Ugrás a tartalomhoz

História 1988-06

Glatz Ferenc , Izsák Lajos , Molnár János , Gergely Jenõ , Vida István , Antall József , Göncz Árpád , Vörös Vince , Glatz Ferenc , Kajári Erzsébet , Stefány Judit , Sipos Péter , Jeszenszky Géza , Erényi Tibor , Bartha Antal , Esti Béla

História

18. fejezet -

Állandó kiállítás a KMP történetébõl

ESTI Béla

Állandó kiállítás a KMP történetéből

70 évvel ezelőtt, 1918. november 24-én alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja. Az évforduló alkalmából a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum új állandó kiállítást nyitott meg az első pártközpont egykori székhelyén, a XIII. kerület Visegrádi utca 15. számú házban lévő KMP Emlékmúzeumban.

A korábban Kassák Lajos által bérelt, s a Ma című folyóiratnak is helyet adó angyalföldi lakásban 1918. december elejétől 1919. február 20-ig működött a KMP központi irodája, szomszédságában a Vörös Ujság szerkesztőségével. Ekkor, mint ismeretes, egy utcai tüntetésben támadt lövöldözés ürügyén betiltották a pártot, letartóztatták vezetőit, s Kun Béla gyűjtőfogházbéli cellája vált „pártközponttá”. 1919. március 21. után, az MSZDP-vel egyesülve hatalomra került pártnak a Visegrádi utcai helyiségekre már nem volt szüksége.

A KMP Emlékmúzeum előző kiállítása csupán a párt megalakulásától a Tanácsköztársaság kikiáltásáig eltelt mintegy négy hónap történetét mutatta be. Az új állandó kiállítás szemlélteti a párt további történetét is, helyszűke miatt persze csak nagy vonalakban, egészen a felszabadulásig.

A történeti kiállítás a történettudomány mindenkori színvonalát tükrözi. Amíg a párttörténetírás brosúra-szinten állott, a párttörténeti kiállítás sem lehetett más, mint aminek csúfolták: „falrahányt brosúra”. A találó nyelvi fordulat a produktum közművelődési értékét is minősítette, az ilyenfajta kiállítások iránt mindig teljes érdektelenség mutatkozott. Pedig a kommunista mozgalom története legújabb kori történelmünknek egyik legizgalmasabb és napjaink számára különösen sok tanulsággal szolgáló része.

Szerencsére a hazai párttörténeti kutatás, ha a sematizmus maradványaitól, bizonyos lebetonozott szemléleti panelektől teljesen még nem is szabadult meg, ma már elmozdult a holtpontról.

A KMP Emlékmúzeum új állandó kiállítása még alig épülhetett új forrásokra, szemléletében azonban különbözik a korábbiaktól. A magyar kommunisták önfeláldozó harcának bemutatása mellett dokumentálja a KMP súlyos stratégiai hibáit, agitációjának bigott túlzásait, nem hallgatva el ebben a Komintern felelősségét sem. A mozgalom vezetői és szervezői között megjelennek azok is, akikről régebben nem, vagy csak elítélően lehetett szólni (Rudnyánszky Endre, Demény Pál, Normai Ernő, Weisshaus Aladár). Ez az első olyan kiállítás, amely dokumentumokat közöl a sztálini önkény magyar áldozatairól. A KMP alapítóinak, az első központi bizottság tagjainak felét látjuk viszont azon a fényképsorozaton, amely bemutatja a Szovjetunióban, a „tisztogató” kampányok idején koholt vádak alapján kivégzett vagy a szibériai lágerekben elpusztult ismertebb magyar kommunistákat. A kiállítás nézője szomorú mérleget készíthet: aligha voltak kevesebben, mint a fasizmus elleni harc mártírjai. A magyar kommunista mozgalom erejét, mély gyökereit bizonyítja, hogy a kettős csapást képes volt túlélni.

A történeti kiállításhoz csatlakozó Kun Béla emlékszoba is felújításra került. A KMP alapítójának politikai pályafutását szemléltető fényképek között most már olyan is látható, amely a Tanácsköztársaság veresége után Szovjet-Oroszországban új hazára találó Kun Bélát Trockij társaságában mutatja. A kiállítás természetesen nem hallgatja el, hogy Kun Béla szintén a törvénysértések áldozata lett. Ezzel kapcsolatban említem meg, hogy még nem is olyan régen, Kun Béla születésének centenáriuma alkalmából Moszkvába küldött kiállításunk erről szóló anyagát a Központi Lenin Múzeum igazgatónője nem engedte bemutatni, mert mint mondotta: „Nálunk nem szokás ilyesmiről beszélni.” Tempora mutantur…

Fejezzük be az ismertetést a kiállítást is lezáró, napjainkban különös aktualitással bíró Kun Béla-idézettel: „A bürokrácia hatalmi szervezetet jelent, amelyet nekünk a szocializmus jövője szempontjából is, mindenképpen le kell gyűrnünk. Le kell gyűrnünk azért, mert mi a proletárdiktatúrából a szocializmusra való átmenetet békességes formában akarjuk. Ha már felülkerekedne egy bürokrata osztály vagy réteg, akkor megint erőszakkal kellene kivennünk ezeknek kezéből a hatalmat.” (Előadás a pártprogram módosításáról. 1919. május 15.)