséges javaslatot tevők közül. Itt nyílik először lehetőség arra, hogy egyének is jelölhessenek a jelölőgyűléseken. Ekkor kerül sor az aktív szavazás bevezetésére is, tehát már nem elég az, hogyha változatlanul bedobják a cédulát az urnába, hanem a szavazat csak akkor érvényes, ha a nemkívánatos nevet kihúzzák. Továbbá ekkor vezetik be a megyei tanácsok és a Fővárosi Tanács tagjai választásában a közvetett választást. 1971-ben az országgyűlési képviselőválasztásokon 49 kettős jelölés volt, és ez azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy e szám a továbbiakban emelkedni fog. 1975-ben azonban már csak 34 a kettős jelölések száma, 1980-ban pedig csupán 15. Ez, a politikai elvárásokkal szembeni, csökkenő tendencia döntő impulzust jelentett az új választójogi törvény kidolgozásában.

A hetvenes évek mely egyéb tapasztalatai vezettek a változtatás szükségességének felismeréséhez?

Az 1971. évi és az 1975. évi választások tapasztalatai ismeretében a Politikai Bizottság 1976 júniusában határozatot hozott arról, hogy meg kell vizsgálni a választási rendszer módosításának lehetőségét. Szakmai körök el is kezdtek foglalkozni a választói jog továbbfejlesztésének kérdésével és a megoldási variációk széles skáláját vetették fel, de 1979-ben egy újabb politikai bizottsági határozat levette a napirendről ezt e kérdést, és eldőlt, hogy 1980-ban még az előző törvény alapján rendezik a választásokat.

Az 1980. évi választásoknál azonban bebizonyosodott, hogy a korábbi, a hatályos törvény alapján Magyarországon még egyszer nem lehet választásokat tartani. A jelölőgyűléseken nagyon alacsony volt a részvételi arány, politikai közömbösség nyilvánult meg a választók részéről a jelöltek kiválasztása tekintetében. Minden politikai inspiráció, felülről jövő kezdeményezés ellenére nagymértékben csökkent a kettős jelölések száma. Az erőltetett statisztikai szemlélet még fokozta az anomáliákat: ahol kettős jelölés volt, ott is inkább ennek a negatív oldala – a „párba állítás” mesterkéltsége – érződött erősebben. Az emberek ugyanúgy elmentek szavazni, de nem választás, hanem szavazás jellege volt részvételüknek. A politikai intézményrendszer demokratikus fejlesztésének társadalmi igénye még inkább felnagyította ezeket az ellentmondásokat.

A választások tapasztalatai alapján nyilvánvalóvá vált a választójogi törvény módosításának szükségessége.

Ön tagja volt a törvényt előkészítő szakértői bizottságnak. Milyen fázisai voltak e munkának?

A Jogtudományi Intézet, illetve az egyetemek államjoggal foglalkozó képviselőit kérték fel előtanulmányok készítésére. Olyan szerencsés helyzet alakult ki, hogy a szakembereket bevonták egy magasszintű, politikai előkészítő bizottság tevékenységébe is. Ugyanakkor már az előkészítés korai fázisában érezhető volt, hogy politikailag sokkal kevesebb valósítható meg, mint ameddig a szakértők elképzelései elmentek. Voltak ugyanis olyan javaslatok, amelyek jelentősebb struktúraátalakítást igényeltek volna: kilépni a hagyományos lakóterületi elv kereteiből, illetve kombinálni ezt egyéb elvekkel, mint pl. rétegképviselet, foglalkozási-szakmai képviselet stb. Voltak olyan javaslatok, amelyek a több mandátumos választókerületek kialakításában keresték a megoldást. Ebben a formában a különböző típusú gazdálkodó szervek, intézmények, egyetemek stb. a választókerület arculatát meghatározó kollektívák képviselőit juttathatták volna be együttesen a képviseleti szervekbe. Ezek az elképzelések azonban alapjában módosították volna a választási rendszert. Viták folytak arról, hogy az országos lista mintájára megyei, városi, sőt községi listákat kellene létrehozni, hiszen nonszensz, hogy a községi vagy városi tanácselnököt egy választókerületben válasszák meg tanácstagnak, mikor az egész település lakosságának kellene véleményt nyilvánítani róla. Az elképzelések tehát elég széles skálán mozogtak.

Körülbelül egy évig tartott ez az előkészítő szakasz, a különböző anyagok megtárgyalása. A még mindig alternatívákat, variációs lehetőségeket tartalmazó tervezet a Politikai Bizottság, illetve a Központi Bizottság elé került. A politikai döntés után került sor a kifejezett törvényelőkészítő munkára, amikor az elvek tisztázása alapján már a megfogalmazásbeli kérdések, illetve a törvényi formába öntés volt hátra. Ez természetesen az Igazságügy-minisztérium Törvényelőkészítő Főosztályának a feladata. Lényeges eleme volt az előkészítés folyamán a társadalmi vita, hiszen a törvénytervezet közzétételét rendkívüli érdeklődés és aktivitás kísérte még akkor is, ha lényeges tartalmi változtatásra már nem volt lehetőség.

* Az 1944–1953 közötti időszakra vö. Balogh Sándor írását a 62. oldalon.