Ugrás a tartalomhoz

História 1988-023

Juhász Gyula , Pók Attila , Ormos Mária , Incze Miklós , Palotás Emil , Kis Aladár , Harsányi Iván , Diószegi István , Sipos Péter , Szûcs László , Jeszenszky Géza , Szerdahelyi G. István , Tokody Gyula , Vargyai Gyula , Stier Miklós , Pótó János , Glatz Ferenc , Fülöp Mihály , Sipos Péter , Hermann Róbert , Ságvári Ágnes , Szekeres József , Polónyi Péter , Pótó János , Erdei Hajnalka , Marton Péter , Glatz Ferenc , Schmidt Mária

História

16. fejezet -

Revíziós emlékmûvek

PÓTÓ János

Revíziós emlékművek

Alig több mint fél évvel azután, hogy a trianoni békeszerződés aláírásakor az ország tiltakozását jelezve megkondultak a harangok és tíz percre országszerte megállt az élet, egy téli napon 70 ezer ember szorongott a pesti Szabadság téren. 1921. január 16-át mutatta a naptár, s a tömeg arra várt, hogy lehulljon a lepel Budapest háború utáni első szoboregyütteséről.

Az irredenta szobrok

Az ünnepség Zadravecz István tábori püspök által celebrált szentmisével kezdődött. „A magyarok Istene, a szent zászló, a szabad ég, a magyar lélek a tanúnk, hogy addig nem nyugszunk, amíg Északkal, Déllel, Kelettel, Nyugattal nem egyesülünk” – hirdette a püspök az új igét. Majd Urmánczy Nándor, a Területvédő Liga elnöke lépett a szószékre: „Elrabolták minden kincsünket, országunk minden életfeltételét. Ebben a ketrecben az állam és a társadalom teljes lezüllése vár reánk, ha el nem jön minél előbb az az erős kéz, mely kényszeríteni fog bennünket, hogy minden megmaradt erőnket egyesítsük országunk visszaszerzése érdekében. Ezek a szobrok igazságot követelnek. Ez a hely a nemzet búcsújáró helye, de egyúttal a gyűlölet és bosszú kohója legyen. Ez a hely mostantól fogva bekapcsolódik Európa véres történetébe.”

Míg Urmánczy beszélt, a tér északi, félköríves záródásának négy járdaszigetén felállított irredenta szobrokról lehullt a lepel. A kortárs szemlélő ilyennek látta őket: „… az »Észak« című emlékmű főalakja 3 m magas, keresztre feszített Hungária. A hozzá simuló fiú a tót nemzet ragaszkodását jelképezi a régi anyaországhoz. A kettő egységét kivont karddal előretörő kuruc alakja védi, emlékeztetvén arra, hogy a magyar szabadságért Rákóczi hadaiban tótok is küzdöttek. Alkotója Kisfaludi Strobl Zsigmond. A »Dél« című szobron magyar férfi karddal és a magyar címerrel díszített pajzzsal védőleg áll a Délvidéket jelképező svábleány védelmére. Az előtte levő búzakévék Nagy-Magyarország éléstárát, a Bácskát és Bánságot jelképezik. Szentgyörgyi István műve. A »Kelet« című szobron az ősi magyar erőt megtestesítő Csaba vezér a megtorlás pillanatát várva felszabadítja a bilincsekbe vert, Erdélyt jelképező – kékben az országrész címerét görcsös reménységgel szorító – alakot. Pásztor János műve. A »Nyugat« című szoborcsoporton az ifjú az elszakított nyugati vármegyéket jelképezi. Térdre hullva borul a magyar szent Koronára, s míg jobbjával a nyugati vármegyék címerpajzsát öleli magához, addig baljával görcsösen tartja a nagy magyar kettőskeresztes pajzsot. Fölötte áll Hadúr alakja, kezét nyugtatva az ifjú címert szorító karján – jobbjában védően tartva a nemzet pallosát. Arcán kemény dac, hit és önbizalom. Lábainál szárnyait repülésre tárva a Turul. Sidló Ferenc-alkotása.”

Közérthető, egyértelmű jelképek. Ma már azonban néhány elem magyarázatra szorul. A két világháború közötti köztéri szobrászat gyakori motívuma Hungária. „Ő” Magyarország védőszentjének, Szűz Máriának és a pogány „ősanyának” sajátos keveréke, az ezeréves Magyarország szimbóluma. Hadúr a bosszúállás – szintén pogány eredetű – istene. Ugyancsak revíziós – és még Hungáriánál is gyakoribb – jelkép a Turul. Ez a sohasem létezett, az Árpádok totemállatának tartott madár a millennium idején vált az ország ezer évének jelképévé, s a két világháború közt a revízió szimbólumává. (A Turul egyébként szinte mindig széttárt szárnyakkal ábrázoltatik. Vagy felszállni készül, s ilyenkor kardot tart karmai közt, a közeli bosszút jelezve, vagy – ugyancsak kitárt szárnyakkal – védően borul valamilyen, az ország integritását jelképező tárgy, általában a Szent Korona fölé.) Érdemes még megfigyelni a nemzetiségek megjelenítését az irredenta szobrokon. A „tót” nemzet még kiskorú, gyermek, a „sváb” leány, tehát mindegyik védelemre szorul. Román nincs.

Az Ereklyés Országzászló

Hét és fél évvel később, 1928. augusztus 20-án ismét több tízezres tömeg gyűlt össze az irredenta szobrok – körül egy újabb avatásra. Még 1925-ben Urmánczy Nándor javasolta egy olyan zászlórúd felállítását, melyen állandóan félárbocra engedett lobogó hirdetheti a „magyar egység” és a „magyar feltámadás” gondolatát.

Az ünnepség azzal kezdődött, hogy az emlékmű talapzatában kialakított ereklyetartóban elhelyezték a csonkaország összes községének, az elszakított részek valamennyi törvényhatóságának, valamint a nevezetesebb történelmi helyeknek földjét tartalmazó zsákocskákat, s az ereklyetartót lezárták a következő feliratú zárókővel: „Tudd meg Óh ember: e helyen Nagy-Magyarország vérrel, könnyel és verejtékkel megszentelt földjén állasz.”

Az elhangzott beszédek frazeológiája ugyanaz, mint az irredenta szobrok avatásánál volt. Nézzük inkább a Horthy-korszak revíziós szimbólum-készletének szinte egészét felvonultató országzászlót. Az irredenta szobrok alkotta félkörív közepén álló, azokkal szembeforduló emlékmű homlokzatát a magyar nagycímer, az Árpádok és az Anjouk címere, valamint a Corvin címer díszíti. A nagycímer és az Árpádok címere az ezeréves határokat és a kontinuitást, az Anjouké Nagy Lajos „három tenger mosta” országát, Mátyás királyé pedig az európai nagyhatalmiságot jelképezte. Az egyik oldal felirata Urmánczy jelmondata: „A mi országunk a Kárpátok országa, Nagy-Magyarország. 896-ban alapította Árpád fejedelem, fennmarad a világ végezetéig.” A másik oldal felirata: „Jövő nagyságunk alapját múltunk nagyjai rakták le..” A hátoldalon pedig Papp-Váry Elemérné imája, a Magyar Hiszekegy volt olvasható: „Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy Hazában, / Hiszek egy isteni / örök Igazságban, / Hiszek Magyarország / föltámadásában. / Ámen.”

A talapzat fölött „ősmagyar” virágdíszítmény, s ebből „…emelkedik ki a 20 méter magas zászlórúd, melynek csúcsán jelképes, esküre emelt kéz van, melyet Horthy Miklós kormányzó keze után mintáztak meg – írja Liber Endre, a főváros alpolgármestere. – Ez az 1 m méretű kéz azt jelképezi, hogy Magyarország népe sohasem mond le az ezeréves földről… A zászlórúd tövében elöl kibontott szárnyú bronz turulmadár, mögötte egy sisakos, buzogányos gyermek jelképes alakja látható…” A Turul alatt két márványtábla. Az egyiken lord Rothermere Daily Mail-beli cikkének címe: „Hungary’s Place in the Sun” (Magyarország helye a nap alatt). A másikon pedig Mussolininak a római szenátus 1928. június 5-i ülésén – két és fél hónappal az országzászló felavatása előtt! – tett kijelentése volt olvasható: „I Trattati di pace non sono eterni” (A békeszerződések nem örökkévalóak). E két tábla a revízió realitását, a nagyhatalmak támogatását volt hivatva bizonyítani. S a díszítményhez még hozzátartozott az országzászló előtti „trianoni virágágy”, ,…amelyben az integer és a csonkaországnak földrajzi térképe, továbbá a Magyar Hiszekegy a földből kinövő virágokból van kirakva”.

A vég

Újabb tizenhét év múlt el a „revíziós emlékek terén” gyakorlatilag változás nélkül, bár a trianoni virágágyat bizonyára fölforgatta a bombázás és az ostrom. De már tíz nappal a budai harcok befejeződése után, az 1945. február 22-én kelt polgármesteri határozat bevezetőjében megemlíti, hogy az orosz katonai parancsnokság az elesett katonáknak emlékművet kíván felállítani, és „…ennek helyét a Szabadság téren kéri kijelölni”. A határozat a továbbiakban a „tisztán építészeti megoldású” emlékmű helyéül „az országzászló mögötti kör alakú parkrészt” jelöli ki úgy, hogy a mű a Teleki Pál utca (korábban Bálvány, ma Október 6-a utca) felé nézzen. Mivel az országzászló – szembefordulva az irredenta szobrokkal – a Honvéd utca felé nézett, a „mögötte” levő kör alakú parkrész” ettől délre, a tér közepén, a Kiss Ernő utca tengelyében volt.

A szovjet emlékmű építéséről levéltári dokumentumok nem állnak rendelkezésre. A Kis újság március 31-én azonban arról tudósít, hogy a szovjet emlékmű „az irredenta szobrok között” épül, s tény, hogy 1945. május 1-jén nem a Polgármesteri Hivatal által februárban kijelölt helyen, nem az Ereklyés Országzászló mögött, hanem annak helyén avatták fel.

Az 1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti szerződés értelmében Magyarországon „…irodalmi termékek kiadása…, színielőadások rendezése, mozgóképek bemutatása…” stb., így emlékművek felállítása is csak „a Szövetséges (Szovjet) Főparancsnoksággal való megegyezés alapján” történhet. Az adatok viszont arra utalnak, hogy a Szabadság téri emlékmű – s ugyanígy az ezzel párhuzamosan épült Vigadó téri és Gellért téri emlékművek – esetében nem egyszerűen a szovjet parancsnokság hozzájárulásával, hanem mindvégig tevékeny részvételével kell számolnunk. Az „igény” – láttuk a helykijelölő polgármesteri határozatban – a szovjet parancsnokságtól eredt, s a hely megváltoztatása is a magyar hatóságokon „kívüli” erők közreműködésére utal. (Sokszor előfordult, hogy egy emlékmű kijelölt helye a felállítás során megváltozott, de ezt mindig újabb polgármesteri határozat rögzítette. Ez esetben pedig nincs ilyen.) A Kis újság beszámolójában is szerepel egy „árulkodó” félmondat: „Mind a három emlékmű különben nálunk szokatlan iramban készül el …”. Ugyancsak a szovjet parancsnokság kizárólagos szerepére utal a három emlékmű építési iratanyagának teljes hiánya, mivel az összes többi, szovjet „igények” alapján, de magyar irányítással készülő szovjet emlékmű (pl. a gellérthegyi, a Csörsz utcai, a Szarvas Gábor utcai, a Béke téri stb.) iratanyaga megvan. (A magyar hatóságok szerepére, a „munkamegosztás”-ra egyetlen adalékból következtethetünk. A Vigadó téri emlékmű május 1-jei avatására a szovjet parancsnokság Schwartz Hermann kárpitossal elfüggönyöztette a Vigadó ablakait, s a munkát május 4-én ki is fizette. A munkadíjat azonban a parancsnokság inkább csak „átadta”, hiszen a pénzt május 3-án a Polgármesteri Hivatal utalta át a szovjet parancsnokságnak.)

A Budapesten elsőként eltávolított emlékmű tehát csak „rossz helyen állt”, a szovjetek nyilván nem akarták saját emlékművüket e mögé „eldugni”, s ezért bontották le.

Jóval egyszerűbb viszont a dolgunk magukkal az irredenta szobrokkal. Vas Zoltán polgármester 1945. augusztus 14-én a következőképp intézkedett: „Elrendelem a Szabadság téri négy irredenta szobor azonnali lebontását.” Szakadt szélű, tenyérnyi kis cédulán olvasható az egymondatos, autográf rendelkezés, s mire a hivatali ügymenetben ebből szabályszerű polgármesteri határozat lett, a szobrokat már (16-án) el is távolították. (Nem „bontották”, hanem gerendaállványra szerelt csörlővel rántották le őket talapzatukról.) Azt nem tudjuk, hogy ki vagy mi juttatta éppen ekkor Vas Zoltán eszébe az irredenta szobrokat. De kétségtelenül különös látvány lehetett 1945 májusa és augusztusa közt a szovjet emlékmű – az irredenta szobrok gyűrűjében.

Még 1921-ben, Sipőcz Jenő polgármester e szavakkal vette át az irredenta szobrokat: „Meg fogjuk őrizni ezeket a szobrokat akkor is, mikor már csak célja vesztett jelképei lesznek egy nagy nemzeti fájdalomnak.” Nos, a szobrok – a szobrok ma már nincsenek meg…