Ugrás a tartalomhoz

História 1988-06

Glatz Ferenc , Izsák Lajos , Molnár János , Gergely Jenõ , Vida István , Antall József , Göncz Árpád , Vörös Vince , Glatz Ferenc , Kajári Erzsébet , Stefány Judit , Sipos Péter , Jeszenszky Géza , Erényi Tibor , Bartha Antal , Esti Béla

História

17. fejezet -

Földnek és égnek vannak titkai

MŰHELY

BARTHA Antal

Földnek és égnek vannak titkai

Évtizedek óta folynak a viták a magyar őstörténetről. A szakma egységesnek látszik az autodidakta, romantikus szemléletek, sumerológia, hun–magyar rokonság ellen, de bizonyos alapkérdésekben a történészek is elszántan vitatkoznak. Ezeket a véleményeket kívánja a História újabb sorozatában „szintetizálni”. A sort Bartha Antal cikkével nyitjuk, akinek a közelmúltban jelent meg a kérdéskört monografikusan feldolgozó kötete. (A szerk.)

A magyar nép – miként a más népek – keletkezésének eseményei ködbe vesznek. Eloszlatható-e a titok köde? Kétlem.

Elméleti fogalmat alkothatunk magunknak arról a távoli időről, amikor a sajátos népszemélyiségként megjelent magyarsághoz tartozó emberek valamilyen módon magyarázták közösséghez tartozásukat. Milyen sajátos; a megvilágít, érthetően kifejt „magyaráz” szavunk népnevünk származéka. A Történeti Etimológiai Szótár szerint a szó á-jában lativus rag van. A keletkezés korában született szájhagyományok szilánkjaira rálelhetünk-e? Népünk keletkezésénél igen sok évszázaddal későbbi néperedetmondánk, a Hunor és Magyar monda, ősatyák és anyák ivadékának vallja a magyar népet. A vérrokonság, a vérségi származás hiedelme ennél a mondánál sok-sok évszázaddal régibb, a közös származás mítosza beláthatatlanul hosszú időn át az őstörténeti magyarságot összetartó erő volt. Ekként az őstörténeti magyarságot mítosz és biológiai közösségnek foghatjuk fel. Az utóbbit tudathasadásos félelemmel, lopva szoktuk elismerni, tartunk a fajelmélet vádjától. Az aggály talán nem is alaptalan, egyik jeles tudósunk vélekedése szerint a magyar őstörténet az őskutatás gyanúját kelti. Megerősítem gyanúperét, őstörténetünk felől faggatózva valóban az ősöket keressük. Veres Péter vizsgálódásai felfedték, hogy az őstörténeti nép endogám (nemzetségek vagy csoportok körén belül) határokat von maga köré, vagyis a házasodások exogám (nemzetségen vagy csoporton kívüli) határait létét veszélyeztető arányokra tágulni nem engedi. Azt azonban elutasítom, hogy őstörténetírásunk fajelméletet terjesztene. Nem felemelő érzés, hogy tabu félelem fűz bennünket távoli ősünkhöz.

A minden emlékezetet meghaladó időkben élő ősöket számon tartó mítoszokat a közösség valamennyi tagja számára érthető szavak tartották fenn. Ennek bizonyítéka: a 10. századi Bulcsú és Termacsu emlékezetében a magyar múltat, a krónikásaink tollára került Hunor és Magyar mondát a szájhagyomány, az élő nyelv tartotta fenn. Az őstörténeti magyarságot összetartó szálakból, az újabb etnológiai eredményekre figyelve, elhagytuk a nyelvet. Az irányt szabó, a közérthető nyelv hiányában nincs, nem létezik őstörténeti nép. Őstörténetünkben, a kötelékek rendszerében a nyelv az állandóság és folyamatosság fundamentuma volt. A történeti etnológia azt tartja, hogy a népalakulást átélő közösségek számára a nyelv természeti adottság volt, és nem tartozott az összetartozást erősítő tudati tényezők köréhez. Nem győz meg a történeti etnológia, a közösséget tápláló mítosz az értelem gyümölcse, anyaga és közege pedig a nyelv. Az őstörténeti magyarságot és a magyar nyelv őstörténetét egybeesőknek tartom.

Nyelvünk alakulásának története őstörténetünk középpontjába kívánkozik. Jelenleg az uráli és az ugor nyelvtörténeti hasonlítások uralkodnak a magyar nyelv vizsgálatában. Holott az őstörténeti magyar nyelv fényévnyi távolságra van az uráli és az ugor nyelvektől. Sok nyitott probléma és problematikus nyelvtörténeti álláspont nyugtalanít népünk és nyelvünk eredetének fejtegetésekor. Jeles uralistánk, Hajdú Péter jegyezte meg: lehetetlen bizonyítani, hogy két nyelv nem rokon. Súlyos tapasztalatot összegez ez a kijelentés. Úgy gondolom, hogy a nyelvrokonság ismérvekbe összegezhető, és létrejöttének történeti-földrajzi feltételei vannak. A tárgyi feltételek emberi gyakorlatban valósulnak meg, a tartósan érintkező közösségek teremtik meg a nyelvrokonságot. A történeti-földrajzi feltételek magukba foglalják a közösségek rokonnyelvi érintkezéséhez elengedhetetlen minimális népsűrűséget. A földrajzi-történeti élettér szélső határai földrésznyi távolságra nem terjedhettek, a népsűrűség szükséges szintje pedig zord éghajlat mellett nem jöhetett létre. Kedvező élet- és földrajzi körülmények közepette az őstörténeti vadász-halász közösségek népsűrűsége km2-enként 1-2 lélek volt. Közös nyelvi elemekből felépülő nyelvrokonságot csak az ilyen körülmények között élő őstörténeti közösségek hozhattak létre. Előadásom elméleti megközelítés és másfajta elméletnek is van létjogosultsága. Azt azonban kategorikusan állítom, hogy a közösségeknek térben körülhatárolt történelme idézte elő a nyelv- és néprokonság kialakulását.

Az árnyékérvek küzdelmének színterén vagyunk. A „mi volt” háttérbe szorul. Az uráli nyelv és néprokonság ügyében a „mi volt” még csökevényesen sincs jelen. A számos érdemet szerzett A. P. Okladnyikovot követve többen feltételezik, hogy az uráli népek élettere a Bajkáltól az Urálig, sőt még azon innen is terjedt. Ezen a roppant nagyságú, több millió km2-nyi, engedelemmel szólván, élettérben a civilizáció hajnaláig, azaz a 20. század elejéig 100 km2-ként jó esetben egy ember élt! Nyelv- és néprokonság kialakulása ilyen élettérben? Érthetetlen számomra, hogy komoly tudósok hogyan tudnak lelkesedni ilyen elméletért. Kételyemmel szembesíthető L. Krader véleménye: a mongol és török rokon nyelvű nomádok km2-kénti népsűrűsége 1-2 ember vagy még kisebb, a folyók mentén élő lovas nomádok népsűrűsége eléri a nyelvrokonság kialakulásához a messzi évezredekben feltételezett szintet. És a török népek nyelvrokonsága két világrészre terjed. Ez az állapot azonban a kialakulásnál sokkal későbbi. A türk rovásírásos feliratok a mondai Ötüken és Csugaj erdőségeinek szűk körzetét emlegetik a törökség eredeti hazájaként.

Hogyan gondolkodom mindezek után népünk és nyelvünk eredetéről? A magyar nép és nyelv a történelem sajátos jelensége. Az őstörténeti magyarság sok szálból alakult, történelmünknek egyik magasztos teljesítményét, a honfoglalást megelőző másfél évezred folyamán a magyarság érintkezett uráli, iráni, legfőképpen pedig török és alán népelemekkel. Gyarapította nyelvét, műveltségét és szervezeti berendezkedését a kölcsönzésekkel. Mindamellett fenntartotta eredeti sajátosságainak lényegét, még akkor is, ha a legkorábbi kútfő-említésekben különböző népneveken tűnik fel.

Nagy múltú őstörténeti elméletünk a baskír–magyar azonosítás. Vásáry István kimutatta, hogy a kipcsakos baskír és a magyar nyelv közötti egyezések hiányában a nyelvtörténet nem bizonyíthatja a két nép kapcsolatát, illetve egykori azonosságát. Úgy vélem, a magyar–baskír azonosság a Dzsajhánit kivonatoló arab és perzsa írók névtévesztéséből született. A cáfolat következményeként a baskíriai magyar őshaza elmélete is alapjaiban ingott meg. Vásáry István elképzelhetőnek tartja, hogy a Keleten maradt magyar részek beolvadtak a baskírságba, nyelvük azonban vajmi kevés nyomot hagyott a baskírban. A cáfolat, meglehet, érzékenységet kelt, a tényeket azonban érzékenyen is tudomásul kell venni.

A történelmet idővel mérjük, tudni szeretnénk történelmünk kezdetét. Írott kútfők alapján a 9. század első negyede a legtávolabbi időpont, ameddig történelmünk nyomon követhető. Én ugyan hajlok a 810 körüli időpontra, amikor a kabar csatlakozás is megtörtént. Ebben a tekintetben a véleménykülönbség említésre alig érdemes. Az ügynek van azonban másik vonatkozása is: valóban egy nép első említésével azonos történelmének kezdete? A probléma arányainak érzékeltetése érdekében lépjünk ki nemzeti történelmünk kereteiből. Több jelentős európai nép és az egész kontinens történelmének vérkeringése szenvedné, ha csak az első írásos említéstől tartanánk létezőnek. Aligha valószínű, hogy akár az angol történelem kezdeteinek vizsgálatára alapított tanszékeket és tudományos társaságokat megszüntetnék azért, mert árnyékküzdelem hevében kétségbe vonnák az angol történelem írásbeli említés előtti korszakát. Nem magyar provincializmusról van tehát szó. És ezért szóvá teszem olyan tanszéknek, tudományos műhelynek a hiányát, amelyiknek feladata lenne történelmünk kezdeteinek a tanulmányozása! Az ok talán csak nem az „őskutatás” gyanúja?

Kristó Gyula elfogadja, hogy a Megyer és Nyék törzsekben élő népesség laza etnikai konglomerátumot képezett. Valamiféle alaktalan magyar történelem mégiscsak létezett a 9. század előtt? Ezzel összefüggésben a magyar őstörténeti irányultságú turkológia két klasszikusára hivatkozom. Németh Gyula elképzelhetetlennek tartotta a sztyeppre került magyarságnak az obi-ugorokkal azonos fejlettségi szintjét. Ligeti Lajos bebizonyította, hogy a több évszázados magyar–kazár együttélés idején a magyarság megerősödött nyelvében, műveltségében és szervezetében. Alaktalan tömeg elmerült volna a török és iráni népek, nyelvek tengerében. Ezzel szemben M. I. Artamonov, Sz. A. Pletnyova és hazai követőik úgy vélik: a lovas nomád magyarság villámcsapásként száguldott át a sztyeppén. A magyar nyelv kazárjövevényszavai huzamos magyar–kazár együttélést tanúsítanak és megdöntik a villámcsapás teóriát. Vagy talán mégis ezzel lehetne magyarázni, hogy a Kárpátokon túl nincs olyan régészeti emlékcsoport, amelyik a tagolt, ám etnikai ismérveire nézve immanens közösségtudatot tükröző honfoglalás kori emlékeinkkel lenne azonos? Bizonyosra veszem, veretes honfoglalás kori kultúránk nem előzmény nélküli, csakhogy a honfoglalás változtatott arculatán. Még gyökeresebben változtak a szellemi értékek a 10–11. század fordulóján, amikor a honfoglalás kori kultúránk helyébe másik lépett. Hasonló változások Európa-szerte bekövetkeztek.

Mivel őstörténetünk régészetére fordult a szó, meg kell emlékezni a kelet-európai és szibériai körzetekben magyar hagyaték kimutatására irányuló törekvésekről. A régészeti emlékek népi személyazonosításakor a változó, több szálú értékek népi folyamatosságát kellene bizonyítani. Az azonosítások módszeréhez és elméletéhez a szovjet régészetnek egyik irányzata a példa, amelyik önmérséklet nélkül, hiteles bizonyítékok hiányában is szorgalmazza a népi azonosításokat. Hazai szakirodalmunkban több, a Szovjetunióban feltárt régészeti kultúrát véltek magyarnak, pl. a kora vaskori ananyionit. Ez és más bizonyítatlan, megcáfolt azonosítások régészeten kívüli követőkre is találtak, ellenőrzés nélkül átvették László Gyula megalapozatlan vélekedését az ananyioni kultúra magyarságáról. Újabban az a régi keletű elképzelés jelent meg a régészeti vélekedésben, amelyik őstörténetünk egyik színhelyeként az Isim–Tobol folyók vidékétől az Urálig terjedő hatalmas területre központosít. Ennek jegyében a szárgáti vaskori kultúra kapott magyar névjegyet. Miként L. N. Korjakova megjegyzi, a szakértők nyolc évszázadnyi időre taksálják a kultúra létezését. Korjakova csokorba szedte a szárgáti kultúra népének nemzetiségét illetően az egyes szakértők állásfoglalásait. A szárgáti népet tartják iráninak, ugornak, szamojédnak és iráni–ugor keveréknek. A gazdálkodás szemszögéből a szárgátiakat tartják nomádnak, félnomádnak és földművelőnek. Ebből a gyűjteményből még hiányzik a magyar azonosítás, ám 1985-ben a sziktivkári nemzetközi finnugor kongresszuson már meglobogtatták a magyar névjegyet is. Korjakova kiforratlannak minősíti a szárgáti nép nemzetiségéről és gazdálkodásáról vallottakat. Az egyértelműséget láthatóan nélkülöző azonosítási kísérletek közül az előfeltevésekkel leginkább rokon találgatás tudományos bizonyítékként lép színre irodalmunkban. A varázslatnak két lehetséges indokát említem meg: az egyik a szakértői körültekintés hiánya, a másik a színpadiasan harsány rájátszás „szenzációs felfedezéssel” a hazai nem szakértő közönség tetszésére. Mindkét eljárás a közönséget manipulálja annak elhallgatásával, hogy az esendő tudomány becsületén esett csorba a nemzeti taps kiváltása érdekében. A finnugor népek őstörténetében járatos A. P. Szmirnov az ugor népekkel kapcsolatban megjegyezte, senkinek sem sikerült ugor régészeti kultúra létezését bizonyítania. – Erről ennyit. A népi azonosítás tisztázatlanságát tudomásul véve, a régészet közreműködésével szerzünk tudomást a több szálú, ám a nyelvet és az immanens népi közösségtudatot tekintve folyamatos őstörténelmünknek művelődés-, település- és gazdaságtörténeti kereteiről. Másként: egyetemes kapcsolódásairól.

Bírborbanszületett Konstantin császár magyarokról szerzett értesüléseinek Harmatta János szemügyre vette forrásait. Hasonló törekvésről adott számot Dümmerth Dezső. Szerinte a bizánci udvart meglátogató Bulcsú és Termacsu vezérek közül az előbbinek kazár neve kabar nemzetiségéről árulkodik. A kormányzás ügyeiben háttérbe szorult Árpád nemzetséghez tartozó Termacsu bizánci körökben sem képviselt súlyt. Bulcsú, a kérkedő kabar, törzseinek előkelő helyét a magyar törzsek szövetségében részrehajlóan adta elő. Magam részéről Bulcsú nevének kazár eredetét nem tartom lehetetlennek. A török eredetű tulajdonnevek vizsgálata körültekintést igényel. Németh Gyula török eredetű törzsneveinket bolgár-töröknek gondolta, pedig törökségszerte elterjedtek.

Nem tudom, milyen jellemű ember volt Bulcsú, de ha valóban kabarságával kérkedve jelentéktelennek tüntette fel az Árpádok neméhez tartozó nagyfejedelmeket, akkor tettét szerfelett sajátos módon követte el. Ugyanis a diplomáciai árnyalatokhoz szokott bizánci udvari emberekben tiszteletnél és megdöbbenésnél kevesebbet nem válthatott ki közlése; miszerint Árpádot a kazárok törvénye és ethosza szerint pajzsra emelve tették meg nagyfejedelemnek. A koszmoszkrátor tekintélyét magának követelő bizánci császár beiktatásakor a koszmoszkrátosz méltóságát úgy ruházták reá, hogy testőrei a Napot jelképező kerek pajzsra emelték. A Nap a világmindenség központja. A bizánci körök jól tudták, hogy a kazár kapán előtt testőre fényes korongot, a Nap jelképét hordozta, és a jelkép előtt minden alattvalójának. le kellett borulnia. A pajzsra emelt Árpádot és ivadékait a Nap fejedelmének a szentsége illette meg. Ha Bulcsú közlésével Árpád és nemzetsége ellen áskálódott, akkor azt igencsak hódolva tette. Bizáncban értették a pajzsra emelés jelentőségét.

Kristó Gyula bebizonyította, hogy hatalmas optikai csalódás áldozatai azok, akik a 10. századi törzseknek és a törzsszövetségnek a hanyatlásáról nyilatkoznak. A bizánci kormányzat főtisztviselői követi jelentésekből ismerték, hogy a magyarok összességét érintő ügyek a nagyfejedelem és a törzsi fejedelmek tanácskozása elé kerültek. A 10. század folyamán törzsi országok alakultak, Géza és Szent István egyezkedéssel vagy erővel azokat egyesítette. Nemzetségekre darabolódott magyarságot lehetetlen lett volna feudális államba szervezni.

És most egy kis ördögűzés. Eltérő vélemények taglalják a honfoglalás előtti és a 10. századi magyarság gazdálkodását. Irt, ort ősi szavainkból honfoglalás előtti eleink égetéses földművelésére következtetek. Következtetésem egyéni értelmezése gyötrő látomást idézett elő Fodor Istvánban, lelki szemei előtt a maguk előtt erdőségeket perzselő őseink értek a Kárpát-medencébe. A látomás nem az én hibámból ered. Amit én állítok: Kelet-Európa népei messze az időszámításunk előtti időktől ismerték az égetéses gazdálkodást. A kazár kaganátus lakosai a folyók menti galériaerdők felégetésével szereztek művelhető földet, vagyis bármennyire is szokatlan elv az égetéses földművelés, az irtás a sztyeppén is honos volt. Irt, ort, falu, ház és szánt, no meg búza, árpa, tarló és sarló szavaink felhatalmazása jogán állítom, hogy őseink a lovas nomád állattenyésztés mellett ismerték a földművelést és a falvakat. Eleink csak úgy kerülhették volna el a földművelésnek az ősi eljárását, ha sarkvidék környéki tájakra vagy az Ural barlangjaiba rejteztek volna. Többen hivatkoznak Ibn Hayyan beszámolójára a 942-ben Cordoba falai alatt fogságba jutott magyar harcosok meghallgatásáról. Felteszem, Cordobában is érthető nyelven szólaltak meg a foglyok. De mi volt az a nyelv? Rejtély. Valóban, a 10. században magyar városok nem léteztek, és még a magyar falvak sem hasonlítottak a Kalifátus falvaira, ahogyan azokat a magyar harcosok látták. De a magyar nyelvtörténet adatai és a kazár kaganátus gazdasági viszonyai vajon nem hitelesebbek-e a kétes tudósításnál?v