Ugrás a tartalomhoz

História 1988-06

Glatz Ferenc , Izsák Lajos , Molnár János , Gergely Jenõ , Vida István , Antall József , Göncz Árpád , Vörös Vince , Glatz Ferenc , Kajári Erzsébet , Stefány Judit , Sipos Péter , Jeszenszky Géza , Erényi Tibor , Bartha Antal , Esti Béla

História

16. fejezet -

Egy történelemkönyv sikere. A. J. P. Taylor: Az elsõ világháború képes krónikája

MŰHELY

ERÉNYI Tibor

Egy történelemkönyv sikere

Az Akadémiai Kiadó – az 1963. évi brit kiadás alapján – ez év nyarán jelentette meg a nálunk is méltán híres angol történész, A. J. P. Taylor (Károlyi Mihály egykori barátja) külföldön már több helyütt nagy sikert aratott, sajátos műfajt képviselő könyvét, Az első világháború képes krónikáját. A siker nálunk sem maradt el. Nos, mi a titka?

„Az emberek – írja Taylor – nem szívesen hiszik el, hogy nagy eseményeknek apró okaik vannak. Ennélfogva, miután kitört a nagy háború, meg voltak győződve róla, hogy azt nagy és mélyreható erőknek kellett okozniuk. Ha azonban megvizsgáljuk a részleteket, nemigen találunk ilyeneket.” Igazából senki sem akarta a háborút, mégis kitört. Az olvasónak, aki annyit hallott már különböző történelmi „szükségszerűségek”-ről, tetszik ez a megállapítás, amelyben jó adag igazság van. A történelemben valóban nem lehet az embertől, a véletlen játékaitól eltekinteni, nem lehet mindent a nagy „folyamatokból”, trendekből közvetlenül levezetni. Nem is szólva arról, hogy gyakran tanúi voltunk a „szükségszerűség” nagyon is vulgáris értelmezésének. Másrészt – s ez szintén a siker egyik tényezője – az ironikus stílus sejteti, hogy a szerző maga sem gondolja „egy az egyben” komolyan, amit ír; inkább csak bizonyos nagyképűsködést kíván ellensúlyozni. Ezután következik a hadműveletek leírása – érzékeltetve a tragikus események mögött meghúzódó komikumot. Mindenki győzni akart s el is hitte, hogy győzni fog – ami persze nyilvánvaló dőreség. Régi ellenségek megbékéltek, II. Vilmos „el volt ragadtatva a szocialisták viselkedésétől”, mindenki felszabadítónak érezte magát s nem agresszornak. Ez merő képtelenség, hiszen tulajdonképpen mindegyik fél agresszor volt. A háborút Taylor mindkét részről – teljes joggal – igazságtalannak tekinti.

S itt meg kell állnunk, mert a szerző alapvető karakterisztikumával találkozunk. Taylor racionálisan gondolkodó humanista. Nem rokonszenvezik sem Angliával, Franciaországgal, Olaszországgal stb. – egyszóval az antanttal, de a központi hatalmakkal sem. Nem tesz különbséget II. Vilmos német császár és V. György angol király között, mindkettőjüket elítéli. Semmiféle nemzeti érdeknek nem elkötelezettje – csak a humánumnak. Ez valóban progresszív, szinte ellenzék álláspont. A szerző nem bocsátkozik bele annak a kedvelt történész témának a taglalásába, hogy az „emberiség érdekei” szempontjából melyik háborús csoportosulásnak a győzelme volt kívánatos. Lényegében arra az álláspontra helyezkedik, hogy egyikéé sem; a háború úgy, ahogyan van, borzalmas. Alapvető igazság. Talán a könyv sikerének egyik „titka” ez az el nem kötelezettség. A kérdés, amelyről szóltunk, mindazonáltal csak nehezen kerülhető meg. (A kötet végén Taylor maga is ír az antant győzelmének viszonylag pozitív vonásairól.)

Tekintettel arra, hogy a szerző egyik félnek sem „drukkol”, megállapításai tárgyilagosak, szakszerűek. Ennek az ábrázolásnak viszont megvan az a következménye, hogy a népi helytállás s a – habár többnyire vitatható célok jegyében történő – áldozatvállalás bemutatására, méltatására alig kerül sor. A kérdést ugyanakkor bonyolítja, hogy a tényleges honvédelem elemeit az első világháború eseményei magukban foglalták. Vajon mit tehetett az a sok szerencsétlen francia katona a Marne partján vagy Verdunnél? Ha történetesen nem kényszerítik is a helyben maradásra, otthagyhatta volna a lövészárkokat, hogy szabad utat engedjen a németeknek Párizs felé? Ki kell mondani – és Taylor fejtegetései csak erősítik bennünk ezt a meggyőződést –, hogy mivel a háború kitörését a béke erőinek (II. Internacionálé, polgári békemozgalmak, pacifisták) nem sikerült megakadályozni, a későbbiekben az országonkénti háborúellenes akciók igen bonyolult helyzetet teremtettek volna: kétségkívül annak a hadviselő félnek téve – objektíve szolgálatot, melynek köreiben nem léteztek ilyenfajta békemozgalmak. Ha például még a háború elején az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregei – valamilyen pacifista agitáció hatására – nem védekeznek olyan erőteljesen Galíciában és a Kárpátokban, II. Miklós seregei lejuthattak volna a magyar Alföldre. „ Jó lett volna-e ez?” – kérdezhetnénk. Tényleges dilemmáról van tehát szó. A háború bonyolult kapcsolatrendszerében csak az hozhatott volna létre üdvös változást, ha a fő hadviselő országokban egyidejűleg kerül sor a háborút megbénító változásokra. Erre azonban a korabeli viszonyok közepette nem volt remény.

A hadműveleti események leírása világos, hiteles és – szinte rendhagyóan – szellemes. Megismerkedhetünk mindazzal, ami a fő hadszíntereken, Észak-Franciaországban, a lengyel, fehér-orosz és ukrán területeken, valamint a Balkán hegyei között történt. Taylor – a történeti irodalom jelentős részétől eltérően – nem tekinti a nagy mérkőzést eleve lefutottnak. Megítélése szerint a háború 1914 augusztusától egészen 1918 augusztusáig kétesélyes volt. Megbizonyosodhat az olvasó e még jelentős részben „régi típusú” háború sajátos borzalmairól is. Ekkor még nem volt minden gépesítve, nagy szerepe volt a szuronynak, az agyonverésnek, általában az ellenséges katonák „személyes” szembekerülésének. Ugyanakkor már szédítő ütemben fejlődött a technika; kezdettől fogva jelen volt a harctereken a nehéztüzérség. Az utolsó fázisban megjelentek – antant részről – a tankok s mindkét részről a hadirepülők. Mi több, harci gázok alkalmazására is sor került. Taylor látszólagos szenvtelenséggel, a technikai fejlődést külön ki is emelve ír e borzalmakról, jól tudva, hogy a jelzők halmozása a szándékolttal ellentétes eredményre vezet. Van szeme arra, hogy a valóban sajátos jelenségeket észrevegye. Íme egy példa: „Volt néhány gépkocsi, amelyeken a tábornokok és a vezérkari tisztek közlekedtek, amikor le méltóztattak szállni a lóról. A gyalogság gyalog vonszolta magát előre, miután leszállt a csapatszállító vonatokról. Ebből eredt a háború rendkívüli kontrasztja: a katonák gyorsan jutottak ki a harcmezőre, ott viszont lassan mozogtak. Ha harcra került sor, a hadseregek nem voltak gyorsabbak, mint Napóleon vagy akár a rómaiak idejében, sőt még olyan gyorsak sem. A fenyegetett állásokhoz ugyanis mindig oda tudott érni vasúton az erősítés, mielőtt a támadók gyalogszerrel át tudtak volna törni. A vonat gyorsabb a gyalogosnál. Ez a stratégiai oka annak, hogy a védelem az egész első világháború során erősebb volt, mint a támadás. A védelem gépesítve volt, a támadás nem.” Gondoljunk apáink és nagyapáink katonaemlékeire! A személyes élmény igazolja a történész megállapításait.

Taylornak az államférfiakról, politikusokról nincs jó véleménye. Talán csak Lloyd George angol miniszterelnökkel és Falkenhayn német tábornokkal tesz kivételt. Kitchener lordról írva – bár őnéki valóban nagy érdemei voltak – olyan stílust használ, amelyet G. B. Shaw műveiből jól ismerünk. (Hja, egy nagy nemzet léte sohasem kétséges, nem kell félnie attól, ha történetírója „deheroizál”.) Az angol vezetőkről írva Taylor nem hogy nem elfogult, de még szigorúbb is, mint másokkal szemben. Az olvasó többször is felkiálthat: lám, a fajankók. Bizonyos értelemben igaz megállapításokról van szó: hogyan és hányan haltak meg valóban diplomáciai és – főleg – katonai műhibák következtében. S mégis, különböző külföldi és magyar szakmunkák alapján bennünk az a vélemény alakulhatott ki, hogy a politikusok és katonai vezetők általában aligha ostobábbak, mint más szakértelmiségiek. Taylor megállapításai egy pacifista, szabad intellektuel gondolatait fejezik ki; olyan értelmiségiét, aki elutasít minden katonásdit, minden ezzel kapcsolatos hivatalosságot. Mint leszögezi: „A háború a tábornokok és politikusok képességeit egyaránt meghaladta. Clemenceau azt mondta: »A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy a tábornokokra lehessen bízni.« A tapasztalat azt mutatta, hogy ahhoz is túl komoly, hogy a politikusokra lehessen bízni.”

Jóllehet Taylor nem osztozik azokban a nálunk szinte általános vélelmekben, hogy a háború sorsa már 1916 táján eldőlt (valószínűleg igaza van), 1917 jelentőségét teljes mértékben felismeri és szellemesen méltatja: „Európa egyik szélén megjelenik a bolsevizmus, egy teljesen új gondolkodási és kormányzati rendszer. Európa másik szélén az Egyesült Államok, egy Európától független nagyhatalom oly mértékben kezdett befolyást gyakorolni a világ ügyeire, hogy nemsokára háttérbe szorította az összes hagyományos nagyhatalmakat együttvéve… Ez az év Lenin és Woodrow Wilson éve volt, akik mindketten elutasították a politikai magatartás hagyományos normáit. Mindketten utópiát hirdettek, a földi paradicsomot.” Wilsont természetesen nem idealizálja, rámutat arra, hogy globális nagyhatalmi politikát folytatott; Leninnel kapcsolatban kiemeli, hogy gondolkodásában 1917 folyamán még nyoma sincs a „szocializmus egy országban” elképzelésnek. Bár már a korábbiakból kitűnt, hogy Taylor szerint a háború végkimenetele szinte 1918 nyaráig kétséges volt – meglepő az a frappáns megállapítás, hogy a német tengeralattjárók működése miatt 1917 tavaszán úgy látszott, hogy „küszöbön áll Nagy-Britannia veresége”. A helyzetet – szerinte – Lloyd George ötletessége és energiája mentette meg. Ennek bizonyára más oka is volt, de mégis: a sokszor determinisztikus munkákon felnőtt olvasónak megragadó olyan történelmi munkát olvasni, amely a történelmi személyiségek kimagasló jelentőségét (akár jó, akár rossz irányban) elismeri.

Annak, hogy a könyv korábban nálunk nem jelenhetett meg, alighanem – a már említett „utópiám” kívül – az az oka, ahogyan Taylor 1917. november 7-ről ír: az Ideiglenes Kormány nem képes az ellenállásra, néhány ember életének az árán a bolsevikok Petrográdon magukhoz ragadják a hatalmat és hozzáfognak a szocializmus azonnali megvalósításához. Hozzátehetjük: a dolog nyilván nem volt ennyire egyszerű, de az kétségtelen, hogy a véres polgárháború csak ezután következett. Megkezdődött az antant intervenció, a nyugati. hatalmak „anélkül, hogy tudták volna, máris benne voltak egy új háborúban – egy olyan háborúban, amely, állítólag a németek ellen folyt, de a valóságban az oroszországi új politikai rendszer ellen”. Ez így igaz! 1918 márciusában a központi hatalmak megkötik a breszti békét, hatalmas területeket ragadnak el Szovjet-Oroszországtól – nyugaton azonban elvesztik a háborút.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását Taylor jelentős részben az antant agitációra vezeti vissza, bár a belső okokról sem hallgat. 1918 forradalmai után „a demokratikus Magyarország és a köztársasági Ausztria büntetést fizetett azért, mert megmaradt régi, császári nevük”. Sajnos, Károlyi Mihály barátja Magyarország – jól ismert – helyzetéről (Trianonról) nem ír. Mindössze azt rögzíti, hogy Párizsban nem sikerült „még nemzeti szempontból sem” igazságos békét kötni: „A határok még nemzeti szempontból sem voltak tökéletesek. Mindazonáltal kevesebb nép volt idegen nemzeti fennhatóság alatt, mint bármikor az európai történelem során; az 1919–1920-ban sebtében meghúzott határok – leszámítva a német–lengyel határt – szinte változatlanul megmaradtak mind a mai napig.” A szerző rámutat arra, hogy 1918 után – s ezt a politikatörténeti irodalom csak ritkán említi – a viharosan gyors ipari fejlődés révén igen rövid idő alatt bámulatos fejlődés zajlott le; ha nem gondolt valaki a halottakra, sebesültekre, már azt sem lehetett érzékelni, hogy háború volt. (De különben is: az 1918. évi nagy influenzajárványnak több halottja volt, mint magának a háborúnak.) Az emberi történelemben forradalmat jelentő nagy küzdelem előre vetette ugyan egy újabb világháború árnyékát, de nem mondható, hogy nem járt pozitív következményekkel, melyeknek hatásait az emberiség mind a mai napig érzi. Sehol sem lehetett ott folytatni – hangsúlyozza –, ahol 1914 nyarán abbamaradt. Taylor ismert rezignációjával jegyzi meg: „Az első világháború sem hozta létre az Utópiát, s ebben társa minden emberi vállalkozásnak az idők kezdete óta. Prózaibb szinten sokkal eredményesebb volt, mint a legtöbb háború; habár kétségtelenül túlzott árért.” Dehát – tehetjük hozzá sok más nagy eseményt illetően is – ki tudja azt megmondani, hogy az eredmények megérték-e azt, amibe kerültek.

A „krónika” egy szakmailag felvértezett történész egyéniség műve. Olyané, aki bár ismeri a különböző elméleti-politikai motivációkat, a saját fejével gondolkodik és szépirodalmi kvalitásokkal is rendelkezik. No meg a képek! Ezek úgyszólván egyenrangúak a szöveggel. A múló, megismételhetetlen pillanatot a tartós időbe átemelő fotókat, a síró, szenvedő, ujjongó vagy éppenséggel közönyös katona, illetve „civil” arcokat nem lehet elfelejteni. Nem is szólva a fényképek nagy információs értékéről (fegyverek, közlekedési eszközök, egyenruhák, civil öltönyök, pózok, mozdulatok). A nagy személyiségeket ábrázoló fényképek is karakterisztikusak. Szembetalálkozhatunk a történelem – akárhogyan is nézzük – formálóival. A könyv egyik fotója az élemedett Lloyd George-ot és a már akkor fontos szerepet betöltő „fiatal” Churchillt, a tízes évek és a későbbi időszak nagy angol „főnökeit” ábrázolja „a fölfelé vezető úton”. Mindkettő sétapálcával, keménykalappal, illetve cilinderrel, Az utóbbi nem is annyira az ismert buldog, mint inkább kisfiús ábrázattal. Taylor már talán a legtöbbet Angliát bírálja, becsüli ezt az országot. Tanulhatunk tőle józan haza- és emberszeretetet.

Végül a szép kiállítású, áttekinthető térképekkel ellátott, jó fordításban (Békés András) megjelenő kötet címlapja: angol katona a Somme folyónál elfoglalt német lövészárokban. Rémes kavicsgödör, hátul egy elesett német holtteste. Az angol jellegzetes acélsisakjában a lövészárok mellvédjére támaszkodik; szuronyos puskáját előre szegezi, már nem éppen fiatalember; komolyan, szinte szomorúan tekint előre. Vajon megérte-e a második világháborút?

Már olvasnánk is Taylor második világháborús krónikáját. Megjelentetésére remélhetőleg nem kell negyedszázadot várni.*

* A kötet 1988 őszén megjelent.