Ugrás a tartalomhoz

História 1988-06

Glatz Ferenc , Izsák Lajos , Molnár János , Gergely Jenõ , Vida István , Antall József , Göncz Árpád , Vörös Vince , Glatz Ferenc , Kajári Erzsébet , Stefány Judit , Sipos Péter , Jeszenszky Géza , Erényi Tibor , Bartha Antal , Esti Béla

História

15. fejezet -

A csallóközi magyar–szlovák határ története

JESZENSZKY Géza

A csallóközi magyar–szlovák határ története

A Bős–Nagymaros vízlépcső létesítése körüli viták során viszonylag kevés szó esett arról, hogy a Dunakiliti térségében kialakítandó víztározó jó része, a Duna mesterséges új medre (az üzemvíz-csatorna) és maga a Bősnél (Gabčikovo) épülő erőmű az egyik legősibb magyar településterületre esik. A beruházás megvalósulása esetén az ökológiai veszélyek mellett várható, hogy a térség nemzetiségi viszonyai is megváltoznak, a hajózási útvonal áthelyezése pedig nemzetközi jogi komplikációkkal jár, a békeszerződés értelmében határmódosítást von maga után.

A trianoni békeszerződés 27. cikkelye szerint az Ipoly torkolatától lényegében Pozsonyig „a Duna hajózási fővonala”, egészen pontosan (a 30. cikk értelmében) „a hajózható főmeder középvonala” képezi Magyarország és „Cseh-Szlovákország” között az országhatárt. (Mint ismeretes, az 1947. évi párizsi békeszerződés ezeket a rendelkezéseket megerősítette, de Pozsonnyal szemben három további magyar község átcsatolásával kibővítette a ligetfalui szlovák hídfőt.) Ebből következett, hogy a Duna legnagyobb szigete, az 1880 km2 nagyságú, 100 km hosszúságú és 25 km átlagos szélességű Csallóköz Csehszlovákiához került. E területnek 1910-ben Komárom városával együtt 125 000 lakosa volt, ebből 3000 német és 500 szlovák, a többi magyar, zömmel a honfoglalás óta itt élő pásztorok és halászok leszármazottai, akikhez később besenyők és kunok is csatlakoztak. Miért határozott úgy 1919-ben a párizsi békekonferencia, hogy a Csallóközt az akkor megalakult új államnak, Csehszlovákiának ítéli?

A 19. században megszületett szlovák nemzeti mozgalom céljai között központi helyet foglalt cl egy önkormányzattal rendelkező tartomány létrehozása a magyar korona keretein belül, de ezt természetesen csak a túlnyomó többségben szlovákok által lakott területre képzelték. A messzetekintő ambíciókat tápláló cseh nacionalisták azonban túlléptek ezen, így Kramař már a világháború előtt a Dunát jelölte ki a megteremtendő csehszlovák egység déli határaként. Masaryk professzor viszont, az ausztriai parlament ismert cseh képviselője, amikor 1914 októberében a Monarchia „elnyomott” nemzetiségeinek elsőszámú brit védnökével, R. W. Seton-Watsonnal Rotterdamban megtárgyalta a létrehozni kívánt független cseh állam tervezett határait, még a Csallóközt északról határoló Kis-(Vág)-Dunát szánta országhatárnak. Az általa vezetett emigráns mozgalom első területi programjában, 1915 márciusában azonban már nem csupán a Csallóközre” terjesztette ki a cseh igényeket, hanem a Nyugat-Magyarországon létrehozandó „korridor”-ra is, amelynek keleti határa Győrtől Vasvárig terjedt volna ki. Tulajdonképpen ez maradt a Párizsban létrejött Cseh Nemzeti Tanács területi programja egészen a háború végéig.

Az antant országokban és az Egyesült Államokban folyó propaganda elsősorban a csehszlovák egységet, az önrendelkezés igényét és a tervezett új állam gazdasági és politikai előnyeit hangsúlyozta. Területi kérdésekben elsősorban a történelmi Csehország németlakta részének bekebelezése mellett érvelt, Szlovákia déli határairól keveset szólt, legföljebb a Magyarországon maradó békési, pilisi szlovákok nagy számát emlegette. 1918 nyarán a francia, a brit, majd az amerikai kormány hadviselő szövetségesnek ismerte el a párizsi székhelyű Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Ez az emigránsok szervezetének szólt, de magában hordozta az ígéretet, hogy a csehek és szlovákok államot hozhatnak létre az általuk lakott területen.

Beneš fait accompli politikája

A ténylegesen már részekre esett Osztrák–Magyar Monarchiával 1918. november 3-án Páduában megkötött fegyverszünet, majd a november 13-án a Károlyi-kormány képviselői és a Magyarország déli határainál álló antanthaderő főparancsnoka, Franchet d’Esperey között kötött katonai konvenció egy szót sem ejtett Szlovákia határairól. Az antant által megszállt területeken is a magyar közigazgatás fenntartását írta elő. Mind a győztes nagyhatalmak, mind a vesztesek úgy vélték, hogy az új határokat az összes hadviselő békekonferenciája fogja megállapítani. A prágai csehszlovák kormány azonban – elsősorban külügyminisztere és békedelegációjának vezetője, Eduard Beneš – jó politikai érzékkel tisztában volt azzal, hogy a legelőnyösebb tárgyalási pozíciót nem elvek, még csak nem is szerződések biztosíthatják, hanem egy fait accompli, a kész tény, azaz az igényelt területek tényleges birtokbavétele. Beneš attól is tartott, hogy a jövendő állami hovatartozása kérdésében eléggé bizonytalan szlovák népet az új magyar demokrácia még ráveheti a Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter által fölkínált autonómia elfogadására. Miután a csehek fegyveres ereje november elején katonailag még erőtlennek bizonyult az észak-nyugati szlovák lakosságú megyék megszállására is, Beneš az ambiciózus politikai terveket tápláló, az európai vezető szerephez megbízható kliens-államokat igénylő franciákhoz fordult. November végére elérte, hogy Clemenceau kormánya magáévá tette a cseh álláspontot, miszerint Magyarországnak nincs joga a szövetséges államnak elismert Csehszlovákia területének egy részét megszállva tartania, ezért december 3-án a budapesti francia misszió vezetője, Vix alezredes az antant nevében utasította Károlyit Szlovákia kiürítésére.

A magyar kormány elvi okokból sem akart szembehelyezkedni a győztesek jogilag is alátámasztható akaratával, katonailag pedig nem érezte magát képesnek a fegyveres ellenállásra. Nyitva maradt azonban a kérdés, meddig terjed Szlovákia? A prágai kormány budapesti képviselője, Milan Hodža, a feloszlatását éppen kimondott magyarországi parlament szlovák tagja, biztosra kívánt menni, s december 6-án megállapodott a magyar kormánnyal, hogy az önként kiüríti a szlovákok által lakott területeket – vagyis magyar kézen marad Pozsony, Losonc, Kassa és természetesen a Csallóköz is. Prága és Beneš azonban hallani sem akart erről a megoldásról. Bencis Foch marsallt, a szövetséges haderők főparancsnokát meggyőzte egy jóval délebbre húzódó, a Duna vonalát – a folyót Győrnél elérő cseh jugoszláv korridor után – Vácig követő, majd onnan az Északi-középhegységtől délre Miskolcig húzódó határ stratégiai és gazdasági szükségességéről. Pichon francia külügyminiszter december 19-én a Hodža-féle és a Beneš-féle vonal között, a Duna–Ipoly–Ungvár határvonal mellett döntött, s december 23-án a megrökönyödött Vixnek ezt kellett közölnie Károlyival. E területen 1,7 millió szlovák mellett, a déli területsávban mintegy 850 000 magyar élt, közte a Csallóköz színmagyar tömbje. A hadsereggel továbbra sem rendelkező magyar kormány tiltakozott, de kényszerűségből engedett, s január folyamán az Olaszországból hazaszállított cseh légiók – a minimális spontán helyi ellenállást leküzdve – birtokukba vették a Felvidék egész területét.

A párizsi Csehszlovák Területi Bizottság vitái

„A birtoklás 9/10 részben jogalap” – mondja egy angol közmondás, s az 1919. január 18-án Párizsban csak a győztesek körére kiterjedő ún. előzetes békekonferencia döntései e mondás szellemében születtek meg. Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horváth–Szlovén Királyság ekkor már – az antant jóváhagyásával és katonai támogatásával – megszállva tartotta a régi Magyarország 3/4-ét. Az új határokat – a győztesnek kikiáltott szomszédok igényeinek meghallgatása után – a pontos határjavaslatok kidolgozásával megbízott csehszlovák, román és jugoszláv területi bizottságok, illetve albizottságok állapították meg. Ezekben csak a négy nagyhatalom, Franciaország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Olaszország két-két képviselője vett részt. Beneš és Kramař február 5-én terjesztette elő Csehszlovákia határigényeit, s ebben a decemberben már sikertelenül előterjesztett Rába–Duna–Ung vonalat azzal toldotta meg, hogy Csehszlovákia önzetlenül vállalja Kárpátalja, a Ruszinföld birtoklását is, egészen Máramarosszigetig.

A csehszlovák területi bizottság 1919. február 27-e és március 14-e között dolgozta ki határjavaslatait. Elnöke a francia Jules Cambon nagykövet volt, társa Jules Laroche, mindketten a maximális cseh igényeket támogatták a francia gloire növelése érdekében. Az egyik brit képviselő, Sir Joseph Cook ausztrál tengerészeti miniszter – saját szavai szerint – csak annyit értett az elébe kerülő kérdésekhez, hogy vita esetén a barátot kell támogatni az ellenséggel szemben. Harold Nicolson viszont a brit Foreign Office tájékozott – balkáni! – szakértője volt, ezért határozott véleménye volt a teendőkről. „Magyarország iránti érzelmeim – írta 1933-ban – kevéssé voltak tárgyilagosak. Bevallom, hogy akkor is – akárcsak most – heves ellenszenvet éreztem eme turáni törzzsel szemben. Török rokonaikhoz hasonlóan rengeteget pusztítottak és nem teremtettek semmit. Budapest egy minden eredetiséget nélkülöző hamis város. A magyarok évszázadokon át elnyomták az általuk leigázott nemzetiségeket, de most ütött a felszabadulás és megtorlás órája.” Érzelmei ellenére Nicolson – mint látni fogjuk – francia kollégáinál korrektebb módon járt el. Amerikai részről Charles Seymour történészprofesszor és Alan Dulles (a későbbi hírszerzőfőnök) tárgyilagosságra törekedett, bár méltányolta Csehszlovákia igényét gazdaságilag és stratégiailag előnyös határokra. Roggi és Stanieri, a két olasz képviselő kormányunk vezérelve, a „sacro egoismo” szellemében foglalt állást a felmerülő kérdésekben.

A február 28-i ülésen kiderült, hogy egyedül a franciák kívánják a Csallóközt Csehszlovákiához csatolni, s a magyar–szlovák határt minden delegáció másként képzeli el. A vita eldöntésére albizottságot küldtek ki. Ennek első, március 2-i találkozójáról Nicolson a következőket írta naplójában: „Lerondot ültetjük az elnöki székbe, ez nagy segítség. Pozsonnyal kezdjük és egyetértésre jutunk. [15%-os szlovák lakossága ellenére Csehszlovákiának ítélték.] Azután a Csallóközre [a naplóíró – s a konferencia – a Grosse Schütt elnevezést használta] térünk. A franciák a cseheknek, az amerikaiak a magyaroknak akarják adni. Én attól teszem függővé az álláspontomat, hogy Német-Magyarországot [a későbbi Burgenlandot] megkapja-e Ausztria. Azután Komárom és Jung között vizsgáljuk a határt. Ördögi feladat. A jenkik észak, az etnikai vonal felé akarják tolni, elvágva ezzel az összes vasútvonalat. Mi délnek megyünk, megőrizve a Komárom–Kassa oldalirányú érintkezési lehetőséget, noha ezzel mintegy 80 000 magyart cseh uralom alá helyezünk. [A valóságban ennél jóval többet.] Végül kompromisszum születik. A jenkik engednek az Ipoly kérdésében [levitték a határt a folyóig], mi pedig Miskolc kérdésében [Magyarországnál hagyva a várost]. Ami a többit illeti, elhatározzuk, hogy várunk és meghallgatjuk Benešt.” Másnap, az eredeti bizottságban Cook már azt támogatta, hogy a Csallóközt is kapja meg Csehszlovákia, majd 4-én az albizottság meghallgatta Benešt. Nicolson: „Még sohasem találkoztam ennyire bőbeszédű emberrel.” A következő napokon alkudozás folyt Sátoraljaújhely és vidéke, főképpen pedig a Csallóköz ügyében. Eyre Crowe, a magyarokkal szemben egy jó évtizede hiperkritikus magas rangú brit diplomata szintén a cseh igény mellett állt ki. Március 7-én naplójában Nicolson bírálta Cook és Crowe magatartását. „Biztosan tudom, hogy nincs igazuk, és fáj a szívem, hogy olyan igényt kell támogatnom, amivel nem értek egyet. Aggódom a cseh állam jövendő politikai arculata miatt, ha jelentős ellenséges választókat kell megemészteniük, plusz egy ír pártot Szlovákiában, plusz egy vörös pártot Ruténiában, nem is beszélve saját szélsőséges szocialistáikról.” Az albizottság végül a Csallóközt Csehszlovákiának ítélte, de Sátoraljaújhelynél és néhány kisebb ponton elfogadták az amerikaiak – korábbi álláspontjukhoz képest így is a csehek javára módosított – álláspontját. Az albizottság március 12-én kelt jelentését a csehszlovák bizottság 14-én jóváhagyta.

Masaryk „félreértése”?

Mint Ormos Mária kutatásaiból kitűnik, Beneš és Foch ezután új akciót indított egy semleges zóna kialakítására a Vác–Miskolc vonaltól északra az Északi-hegyvidék megszerzése reményében, arra hivatkozva, hogy nem tudja biztosítani Szlovákia élelmezését. A március 18-án kelt memorandum követelését a bizottság elutasította, de a Tanácsköztársaság kikiáltását kihasználva Beneš és Kramař március 26-án új levelet írt Clemenceau-nak, most már a bolsevizmus fenyegetésére hivatkozva. Rövid távon a kérdést a fegyverek, a vörös hadsereg sikeres északi hadjárata döntötte el, de a végső szó a párizsi konferencia kezében volt. Itt május elején még egyszer fölmerült a Csallóköz ügye.

Nem sokkal a Tanácsköztársaság kikiáltása után, a győztesek Legfelső Tanácsa a közép-európai viszonyok kipuhatolására Budapestre küldte Smuts tábornokot, a brit Háborús Kabinet tagját. A küldöttség tagja volt Harold Nicolson is. Az április 4–5-i, eredménytelen tanácskozások után a misszió Prágába utazott, s ott Smuts hosszabb beszélgetést folytatott Masarykkal. Nicolson erről május 3-i naplóbejegyzésében a következőket írta. „Prágában kértem Smutsot, hogy vegye rá Masarykot, ne követelje azt a szerencsétlen dunai szigetet. Smuts megtette. Masaryk hozzájárult, hogy amennyiben Pozsonynál a folyó túlpartján kapnak egy hídfőt, lemondanak a Csallóközről. Kértem Hardingot [a brit külügyminiszter helyettesét], hogy vesse föl ezt az ajánlatot az [öt külügyminiszterből álló] Tanácsban.

Megtette, mégpedig igen ügyesen. Magam meg is szövegeztem egy határozatot ebben az értelemben. (Megtanultam, hogy milyen sokat ér egy készen álló »határozat«.) Fájdalmára azonban Pichon előszedte Laroche-t és elmondatta vele, hogy Beneš szerint Smuts »tökéletesen félreértette« az öreg Masarykot. Az elnök csak annyit mondott, hogy »Csehszlovákiában egyesek azt gondolják, ez [a Csallóközt a hídfőért csere] jó megoldás lenne, de a cseh kormány szerint ez nagyon rossz megoldás lenne…« Attól tartok, hogy ez nem igaz. Csak tovább nőtt ellenszenvem Kramař iránt, aki Beneš minden piszkos ügye mögött áll. Mindketten a franciák zsoldjában állnak. A franciák most azt fogják nekik mondani, hogy »lelőtték« egyik csehellenes intrikámat. Pedig nem intrika volt. Az utolsó percben tett erőfeszítés volt, hogy jóvá tegyünk egy nyilvánvaló igazságtalanságot.”

Az aggályok vége

Május 5-én a cseh bizottság – az időközben megsértődött olasz delegáció távollétében és az Ipoly vidékén elért szerény engedményére büszke Dulles hallgatása mellett – Beneš jegyzékére hivatkozva elejtette a javaslatot. A Külügyminiszterek Tanácsa május 8-án, a Legfelsőbb Tanács pedig május 12-én, apróbb amerikai ellenvetések után, minden változtatás nélkül jóváhagyta a bizottságok magyar–csehszlovák határjavaslatait.

Közben az angol küldöttségen belüli aggályok is megszűntek. A csehszlovák kérdésekben Nicolson a közép-európai nemzetiségi viszonyok elismert szakértőjére, Seton Watsonra hagyatkozott, aki 1918. novemberi határjavaslataiban a Csallóközt még kész volt Magyarországnak hagyni. 1919 májusában azonban tájékozódás céljából Csehszlovákiába utazott, s egy hetet Pozsonyban és Nyugat-Szlovákiában töltött. Benyomásairól részletes beszámolókat küldött Headlamnak, a párizsi brit békedelegáció befolyásos szakértőjének. Május 26-án hradzsini lakosztályából írta a következőket: megerősödött az a nézetem, amit már korábban is említettem, hogy a szlovákok túlnyomó többsége nem kíván fölösleges magyarokat. Különösen nem Miskolc környékén, noha egyeseket kísértenek a salgótarjáni szénmezők és a tokaji szőlők. (Az utóbbiak azzal a tökéletesen igaz érvvel nyugtatják meg lelkiismeretüket, hogy ezek a területek egy – néha két generációval ezelőtt még szlovákok voltak.) De a legtöbben készséggel elismerik, hogy ezek az elmagyarosított területek, az etnográfiai határtól délkeletre, nehezebb problémát jelentenek, mint Nyitra vidékén, amelyek igen hamar vissza fogják nyerni szlovák jellegüket. Még a Schütt szigeten sem lesz nehézség, mert a lakosság ott ugyan tisztán magyar, de gazdasági okokból egyesülni akar; [Szlovákiával] – állította a hiszékeny Seton-Watson. – Mondja meg Nicolsonnak, hogy a Schütt kérdésében megváltoztattam a véleményem.” (Kiemelés tőlem. J. G.)

Újabb véleményváltoztatások már nem történtek. 1920 tavaszán ugyan, amikor a magyar kormány írásban végre beterjeszthette ellenvetéseit, Lloyd George brit miniszterelnök egy pillanatra megriadt: „Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint barmokkal. Nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, románoknak, vagy a szerbeknek, ha nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk.” De mégsem vállalta, hogy a magyar határok ügyét újból kezdjék tárgyalni, s március 9-én Leeper brit szakértő megerősítette, hogy Csehszlovákia gazdasági érdekei miatt a Csallóköz nem maradhat Magyarország része.

* Vö. Szarka László: Cseh térképek a Monarchia felbontására. História, 1984/1. sz.