Ugrás a tartalomhoz

História 1987-02

Maróti Egon , Kubinyi András , Kovács F. Lajos , Hegyi Klára , Palovics Lajos , Frisnyák Zsuzsa , Szerényi Imre , Burucs Kornélia , Burucs Kornélia , Sipos András , Glatz Ferenc , Pintér István , Molnár János , Pach Zsigmond Pál , Szarka László

História

7. fejezet -

Erõmûtervek a Dunán

SZERÉNYI Imre

Erőműtervek a Dunán

Magyarországon a vízerő-hasznosítást még a 19. század végén is a vízikerekek alkalmazása jelentette. (1895-ben 22 ezer üzemelt belőlük, turbina csak 99.) Pedig a műszaki fejlődésben élen jártunk: a Ganz gyár 1866-ban készítette az első hazai turbinát, és 1883-ban már megkezdte a turbinák sorozatgyártását is, exportra. Magyar találmány volt a vízenergia korszerű hasznosítását lehetővé tevő villamos erőátviteli rendszer, az ún. Ganz-rendszer, melyet Déri, Bláthy és Zipernovszky fejlesztett ki 1885-ben. A vizek erejének modern felhasználására tehát a műszaki feltételek hazánkban sem hiányoztak, az ipar szerkezete és viszonylagos fejletlensége azonban még nem igényelte, hogy jelentősebb tőkét fektessenek vízerőművek építésébe. Megelégedtek egy-egy kommunális célt szolgáló (pl. városi világítás) vagy egy ipari létesítményt árammal ellátó kisebb vízerőművel.

Elméleti téren azonban volt haladás; főleg a vízügyi mérnököket érdekelte az a kérdés, mekkora az az energiakincs, amelyet hazánk folyói „magukban rejtenek”. Az elméleti vízerőkészlet felmérését elsősorban a Kvassay testvérek (István és Jenő) szorgalmazták. 1896-ban a kormányzat megbízta Viczián Ede „királyi segédmérnököt” az országos felmérés megtervezésével és végrehajtásával. (A magyarországi vízerőkataszter elkészítése világviszonylatban is úttörő munkának tekinthető, hiszen Svájcban 1897-ben, Franciaországban pedig csak az 1900-as évek elején készítettek hasonlót.)

Az európai államok közül Magyarország lép elsőnek a nyilvánosság elé vízerőinek közreadásával. 1905-ben jelenik meg Viczián Ede összeállításában a Magyarország vízi erői című kiadvány, 1913-ban pedig kiadják a Kárpát-medence teljes elméleti vízerőkészletének kimutatását. (A hat évig tartó munka során 11 000 km völgyhossz-szelvényt szerkesztettek, 1600 vízsebességmérést végeztek és 130 helyen állítottak fel vízmércét. Mindezt 4 mérnök és 2 „vízmester” végezte.) E felmérés lökést adott a vízerő-hasznosítás elméleti fejlődésének. Viczián Ede tanulmányt jelentetett meg a Soroksári-Duna-ág vízerő-hasznosításáról, Schmidthauer Antal pedig a Mosoni-Duna-ágról, amely tervnek Albert Buss svájci vállalkozót is megnyerte.

A Duna magyarországi felső szakaszának vízerő-hasznosítása már ekkor sem volt teljesen új gondolat. Az ötlet Enea Lanfranconi Lafranconi, G. Enea (1850–1895) Magyarországon tevékenykedő, Lombardiából származó mérnök, a Magyar Történelmi Társulat alapító tagja. Főleg a Duna felső-magyarországi szakaszának szabályozásával foglalkozott. Főbb művei: Közép-Európa útjai és a Duna folyam szabályozásának fontossága (Pozsony, 1880), Magyarország ármentesítése (Budapest, 1882). olasz mérnöktől származott, akinek úttörő szerepe volt a Felső-Duna szabályozásában. Ő gondolt először arra, hogy a pozsonyi éles Duna-kanyarulatot átvágják, és az ily módon keletkezett és Oroszvárnál ismét a Dunába beömlő csatornán vízerőműveket létesítsenek. Javaslatával 1891-ben Pozsony polgármesteréhez fordult. A terv azonban meghiúsult. Megvalósításának legfőbb nehézségét az ingadozó vízmennyiség és az így nyerhető energia viszonylag csekély volta jelentette, amely nem állt volna arányban a befektetett költségekkel. Az ügy így elakadt.

Ezt felismerte két mérnök, Szilárd István és Bacsó Andor, akik 1908-ban már „komplex” hasznosítást célzó tervet készítettek: 4 vízlépcsőt terveztek a Mosoni-Dunán és egyben hajózhatóvá is kívánták azt tenni. Így írtak tervük gazdasági jelentőségéről: „… a tervezett mű kiépítése ma még beláthatatlan közgazdasági jelentőséggel bírna. Csak néhány teljes biztonsággal beálló változásra óhajtunk kitérni. Pozsony, Győr, Magyaróvár, Moson városok, a Szigetköz, továbbá Győr, Moson, Pozsony megye számos községe egy élénk forgalmú hajózó út mellett fog feküdni, a termelhető vízi erő következtében Dévény-Gönyű között a hajózó út mentén virágzó ipartelepek, lüktető gazdasági élet fog keletkezni. A hajózó útba befektetendő összeg közvetve feltétlen meghozza a bőséges hasznot, és nem lesz improduktív beruházás. Az erőtelepek létesítéséhez is alkalmat nyújt a terv szerinti kivitel. Olcsó üzemerő állván rendelkezésére, ipartelep ipartelep után fog létesülni, a ma küszködő kisiparos olcsó elektromos gépekkel, olcsó erővel veheti fel a versenyt a gyáriparral.”

A vízmennyiség ingadozását kívánta teljesen kiküszöbölni Schmidthauer Antal említett, 1911-ben készült terve. A bázeli Albert Buss és társa cég tetszését végül megnyerve a magyar mérnök megbízást kapott a részletek kidolgozására. A nagyszabású terv még sokoldalúbb „közgazdasági” haszonnal kecsegtetett, mint az előző. Alapgondolata az volt, hogy a Mosoni-Dunába egész éven át a legnagyobb, „ezen Duna-ág lefolyási viszonyainak” megfelelő vízmennyiséget vezessenek le, és ezzel „állandóan nagy erejű vízi erőművet' létesítsenek. „Ezen alapgondolat akként valósítható meg, hogy egy Pozsony felett kiágazó jobb parti nyílt csatorna segélyével, még a Dunának legkisebb vízállása mellett is a Mosoni-Duna-ágba 180–200 m3 víz/sec vezettetik be, mely mennyiség a parti birtokosok minden sérelme nélkül folyhat a medren Győrig.” A terv 10 pontban sorolta fel a – mai kifejezéssel élve – „komplex” hasznosítás lehetőségeit, amelyekből a fontosabbakat idézzük: „1….A bevezető nyílt csatornában egy és a Mosoni-Duna-ágban előállítandó két vízerőmű kiépítésével átlagosan 41 ezer LE energia termelhető. 2. Megvan annak a lehetősége, hogy az egyes iparágaknak lényegesen olcsóbb energia adassék, mint ahogy az a modern kalorikus erőtelepekből lehetséges… 3. Oly hajózási csatorna létesítése Pozsony–Győr és Gönyű között, melynek mélysége állandóan 2,45 és 3,50 m között volna tartható. Ezáltal lehetővé válnék, hogy Gönyűig közlekedő teljes rakományú uszályok átrakás nélkül, még alacsony dunai vízállás mellett, az őszi nagy szállítási idényben is Pozsony fölöttig, tehát úgyszólván az ország határáig közlekedhessenek… 8. Az egyes vízlépcsők képzése által magasabban és alacsonyabban fekvő víztartályok képeztetnek 4-5 m vízszint-különbséggel úgy, hogy ezáltal lehetővé válnék a magasabban fekvő csatornarészek öntözési, az alacsonyabb vízszinttel bíró résznek pedig lecsapolómedence gyanánt való használata. 9. Annak következtében, hogy a Mosoni-Duna-ágba állandóan a megengedett maximális vízmennyiség ömölnék be, megszűnnének az alacsony vízállásoknál fellépni szokott ártalmas kigőzölgések, aminek következtében a szomszédos községek, különösen pedig Győr városának egészségi viszonyai lényegesen javulnának.”

A tervben felvázolt hasznokról és előnyükről nem győződhetett meg senki, hiszen azt az első világháború elsodorta, annak ellenére, hogy a koncessziót a svájci Buss cég 1918 októberében – jogérvényesen 90 évre – megkapta.

Fordulatot hozott a vízerő-hasznosítás koncepciójában a magyarországi Tanácsköztársaság, amikor is állami feladatnak tekintették a vízerő-hasznosítást, ezzel mintegy új fejezetet kívánva nyitni energiagazdálkodásunk fejlődésében. Függetleníteni akarták energiagazdálkodásunkat „eddigi fékjétől, a szén és nyersolaj üzletekben érdekelt nagybankok hatalmától”, ezért tervezték, hogy megvalósítják a nemzetközi összehasonlításban is úttörő magyar szakemberek, Benedek József, Bláthy Ottó Titusz, Bogdánfy Ödön, Hoór-Tempis Mór, Seidner Mihály, Viczián Ede és mások elgondolásait, melyek szerint: „Az energiának egységes nagy telepekben való termelése és szétosztása pár excellence állami, illetőleg népfeladat, és az olcsó energia szolgáltatása nemcsak hatalmas termelésfejlesztő eszköz, hanem jóval több annál: a mechanikai munkaszükségletnek egységes nagy üzemekben, kooperáló hőerőművekben és vízierőművekben gazdaságosan való termelése, az egységes ipari és őstermelési fejlődésünk egyik alapföltétele.”

A Forradalmi Kormányzótanács napirendre tűzte a Soroksári-Duna-ágon, és a Szentendrei-Duna-ágon létesítendő erőművek tervezését, és folytatta a tárgyalásokat a Mosoni-Duna-ág erőműveinek ügyében az említett svájci céggel. Az újabb elképzelés szerint a Mosoni-Dunán 3 erőművet építettek volna: Pozsonynál, Rajkánál és Mosonnál. A Szentendrei Duna-ág hasznosítására Békásmegyernél, a Soroksári-Duna-ágon Budapestnél és Tassnál terveztek vízlépcsőt. (A később megvalósult Kvassay- és tassi- zsilipek.)

A Tanácsköztársaság megdöntése természetesen megakadályozta e tervek megvalósítását, de az alapelvek később sem változtak lényegesen, csak módosultak. A bekövetkezett politikai és gazdasági változások miatt a svájci Buss cég elállt tervétől, de már 1920-ban megalakult Budapesten a Duna Vízierő Rt., amely a svájci cégtől a magyar kormány hozzájárulásával „minden jogot” átvett. E társaság 3 erőmű építését tervezte: Pozsonynál, Dunakilitinél és Moson-Kálnoknál. A „megváltozott politikai viszonyok” miatt, a pozsonyi erőmű tervezéséről lemondtak, de a másik kettőét elkészítették, amelyekre a vízjogi engedélyt 1923-ban kapták meg. Az ügy még húsz éven keresztül húzódott – főleg tőkehiány és érdektelenség miatt –, végül a tervezett erőművek közül egyik sem épült meg. A Duna energiájának hasznosítása a két világháború között – a Soroksári-Duna-ágon épített erőművet nem számítva – nem haladt előre.

Sajó Elemér Sajó Elemér (1875–1934) mérnök, a vízügyi szolgálat vezetője, a vízgazdálkodási távlati tervezés úttörője. Műve: Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában (Budapest, 1931). emlékiratában (1930), amely hosszú távra vízgazdálkodási politikánk alapkövének számított, rámutatott arra, hogy a trianoni békeszerződés a korábbi vízenergiánknak mintegy 5,1%-át hagyta meg, ezért a korábbinál nagyobb súlyt kell helyezni síkvidéki vízenergia-készletünkre, a Dunára és a Tiszára. A domb és síkvidéki alacsony nyomású telepek építése költségesebb, de a műszaki haladás ilyen erőművek építését is egyre gazdaságosabbá teszi. A kormányzat azonban csak az 1940-es években foglalkozott újra a vízerő-hasznosítással. 1942-ben létrehozták a Vízerőügyi Hivatalt, amely 1948-ig működött; feladata volt a vízierők újabb felmérése; létesítmények tervezése. Az Öntözésügyi Hivatalban 1941-ben a „tiszai nagy öntözőrendszer” tervezési munkálatainak keretein belül megkezdődött a tiszalöki vízlépcső tervezése, amelytől 23 millió kWh villamos energiát reméltek. (1959-ben lett kész az erőmű 42 millió kWh energia kapacitással.)

1945 után – de főleg az államosítással – jelentős szemléleti változás következett be a vízgazdálkodásban, így a vízerő-hasznosítás megítélésében is. „Olyan gazdálkodást kell folytatni – írta Mosonyi Emil 1948-ban a Magyar Energiagazdaság című folyóiratban –, amely egyszerre elégíti ki az öntözés, a hajózás és a vízerő-hasznosítás érdekeit.” Ekkor fogalmazódott meg az alábbi megállapítás is: „Természetesen teljes mértékben elképzelhető, hogy a jövendő évtizedekben hőenergia szükségletünk fedezésére szén és olaj helyett atomtüzelőket kapunk, és hogy külföldi nagy atomerőművekből csere útján szerzünk alapenergiát, de a mi esetünkben sohasem lehet hidraulikus vagy atomenergiáról szó, hanem legfeljebb hidraulikus és atomenergiáról.”