Ugrás a tartalomhoz

História 1988-06

Glatz Ferenc , Izsák Lajos , Molnár János , Gergely Jenõ , Vida István , Antall József , Göncz Árpád , Vörös Vince , Glatz Ferenc , Kajári Erzsébet , Stefány Judit , Sipos Péter , Jeszenszky Géza , Erényi Tibor , Bartha Antal , Esti Béla

História

14. fejezet -

NÉMETH József

NÉMETH József

Értelmiség és érdekvédelem

1944–1948

Az ország felszabadított területein a közigazgatás megszervezésével párhuzamosan újra munkához láttak a szakszervezetek is. Az 1944. december 2-án Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programjának kidolgozásában, meghirdetésében és elfogadtatásában az Ideiglenes Nemzetgyűlésen a koalíciós pártok mellett szerepet kapott a szabad szakszervezet is.

A Szegeden tevékenykedő szabad szakszervezet mellett és elvi irányításával sorra alakultak meg a szakmai szakszervezetek, melyeknek szervezése nem csupán a munkások különböző rétegeiben indult meg, hanem szinte ezekkel egy időben az értelmiség soraiban is megkezdődött a szervezőmunka.

Mérnökök

1944. november 20-án Szegeden az Orvosegyesület klubhelyiségében jött össze a megye baloldali vezetőinek támogatásával egy mérnökcsoport, hogy megalakítsák az ország első mérnökszakszervezetét. 1944. november 29-én létrejött a szegedi és Szeged környéki mérnököket, vegyészeket, technikusokat összefogó Mérnökök, Vegyészek és Mérnökök Szakszervezete. Ezt követően Pécsett alakult meg december elején a Mérnökök Szakszervezete.

A fentiek nem elszigetelt próbálkozások voltak. Apró Antal és Kossa István megbízta Zentai Bélát – a szakszervezet későbbi főtitkárát – a mérnökszakszervezet budapesti vezetésével. A fővárosban még dúltak a harcok, amikor 1945. január 18-án a Ferenc körút 41. szám alatt megkezdte működését a Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete (MMTSZSZ). 1945. február 7-én már egy Intéző Bizottság irányította a munkát, s hívta fel a mérnököket, technikusokat a szakszervezeti tömörülésre. 1945 márciusában 1717 tagja volt az MMTSZSZ-nek, 1945 októberére 9584-re emelkedett a létszám. (A felszabadulás idején kb. 6 ezer mérnök élt az országban, ami a háború előtti létszám 60%-a.)

A szakszervezet célja a haladó szellemű műszaki értelmiség megszervezése, munkába állítása volt. Az MMTSZSZ első programjában hangsúlyt kapott a szakszerűség érvényre juttatásának igénye mellett az érdemi, hatékony érdekvédelem. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a természetbeni juttatásokat kiterjesztették a műszakiakra is, másrészt a munkalehetőség megteremtésében.

A szakszervezet törekvéseit az Ideiglenes Nemzeti Kormány is támogatta, amely az 1945/2040. sz. rendeletében gondoskodott a mérnökök és egyéb műszaki személyzet fizetési pótlékáról. A bérpolitikai intézkedések összehangolására és egységesítésére 1945. május 7-én megalakult az Országos Munkabér-megállapító Bizottság, amelyben az MMTSZSZ is képviseltette magát.

A Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) ugyan igyekezett ennek munkája elé akadályokat gördíteni, de próbálkozásuk sikertelensége után 1945. augusztus 8-án megkötötték az első stabilizációs kollektív szerződést. A tomboló infláció következtében 1946. január 1-jétől új, módosított szelektív szerződés lépett életbe, amely a készpénzfizetés mellett előírta a természetbeni juttatásokat is. Ezek – az akkori viszonyok között – érdemlegesen javították a műszaki értelmiség életszínvonalát. Az „egytálétel” biztosítása mellett pl. a textilüzemekben dolgozók különböző mennyiségű ruhaanyagot kaptak, aminek felbecsülhetetlen csereértéke volt. Több üzemben a heti, rendszeresen végzett munka jutalma” 5 kg burgonya volt. Az épülő Kossuth híd munkásainak ünnepi jutalma – Gerő Ernőtől – egy doboz cigaretta volt.

1946. augusztus 1-jén lépett életbe az első stabilizációs kollektív szerződés, melynek megvalósításánál az MMTSZSZ az ország tényleges teherbíró képességét vette figyelembe. A kezdő mérnökök fizetését 216–282 forint között állapították meg, s az 5–10 éves gyakorlattal rendelkezők 313–505 Ft-ot kaptak. A vezető mérnökök fizetése 696–870 Ft volt. E megállapított mérnöki fizetések a munkások fizetésének kétszeresét jelentették. Nem volt könnyű feladat ezt elérni. A munkások közül ugyanis nem kevesen a mérnökökben a tőke kiszolgálóit látták, s több üzemben hangot adtak annak a véleményüknek, hogy a mérnököknek is annyi fizetést kell kapni, mint a munkásoknak, vagy ennél kevesebbet.

Az MMTSZSZ javaslatára a tudományos intézetekben és az egyetemeken dolgozó műszaki értelmiségnek a Minisztertanács 1947. augusztus 28-án tudományos pótlékot savazott meg. Ennek alapján a mérnökök fizetése 900–1000 Ft-ot, a technikusoké 600–800 Ft-ot ért el, amely 1948-ban további 20–25%-kal növekedett.

Pedagógusok

A Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete 1945. február 2-án alakult meg. A szervezeti keretek megteremtése mellett hozzáfogtak az oktatásügy problémáinak megoldásához. A romeltakarítás jelentette a pedagógiai munka elemi feltételeinek megteremtését, s ebben együtt dolgoztak diákok, tanítók, tanárok.

A helyzetet jól érzékelteti egy összegzés a Fejér megyei népoktatásról, amely – úgy véljük – az ország egészére érvényes volt: „A négy hónapos frontállapot után az oktatás legelemibb tárgyi feltételei sincsenek biztosítva iskoláinkban. Az előző évinél jóval kisebb számú nevelőtestület áll munkába. Úgyszólván mindenütt. Tanítványaink munkától elszokott, súlyos lelki élményekkel terhelt, jórészt sérült lelkű gyerekek… Hulladék papíron írtak, az olvasókönyvet kézről kézre adták, a betűt és a számjegyeket tábla helyett sokszor a levegőben rajzolták, a könyvek lapjait nem egy helyen a szél borzolta, másutt eső csordult be a lyukas tetőn, mégis megnyílt a háború borzalmait átélt gyermekeink útja az iskola óvó, védő oltalma felé.”

A szakszervezet fokozatosan bekapcsolódott a tankönyvek felülvizsgálatába, s megkezdte az új követelményeknek megfelelő anyagok előkészítését. Budapesten 1945 márciusában 2613 tagja volt a szakszervezetnek, júliusra 7666-ra nőtt a létszám. Ebben az időben vidéken kb. 15 ezer tagja volt a szakszervezetnek. A pedagógusok szakszervezetének főtitkára Béki Ernő, elnöke Kemény Gábor volt.

A gazdasági stabilizáció alapját jelentő forint 1946. augusztus 1-jei megjelenése után a pedagógusok számára megállapított fizetés alacsonyabb volt minden értelmiségi csoporténál. A legtöbbjük fizetése 200 Ft körül mozgott. (Ez az összeg az 1938. évi életszínvonalnak mindössze 20%-át biztosította.) A szakszervezet vezetősége ezért levelet írt 1946 decemberében a népjóléti miniszternek. A kéréssel foglalkozott a Gazdasági Főtanács 1947. februári ülése is. Elvben elfogadták, hogy szükség van a pedagógusok helyzetének javítására, de a gazdasági viszonyokra hivatkozva mégsem történt senki.

Csak 1947 augusztusában rendezték a pedagógusok státusát, s ebben nem elhanyagolható szerepe volt szakszervezetüknek. A kezdő tanító fizetését 300 forintban állapították meg, s a legmagasabb fizetés a kategóriában 560 forint lett. A kezdő középiskolai tanárok 370 forintot kaptak. E fizetések – ha valamit javítottak is a pedagógusok helyzetén – jóval alatta maradtak más értelmiségi csoportok fizetésének.

Orvosok

A magyar értelmiség létszámban is harmadik csoportja, az orvosok helyének és szerepének megfogalmazásában – ha e csoport társadalmi helye más is némiképpen, mint az első kettőé volt – jelentős szerepet kapott a Magyar Orvosok Szabad Szakszervezete. A szakszervezet 1944. október 22-én Szegeden alakult meg, elnöke Weil Emil lett. 1945 tavaszán több mint kétezer tagja volt a szakszervezetnek, s létszáma az év nyarára 5 ezer főre emelkedett.

A különböző értelmiségi szakszervezetek – mint eddig láttuk – munkájukban jelentős teret szenteltek a hozzájuk tartozó értelmiségi csoportok anyagi helyzetének javítására. Úgy tűnik, a legmagasabb életszínvonalat az értelmiség különböző csoportjai közül az orvosoknak sikerült elérni.

Hogyan alakult az OTI-nál (Országos Társadalombiztosító Intézet) és a MABI-nál (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) dolgozó orvosok fizetése? (Ft)

Orvos

1946

1947

kezdő alorvos

380

700

adjunktus

465

1350

osztályos orvos

695

1450

A körzeti orvosok fizetése 700–1400 forint között alakult. Az orvosok többsége magángyakorlatot is folytatott, amelyből 1500–3000 forintjövedelme származott. A szakszervezet taglétszáma 1948-ra megközelítette a 10 ezer főt.

Az átszervezés eredményei

A Szakszervezeti Tanács 1948. október 17-re összehívta XVIII. kongresszusát, ahol 1,6 millió szervezett dolgozót 391 küldött képviselt. A kongresszus napirendjeként – ahogy a sajtó is hírül adta – a szakszervezet feladatát és az iparági átszervezés kérdéseit kellett megvitatni. Mindez egyben azt is jelentette, hogy a Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezetének tevékenysége véget ért, s a műszaki értelmiség érdekvédelme az iparági szakszervezetek feladata lett. A másik két értelmiségi szakszervezet némi módosulással továbbra is önálló maradt a SZOT keretei között.

A politikai életben bekövetkezett fordulat, a türelmetlenség, a korábbi évek érdemi szövetségi politikájának félretevése jól kitapintható az értelmiség érdekvédelmének alakulásánál is. Ennek; a néha türelmetlen, majd a szakszervezeti mozgalomban rejlő hatalmas erőt kihasználatlanul hagyó politikának a helytelenségét jól látta a SZOT akkori vezetősége is. A SZOT rendkívüli titkári ülésén 1949. augusztus 20-án egyértelműen foglaltak állást abban, hogy „rossz politikánk következménye, hogy az értelmiség fél és visszavonul. Az a körülmény, hogy az értelmiséget a mérnökszakszervezet feloszlatásával nem tudjuk felhasználni, hibás politikai vonalunkkal függ össze.”

E jogos észrevételek nem nyertek meghallgatást. Különösen a műszaki értelmiség bizonytalanodott el az 1950-es évek gazdasági döntéseinek kuszasága és az elvesztett érdekképviselet miatt. Tulajdonképpen a szakszervezetek érdekvédelmi politikája formális lett, s a rétegpolitika a perifériára került. Ez alól nem mentesültek azok az értelmiségi szakszervezetek sem, amelyeknél megmaradtak a korábbi szervezeti keretek.

Korábban láttuk az értelmiség különböző csoportjainak anyagi helyzetét. Milyen változások következtek be az 1950-es években? 1953-ban az állami iparban dolgozó munkások átlagkereseténél 31%-kal kapott többet egy megyei mérnök, s a vállalati főmérnök 64%-kal. A körzeti orvos átlagkeresete a munkásokénál 37%-kal több. A kezdő általános iskolai tanító fizetése viszont 21 %-kal alatta maradt a munkáskeresetnek, s 12–l5 éves gyakorlattal sem érte azt el. A kezdő középiskolai tanár az iparban dolgozó munkás átlagkeresetét kapta, s fizetésének maximuma 36%-kal volt annál magasabb.

Sajátos kettősség tanúi lehetünk. Egyik oldalon látható a megnövekedett értelmiségi létszámigény. (Az 1938/39-es tanévben 11 631 fő járt Magyarországon egyetemre és főiskolára, 1950/51-ben pedig már 32 790.) A másik oldal – mint láttuk – a szakértelem leértékelődése. Sajnos, a szakértelem leértékelődési folyamata hosszú ideig tartott, s ez szinte beláthatatlan károkat okozott nem csupán e rétegnek, hanem az egész országnak.

A műszaki értelmiség érdekvédelmét javítandó létrejött 1957. február 9-én a Mérnök–Technikus Tanács – amely összekötő feladatokat is ellátott a MTESZ és a SZOT között –, de lényeges változást nem tudott elérni.

A szakértelem megbecsülése, ennek tényleges igénye nem csupán egy réteg önértékelése és önbecsülése lehet, hanem egy országé, amely a „menekülés előre” stratégiáját egy jó közérzetű, társadalmi, anyagi megbecsültségű értelmiséggel érheti el. Ehhez az újragondoláshoz az egykor megvalósult és jól funkcionáló érdekvédelem nemcsak emlékezést, de cselekvési alternatívát is adhat.