Ugrás a tartalomhoz

História 1988-06

Glatz Ferenc , Izsák Lajos , Molnár János , Gergely Jenõ , Vida István , Antall József , Göncz Árpád , Vörös Vince , Glatz Ferenc , Kajári Erzsébet , Stefány Judit , Sipos Péter , Jeszenszky Géza , Erényi Tibor , Bartha Antal , Esti Béla

História

13. fejezet -

Szakszervezetek a felszabadulás után

SIPOS Péter

Szakszervezetek a felszabadulás után

A szakszervezetek életében a fordulat hosszú esztendeje 1947 őszétől 1948–49 fordulójáig tartott. 1948 első felében napirendre került a magyar szakszervezeti mozgalom teljes szerkezetének, hagyományos felépítésének átalakítása szovjet mintára. Ez lényegében két mozzanatot foglalt magában: a szakmai szervezetek helyett iparági-ágazati szervezetek létrehozását, továbbá az „egy üzem – egy szakszervezet” elv megvalósítását.

Az átszervezés során mindinkább érvényesült a „tárcaszempont”. E szerint az egyes munkás és alkalmazotti csoportok, illetve vállalatok szakszervezeti hovatartozását az döntötte el, hogy mely gazdasági szerv irányítása alá tartozott az adott vállalat. A csatlakozás vagy leválasztás kérdését oly módon szabályozták, hogy mindenki ahhoz a szakszervezethez kerüljön, amely ágazatilag egy gazdasági hatósággal került partneri viszonyba.

Az államosítások után, 1948 tavaszától az iparirányítás és a szakszervezeti vezetés egyaránt fokozatosan arra az álláspontra helyezkedett, hogy az állami tulajdonba vétel és a munkásigazgatók kinevezése szükségtelenné teszi az ellenőrzési jogkör fenntartását. A közélet általános fejlődése pedig a centralizáció felé mutatott, amelyben autonóm szerveknek nem volt helye.

A SZOT II. plénuma 1949 februárjában elfogadta a szakszervezeti (üzemi) bizottságok új működési szabályzatát. Ez kimondotta, hogy e testületek legfontosabb feladata a munkaverseny fejlesztése, mozgósítás az állami szervek által jóváhagyott termelési terv végrehajtására. Az üzemi bizottságnak ugyan jogában áll a vállalatvezető által készített tervjavaslat megtárgyalása, megteheti az észrevételeit. A döntéshozatali folyamatban azonban már nem vett részt, tehát nem egyenrangú partneri, hanem csak alárendelt kivitelezési szerep jutott számára. Jogkörében maradt a munkaviszonyt szabályozó rendeletek betartásának, a kollektív szerződés érvényesítésének ellenőrzése, szociális, kulturális, oktatási teendők, valamint szakszervezeti szervezési feladatok: tagfelvétel, nyilvántartás stb.

Az üzemi bizottságok gyakorlatilag kiszorultak a termelési, gazdálkodási ügyekből, és nem léphettek fel a vállalatvezetéssel szemben mint egy üzem valamennyi munkavállalójának képviselete termelési, bérezési kérdésekben. Az „egyéni”, jobbára munkaügyi konfliktusok rendezése más, szakszervezeten kívüli fórumokra tartozott.

A szakszervezet: a mozgósító

1948–49 fordulójától megváltozott a szakszervezeteknek és a társadalmi-politikai környezetüknek a viszonya is. A szakszervezetek önálló mozgástere megszűnt és tevékenységüket a Magyar Dolgozók Pártjának felső vezetése diktatórikus jelleggel irányította. Különösen két mozzanat volt döntő jelentőségű a szakszervezet szempontjából: az elfoglalt hely az újonnan kiépülő politikai intézményrendszerben, valamint a párt gazdaságpolitikája.

Mind az érdekvédelem, mind a szakszervezetek önállósága beleütközött az MDP felső vezetésének szakszervezet-felfogásába. Ennek értelmében a párt minden kérdésben megszabja a szakszervezetek tennivalóit és előírja a feladatok megvalósításának módozatait is. Nem csupán az irányítás elfogadását kívánták meg, hanem a teljes alárendelést. Az MDP Központi Vezetősége egyik titkárának 1952-ben megfogalmazott, de az egész korszakot jellemző álláspontja szerint a szakszervezeti funkcionáriusok hibásan vélik úgy, hogy ők szakszervezeti tisztségviselők a pártban és nem a párt funkcionáriusai a szakszervezetben. Pedig „a szakszervezeti munkás pártfunkcionárius és pártmunkát kell végeznie a szakszervezetben”.

A szakszervezeti vezetők a pártvezetésbe és személyesen Rákosi Mátyásba vetett hittel arra törekedtek, hogy a legjobb tudásuk szerint megvalósítsák a pártvezetés intencióit, amelyek – vélekedtek – kifejezik a munkásosztály érdekeit. Mindinkább a gátlástalanok és a túlzók váltak hangadókká a szakszervezetek vezetésében is. Ugyanakkor mindvégig lappangott egy józan vonal, amely igyekezett lefaragni a szélsőséges javaslatokat és változatlanul fenntartani az egyre súlyosbodó viszonyok között is az érdekvédelmet, megőrizni a józanságot. A pártvezetés érezte ezt, ami ismételten indulatos határozatokat, állásfoglalásokat váltott ki a szakszervezetekkel szemben.

Az MDP szakszervezet-politikáját 1949 elejétől már deklaráltan is az a sztálini szemlélet határozta meg, amely szerint a szakszervezetek a párt transzmissziói, hajtószíjai, s feladatuk a dolgozók mozgósítása a termelés előmozdítására, a kulturális színvonal emelésére. Emellett kell elvégezniük a szociálpolitikai, egészségügyi, érdekvédelmi és számtalan egyéb feladatot. Kitetszik ebből a felsorolásból is, hogy az érdekvédelmi funkció mennyire alárendelt szerepet kapott.

A termelés előmozdítása elsősorban a munkaversenyek szervezését jelentette. A pártvezetés az „új típusú” munkafegyelmet rendkívül rövid időn belül, a szokásos rohamtempóban kívánta megvalósítani. A szakszervezetekre – mint a dolgozók zömét átfogó tömegszervezetekre – hárult a felelősség a termelés szubjektív szférájában megkívánt fejlődésért, amelynek „a munka nálunk becsület és dicsőség dolga” elv általános elfogadásában és munkateljesítményekben való kifejeződésében kellett volna megnyilvánulnia.

Vajon lehet-e hinni az 1949. december 21-én, Sztálin 70. születésnapja tiszteletére megrendezett ünnepi műszakról, majd a többi munkaversenyről szóló adatoknak, az ezer, esetenként több ezer százalékoknak? Bizonyos, hogy a számok mögött sok részletigazság rejtőzött. Mindenütt akadtak lelkesült emberek, akiket elkapott a versengés láza, és bizonyítani kívánták és tudták is önmaguk, társaik előtt, hogy képesek kiemelkedő, avagy annak tetsző teljesítményekre. Mégis, egyes helyi eredmények ellenére éppen az egész nem volt igaz. Mindenki, résztvevők, szervezők, a felsőbb állami, párt- és szakszervezeti szervek áldozatai lettek a kölcsönös tömeges megtévesztés csapdájának. A felsőbb szervek kezdeményezték az „önkéntes” vállalásokat, majd úgy tettek, mintha azok csakugyan önkéntesek lettek volna. Alulról pedig mindenki igyekezett a verseny szempontjai szerint cselekedni, megtermelték a magas százalékokat, bármilyen áron, majd utána jelentették az eredményeket, várva az elismerést. Ez nem is maradt el, hiszen a „megrendelők” úgy tettek, mintha csakugyan mindig jelentős és reális eredményekről lett volna szó.

Norma, bér

1950. július 20-án a Minisztertanács határozatot hozott az alapbéremeléssel egybekötött normarendezésről. Nem volt véletlen, hogy a pártvezetés éppen ekkorra időzítette a Politikai Bizottság határozatának nyilvánosságra hozatalát a szakszervezetekről. Az állásfoglalás szerint a szakszervezetek nem harcolnak a párt gazdaságpolitikájának megvalósításáért, lebecsülik a szocialista munkához való viszony kialakítását, vétkesek a „szindikalizmusban” és nem harcolnak eléggé a „szociáldemokrata opportunizmus ellen”. A „jobb- és baloldali szociáldemokraták” közötti különbségtétel ez időre már lényegében elmosódott. Kialakult egy új terminológia, amely szerint mindenki, aki a munkások és alkalmazottak gazdasági érdekeit próbálta képviselni, az „szociáldemokrata”, ha pedig régi, ismert kommunista tette ugyanezt, akkor „uszálypolitika” miatt marasztalták el.

A munkaverseny szervezése mind nehezebbé vált. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a növekvő teljesítmények újabb normaszigorításra adnak majd ürügyet. Ez csökkenti a kereseteket, majd újabb munkaverseny következik, hogy a termelés emelése kiegyenlítse a bércsökkenést, erre megint normaemelés jön stb., stb. Így vált a szakszervezet a munkaerő kisajtolásában közreműködő apparátussá. A termelés fokozása csak akkor szolgálta volna a dolgozók érdekeit, ha a bővülés a műszaki színvonal emelése, a magasabb technikai kultúra meghonosítása révén valósult volna meg, másfelől pedig az eredményeket nem nyelik el az újabb és újabb beruházások, amelyek semmivel nem járultak hozzá az életszínvonal emeléséhez. Így a munkások nem látták hasznát erőfeszítéseiknek, s a szakszervezettől, amely mind nagyobb erőfeszítéseket kívánt tőlük, egyre jobban eltávolodtak:

A munkásosztály életkörülményeit befolyásoló legfontosabb tényező, a munkabér 1945 után lényegében kikerült a szakszervezet hatásköréből. Nem volt alkuhelyzetben, 1954-ig egyáltalán nem, s utána is csak egyes részletkérdésekben emelte föl szavát bérügyekben, amelyekben tevékenysége a lelkes helyesléstől, az igazolástól a tudomásulvételig és a belenyugvásig terjedő nem túl széles skálán mozgott. A munkások anyagi helyzetének alakulása és a szakszervezet tevékenysége az 1950-es évek első felében elszakadtak egymástól, ami súlyos következményekkel járt a szakszervezetek társadalmi hatására.

Nem csupán a szakszervezet társadalmi szerepe változott meg, hanem belső élete is módosult. A hagyományos mozgalmi jelleg megszűnésével mindinkább a szovjet minta centralisztikus-bürokratikus vonásai érvényesültek. A székházaktól távol tartotta a tagokat a „belépő cédula”, az információktól pedig megfosztotta őket az éberségi kampány során elharapózott mániákus titkolódzás még a hétköznapok egyszerű dolgaiban is.

A hagyományos mozgalmi típusú szakszervezetben a demokratikus elvek a gyakorlatban is megvalósultak. A vezetés munkáját minden szinten a tagság minősítette. Az évenként megtartott közgyűlések, szakosztályi taggyűlések, nagyválasztmányi értekezletek jelentették azokat a fórumokat, amelyeken a tagok megítélhették az irányító személyek és testületek munkáját, és véleményüket a rendszeres évi tisztújításokon szavazatukkal is kifejezhették. A tagság osztozott a szakszervezet tevékenységéért viselt felelősségben is, mert véleményét a nagy horderejű döntések előtt kérte ki a vezetőség, amely nem is érezte magát felhatalmazva arra, hogy bármit tegyen a tagság előzetes hozzájárulása nélkül. A demokrácia és a mozgalmi jelleg feltételezték egymást, mert a tagság sokkal inkább a saját ügyének tekintette az egyetértésével kezdeményezett akciókat.

Minősítés „felülről”

Az 1940-es évek végétől szinte napjainkig a vezetés tevékenységét nem a tagság minősítette, hanem a felsőbb párt- és szakszervezeti szervek. A szakszervezet tehát akkor dolgozott „jól”, ha ezek megelégedését sikerült kivívnia az általuk kitűzött feladatok teljesítésére tett erőfeszítéseivel. A középszervek, illetve a funkcionális osztályok munkáját szintén a megfelelő pártszervek és a SZOT osztályai ítélték meg. Ebben a hierarchiában a tagság szerepe lényegében a tagdíjfizetésben kifejeződő alárendelt, passzív kapcsolatra korlátozódott. A szakszervezet általános magatartására a politikai és gazdaságpolitikai kérdésekben a tagságnak nem volt befolyása, ezért mindinkább megszűnt az érdeklődése a szakszervezet iránt. Persze ez is a minősítés egyik formájának tekinthető…