Ugrás a tartalomhoz

História 1988-06

Glatz Ferenc , Izsák Lajos , Molnár János , Gergely Jenõ , Vida István , Antall József , Göncz Árpád , Vörös Vince , Glatz Ferenc , Kajári Erzsébet , Stefány Judit , Sipos Péter , Jeszenszky Géza , Erényi Tibor , Bartha Antal , Esti Béla

História

11. fejezet -

A Szakszervezeti Tanács 1945-ben

KAJÁRI Erzsébet

A Szakszervezeti Tanács 1945-ben

Magyarország területe majd hét hónapon át tartó, súlyos személyi és anyagi áldozatokkal, pusztulással járó harcok után szabadult fel. Ezért a demokratikus szervezetek meg-, illetve újjáalakulása sem egy időben történt meg. A háborús körülmények között kapcsolat a főváros és az ország többi része között, így Szeged és Debrecen között nem létezett. 1944 végén a Tiszántúlon, a szakszervezeti mozgalom újjászervezésénél mégis egységes szakszervezetek jöttek létre, holott a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt között az illegalitásban 1944. október 10-én létrejött együttműködési megállapodásról nem tudhattak. Az 1944 őszén megalakult szakszervezetek első írásos dokumentumaiban még csak utalást sem találunk nem marxista, illetőleg egyik vagy másik munkáspárt égisze alatt létrejövő szakszervezetekről.

Budapesten már az 1944. október 10-i megállapodás alapján indult meg a szervezkedés. A Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége 1945. január 27-i rendes ülésén vezetett jegyzőkönyv tanúsága szerint Kühtreiber Ödön (Kisházi Ödön) arról tájékoztatta a résztvevőket, hogy a Szakszervezeti Tanács 1945. január 23-i ülésén Bechtler Péter bejelentette: „…megállapodás történt a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt részéről, hogy a két proletárpárt kölcsönösen együttműködik a saját pártprogramjának elvi fenntartása mellett, de konkurenciát vagy egyéb zavaró jelenséget a két párt egymásnak nem támaszt. Jelentette továbbá, hogy a két párt megállapodott a szakszervezetek depolitizálásában, s abban, hogy külön szervezetet a Kommunista Párt nem létesít, a meglevőben fogják ők is szervezeti életüket és érdekképviseletüket keresni.

Bechtler Péter bejelentette, hogy a Szakszervezeti Tanács összetételét is megváltoztatják a megállapodás értelmében: … 15 szakszervezeti tanácsi tagságból 7 a kommunista párti, 8 a szociáldemokrata párti szakszervezet tagjait illeti meg.”

Hivatalosan – több előkészítő tárgyalás után – 1945. február 7-én alakult meg az új Szakszervezeti Tanács. Elnöke Vas-Witteg Miklós (SZDP), alelnöke Török János (SZDP), főtitkára Kossa István (MKP) lett. A két munkáspárt megegyezése értelmében közlekedési titkára Csaplár Péter (SZDP), textilipari titkára Ratkó Anna (MKP), kis- és vegyesipari titkára Piros László (MKP), propaganda és kulturális titkára Keleti Márton (SZDP), nehézipari titkára Vas-Witteg Miklós (SZDP), ifjúsági titkára Petrák Ferenc (MKP) lett. Vas-Witteg Miklós február 20-án lemondott elnöki tisztségéről, helyette előbb Török Jánost, a MÉMOSZ főtitkárát, március 6-án pedig Kisházi Ödönt, a vasas szakszervezet szociáldemokrata titkárát bízta meg a Szaktanács.

A Szaktanács elnöksége 1945. április 20-án alakult meg, tagjai: Kisházi Ödön elnök, Török János alelnök, Kossa István főtitkár, Ratkó Anna, Brumiller László és Villám János lettek.

Az egységes szakszervezeti mozgalom meghirdetése ellenére a munkáspártok együttmunkálkodása nem volt zökkenőmentes. Erről így panaszkodtak az SZT kommunista vezetői az MKP vezetőihez írott levelükben: „A szakszervezetekben általában mindenütt a döntő politikai befolyás a kommunista párté. Van két szervezet, a vasipari munkások szövetsége és a nyomdászok szervezete, ahol a kommunista párt befolyása nem eléggé érvényesül. A vasmunkás szövetségnél a tömegek feltétlenül a kommunista párt politikai vonalát követik, ellenben vezetőségében, amelyben ugyan a számszerű többségünk nekünk, kommunistáknak megvan, azonban a Szociáldemokrata Párt legaktívabb emberei is igen ügyesen, mindent elkövetnek, hogy a tömegek a kommunista pártnak a kommunista tömegre gyakorolt befolyását ellensúlyozzák… A nyomdász szervezetben a kommunista pártnak nincsen elég kádere, éppen ezért a szervezet újjáalakításakor itt nem is tudtuk elérni azt, hogy az új vezetőségben paritásos alapon kerüljenek be kommunisták, hanem csak 1/3-a a központi vezetőségnek kommunista, azok sem a párt legjobb elemei. A szervezet tagjai teljesen polgári ideológiát vallanak.”

A Budapesti Nemzeti Bizottságban a szakszervezeteknek 8 képviselője volt – írták az előbbi, keltezés nélküli levélben –, mint akármelyik politikai pártnak, és ezen az alapon a Budapesti Törvényhatóságban is ugyanannyi képviseletet nyertek, mint a politikai pártok. „Vidéki szervezeteinkkel közöltük, hogy a vidéki községi, városi és vármegyei nemzeti bizottságok, illetve képviselő testületekbe is követeljék ki a szakszervezetek megfelelő képviseltetését. …A kormányhoz való viszonyunk igen rendezetlen volt, tekintettel arra, hogy Debrecen és Budapest között az érintkezés az első időkben szinte lehetetlen volt. Ennek tulajdonítható, hogy a kormány egész sor olyan rendelkezést adott ki, melyek kiadása előtt a Szakszervezeti Tanácsot nem kérdezték meg, s amelyeket azután a budapesti ipari munkásság erősen kifogásolt. Mióta rendeződött a debreceni kormánnyal való érintkezésünk lehetősége, azóta, főleg az iparügyi miniszter és a közlekedési miniszter a szakszervezetek előterjesztéseit állandóan figyelembe veszik.”

1945 áprilisában határozat született az MKP szakszervezeti politikájáról. Eszerint a megszüntetett szakszervezeti osztály helyett héttagú szakszervezeti bizottságot kívántak alakítani a szakszervezetekben dolgozó felelős pártmunkásokból. A bizottság feladatául szabták meg, hogy a Szaktanácsban, a szakmai szakszervezetek vezetőségeiben, az OTI-ban (Országos Társadalombiztosító Intézet), a MABI-ban (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) és a Családi Pénztárban működő felelős kommunista párttagok munkáját irányítsa – az MKP törekvéseinek megfelelően –, valamint a pártvezetőség elé kerülő szakszervezeti kérdéseket előkészítse. Határoztak arról is, hogy a szakszervezeteknek meg kell gyorsítaniuk a tagok felvételét, ki kell dolgozni az új feladatoknak megfelelően a szakszervezetek programjait, különös súlyt kell fektetni az új szakszervezetek, vasutasok, postások, közalkalmazottak szakszervezeteinek kiépítésére, ki kell adni hetenként a Szakszervezeti Értesítőt. Döntöttek arról is, hogy a kisiparosok, kiskereskedők szervezetei, az ipartestületek ne tartozzanak a Szakszervezeti Tanácshoz, hanem az MKP ezen testületekben dolgozó tagjai útján igyekezzen a befolyását érvényesíteni. Megfogalmazták azt is: követelni kell, hogy a munkaközvetítést kizárólag a szakszervezetek végezzék, valamint levélben fel kell kérni a Szakszervezeti Világkongresszus előkészítő bizottságát, hogy ebben a bizottságban biztosítson helyet a magyar szakszervezeteknek.

1945. szeptember 12-én a Magyar Kommunista Párt székházában tartották meg a Szakszervezeti Tanács kommunistáinak aktíva értekezletét. Ez alkalommal Apró Antal értékelte a Szakszervezeti Tanács munkáját. Kritikaként említette, hogy nem sikerül az MKP szakszervezetekre vonatkozó irányelveit a vidéki szakszervezeti szervekben érvényesíteni, sőt a Szakszervezeti Tanács központi irányítását sem ismerik el ezek a szervezetek, a határozatok ellenére sem működik még az SZT üzemi bizottsági titkársága. Az osztályok közötti együttműködést is igen gyengének minősítette. A hozzászólók is főleg a gondokról beszéltek. Arról pl., hogy nincs kidolgozott munkaköre sem a Szaktanácsnak, sem a szakszervezeteknek, elhatárolt az SZT és a minisztériumok tevékenységi köre, még nem dolgozták ki, hogy a szakszervezetek hogyan illeszkednek bele az államba, nincs a Szakszervezeti Tanácsnak külpolitikája, szociális terve, betegbiztosítási elképzelése és határozottabb politikát kellene folytatni a közegészségügyi, szociális intézmények irányában, felül kell vizsgálni azokat a törvényeket, amelyek a munkásság érdekeit sértik.

A meglévő gondok ellenére a magyar szakszervezetek első szabad, 1945. december 2-i közgyűlésén jelentős eredményekről adtak számot a Szakszervezeti Tanács vezetői. Az első feladat az üzemi bizottságok megszervezése volt, hogy az elhagyott tulajdonú üzemekben megkezdődhessék a romok eltakarítása és a termelés. Az üzemi bizottságok, a szakszervezeti bizalmiak – a Szakszervezeti Tanács elvi és gyakorlati irányítása alatt, különösen az 1948. márciusi államosításig – részt kértek és kaptak az üzemek, a vállalatok irányításából, változó mértékben és hatékonysággal ellenőrizték azok tevékenységét, ugyanakkor mennyiségben és minőségben megnövekedett érdekvédelmi tevékenységet kellett kifejteniük. Itt, az érdekvédelem tartalmánál jelentkeztek – természetszerűleg – a legsúlyosabb problémák. Hiszen az 1945 előtt sajátos szakszervezeti érdekvédelmi tevékenység volt a munkásság bérköveteléseinek, a jó kollektív szerződések megkötésének támogatása – a piaci árak figyelembevételével. Ezzel szemben a felszabadulás után a szakszervezeteknek egyrészt tekintettel kellett lenni az ország teherbíró képességére, másfelől, ha kellett, tömegnyomással támasztották alá követeléseiket a Gyáriparosok Országos Szövetségével szemben.

E problémával összefüggésben kellett kidolgozniuk a szakszervezeteknek a béregyenlősdi helyett a teljesítménybér-rendszert, el kellett fogadtatni azt, hogy kvalifikáltabb munkáért magasabb bér jár, továbbá azt, hogy különbségnek kell lenni a fizetések terén mérnökök és szakmunkások, továbbá szakmunkások és betanított munkások között.

Az első kollektív szerződéseket 1945. február–márciusban kötötték meg az egyes szakmák az illetékes munkáltató szervekkel. Az így megkötött szerződések nagy eltérést mutattak, ezért a Szaktanács kezdeményezésére létrehozták az 1945. június 1-jétől érvényes egységes, általános kollektív szerződést. Az infláció növekedése következtében Kossa István változtatást javasolt a XVI. kongresszus előadói beszédében. Az addigi mérsékelt bérpolitikai álláspont helyett mozgóbérskálát javasolt: „amilyen mértékben emelkednek az árak, olyan mértékben kell emelni a béreket”. A Szakszervezeti Tanács a kollektív szerződésekben biztosította, hogy a dolgozók bérét semmiféle adólevonás sem terheli, azt teljes egészében a munkáltatók fizetik. Ugyancsak a Tanács kezdeményezésére az Ideiglenes Kormány rendeletileg a munkáltatókra hárította a teljes társadalombiztosítási járulék fizetését.

Új szakszervezetek alakultak, eddig a szakszervezeti mozgalomtól különböző okokból távolmaradt társadalmi rétegek: a közalkalmazottak, vasutasok, postások, városi és községi alkalmazottak, pedagógusok, egészségügyi alkalmazottak, orvosok, mérnökök szabad szakszervezetei jöttek létre.

A szakszervezetek a felszabadulás pillanatától kezdve tevékenyen részt vettek a politikai életben: legjobb embereiket küldték az igazoló bizottságokba és a népbíróságokba. Végül elérték, hogy az ország valamennyi politikai és gazdasági intézményének munkájában részt vettek a Szakszervezeti Tanács képviselői. Ez annak a céltudatos küzdelemnek tulajdonítható, amit Kossa István így fogalmazott meg kongresszusi beszámolójában: „ebben az országban sehol, senki nem dönthet a dolgozók ügyeiben a dolgozók egyedüli érdekképviselete, a Szakszervezeti Tanács véleményének meghallgatása nélkül.