Ugrás a tartalomhoz

História 1989-012

Kákosy László , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Engel Pál , Barta Gábor , Szakály Ferenc , Péter Katalin , Zimányi Vera , Varga J. János , Poór János , Gunst Péter , Lackó Mihály , Kosáry Domokos , Szent-Iványi István , Glatz Ferenc , Gergely András , Mucsi Ferenc , Gergely Jenõ , Gadanecz Béla , Kardos József , Romsics Ignác , Vida István , Stark Tamás , Izsák Lajos , Rainer M. János , Burillák Attila , Ravasz Károly , Szentirmay László , Rátki András , Balogh Sándor , Glatz Ferenc , Redõ Ferenc , Pótó János , Dömötörfi Tibor

História

1. fejezet -

A fáraó és a zsilipek. III. Amenemhat

KÁKOSY László

A fáraó és a zsilipek

III. Amenemhat

Az egyiptomi állami-vallási ideológiában sajátos presztízs-szemlélet érvényesült: az uralkodó elsősorban építkezéseikkel igyekeztek egymást túlszárnyalni, „örök időkig fennmaradó” sírjaik és az ország vallási központjaiban emelt templomaik révén remélték nevük továbbélését. A Kr. e. III. évezredben a piramisok voltak az isteni nagyság megnyilvánulásai, később a központosított monarchia lazulásával a hangsúly egyre inkább a templomokra tolódott. Akár síremlékről, akár templomról van szó, az utókor, más kultúrák számára nehezen volt érthető, hogyan lehetett ilyen – számunkra irracionálisnak tűnő – célok érdekében százezres tömegeket mozgósítani, óriási költségeket vállalni. A hősiesség, hadi dicsőség rangban csak ezután következett. A gigantikus alkotások zavarba ejtő hatást gyakoroltak nemcsak a ma emberére, hanem már a görögökre és a rómaiakra is. Hérodotosz a zsarnoki önkény szeszélyét látta bennük, az idősebb Plinius pedig a „királyok kincseinek semmirevaló és ostoba fitogtatásának” tekintette a piramisokat.

Mivel az egyiptomi feliratok elsősorban az istenek és az uralkodók szolgálatában álló építmények nagyszerűségét méltatják, a gyakorlati gazdasági célokat elősegítő alkotások és vállalkozások homályban maradnak. Régészeti módszerekkel is nehéz kiemelni ezeket a feledésből, mivel többnyire agyagtéglát használtak építésüknél, szemben a kőből emelt templomokkal és sírokkal. Míg Kheopsz piramisa, I. Széthi pompás sziklasírja és II. Ramszesz templomai benne élnek a történeti köztudatban, addig arról az uralkodóról, aki talán legtöbbet tett az egyiptomi földművelés felvirágoztatásáért, még az egyiptológiai szakirodalomban is kevés szó esik.

Templom a termékenységért

III. Amenemhat a XII. dinasztia egyik utolsó tagja volt, a jelenleg elfogadott kronológia szerint uralkodása Kr. e. 1842–1797-re tehető. Programadó hivatalos neve, melyet trónra lépésekor vett fel: Ni-Maat-Ré, vagyis „Részese Ré Igazságának”. Maat istennő Egyiptomban az a kozmikus világrend – etikai, jogi értelemben –, mely a természeti törvényeket is irányítja.

Közel fél évszázados uralkodása a békés, nyugodt fejlődés időszaka, háborúk, területi hódítások nem fűződnek nevéhez, inkább arra törekedett, hogy az elődje, III. Szeszósztrisz által meghódított núbiai területet biztosítsa a szemnai erőd karbantartásával. Egy templomot is építtetett Núbiában (Qubán), fő építészeti tevékenységének színhelye azonban az anyaország és ezen belül is a Fajjúm területe volt.

A Fajjúm (Kairótól kb. 80 km-re délnyugatra) mélyedés a sivatagban, tulajdonképpen oázis, melyet azonban egy keskeny folyóárok köt össze a Nílus völgyével. Ebben folyik a Nílus egy mellékága, a Bahr Juszuf, majd áthaladva a fajjúmi depresszión, beleömlik a Birket el-Qarun tóba, melyet az ókorban Moirisznak neveztek. A Fajjúm nagy részét mocsarak borították, de egyes kiemelkedő területei már az V. évezredben lakottak voltak. Kr. e. 3000 táján, az államalapító Ménész király korában épült a terület későbbi kultuszközpontja, Szobek krokodilus isten sedeti temploma. A XII. dinasztia egyik uralkodója, II. Szeszósztrisz – aki piramisát ezen a területen építette fel (Illahun) – jött rá arra, hogy a Fajjúm nagy lehetőségeket rejt magában a mezőgazdaság számára, ő próbálkozott először a Bahr Juszuf szabályozásával, de nagyobb eredmény nélkül. Az ő tervét elevenítette fel III. Amenemhat, amikor erre a vidékre koncentrálta erőit. Két királyi piramist emelt magának, egyet a memphiszi nekropolisz legdélibb részében, Dahsurban, a másikat Hawarában, a Fajjúmon belül. A Középbirodalom piramisai egyébként már csak gyenge utánérzései voltak a IV. dinasztia – ma világszerte ismert – kőgúláinak; nemcsak méreteik lettek sokkal kisebbek, az építészeti kivitelezés hanyatlása is szembetűnő. Az építményeket agyagtéglákból építették, csak a belső folyosók kiképzésénél és a gúla burkolásához használtak kőtömböket.

A hawarai piramis ennek ellenére a maga nemében remekmű, egy olyan kor alkotása, amikor az anyag által nyújtott biztonságot leleménnyel, szellemes építészeti megoldásokkal kellett pótolni. A bejárat nem az északi oldalon van, mint az óbirodalmi piramisoknál, hanem délen, ami már magában is megnehezítette a sírrablók dolgát. A gúla belsejében a folyosók több szinten helyezkednek el, a mennyezet egy-egy elmozdítható kőtömbje nyitja meg az utat a következő emeletre. A sehová sem vezető folyosók végét is gondosan eltorlaszolták, semmit sem rejtő kútszerű aknákat képeztek ki, mindezzel sok felesleges munkát, időveszteséget okozva az illetéktelen behatolóknak. De a sírkamra, melyet egyetlen hatalmas kvarcit tömbből képeztek ki, ennek ellenére sem menekült meg a kirablástól.

III. Amenemhat szerette volna elnyerni új vízrendszere sikeres működéséhez a Fajjúm isteneinek jóindulatát, ennek bizonyítéka a Medinet Mádinál feltárt templom, mely építészettörténetileg is becses emlék, hiszen ilyen jellegű építmény alig maradt a Középbirodalom korából. Szobek krokodilus és Hórusz sólyom isten mellett nyilván nem véletlenül szentelte a templomot a termékenység és jólét kígyó istennőjének, Renenutetnek. Ez a templom, mely uralkodása végéről való, több mint két évezreden át, egészen a római hódítás koráig a terület virágzásának egyik jelképe maradt és a betelepült görögök is hódolattal adóztak a földművelés patrónájának, Renenutetnek, akit ők Thermuthisznak neveztek.

A labirintus

Medinet Mádi kis ékszere volt a XII. dinasztia építészetének, de a Fajjúm büszkélkedhetett a kor legmonumentálisabb emlékével, a görögök által később Labürinthosznak nevezett templommal is. A Labirintus egyelőre a régészet nagy rejtélyei közé tartozik, ugyanis R. Lapsius és F. Petrie itt folytatott kutatásai csak nagy összevisszaságban heverő kőtömböket és szobrokat találtak, melyek alapján az alaprajzot nem sikerült megnyugtató módon rekonstruálni. Így ma is a görög utazók leírásaira kell támaszkodnunk, akik közül elsőnek Hérodotosz (Kr. e. kb. 484–425) ad képet az építményről, mely szerinte a piramisokat is felülmúlja. Összesen 3000 helyiségből állt, melyek fele a felszínen, fele a föld alatt volt. Tizenkét bejárat vezetett a domborművekkel, oszlopokkal díszített belső térbe, a különböző méretű termekbe, udvarokba. Az alsó szintet Hérodotosz nem tekinthette meg, a Labirintus őrei szerint itt királyok és szent krokodilusok sírjai helyezkedtek el. Föld alatti folyosón lehetett bejutni a király piramisába.

Sztrabón, a nagy földrajztudós Kr. e. 25-ben vagy 24-ben érkezett Egyiptomba, tehát több mint négyszáz évvel Hérodotosz után látogatta végig Egyiptom nevezetességeit. Ő is épségben találta a Labirintust, melyet királyi palotának ír le. Rejtett folyosókról, egymást szelő görbe utakról beszél, melyeken át az idegenvezető nélkül képtelen az utat megtalálni. Az ő látogatása idején fel lehetett menni az épület tetejére, ahonnét be lehetett tekinteni a 27 udvart. Minden termet egyetlen hatalmas kőlap takart, ami magában is komoly építészeti teljesítmény volt. Értékes adat leírásában, hogy a Labirintust annyi kisebb épület alkotta, ahány kerülete volt Egyiptomnak. Eszerint negyvenkét – vagy egy másik megjegyzése szerint harmincnál kevesebb – részből tevődött össze a rendkívüli épületegyüttes. A kerületek száma ugyanis korszakonként változott.

A Labirintus a király piramisa mellé épült a déli oldalra, eredeti rendeltetése szerint tehát biztosan halotti templom volt, ahol a sírrítusokat végezték el és az áldozatokat mutatták be. Később világi célokra is felhasználhatták, ami átépítéssel is járhatott.

A Labirintusnak szerepe van az egyiptomi túlvilághitben is, mint középbirodalmi koporsóképek tanúsítják. Egy Kr. e. 4. századi papirusz szerint Ízisz összezavarja az Abüdoszba vivő utakat, hogy a gyilkos Széth ne találhassa meg testvére, Ozirisz holttestét.

Az ókor több labirintust is ismert, az egyiptomi mellett a – ma már mindenki előtt ismert – krétai volt különösen híres, melyhez a mintát a fajjúmi építményről vették. Ez volt Minósz király útvesztője, melybe a Minótauroszt zárták. A római korból egész sor áldozati kő alakjában kifaragott modell-labirintus maradt ránk a deltai Mendész városból. Nyilván azért jött a labirintus éppen ebben a városban divatba, mivel egyes görögök III. Amenemhatot Mendész néven emlegették. A táblákon, melyek többnyire Szobek krokodilus istent ábrázolják egy labirintus tekervényeinek közepén, a termékenységi szimbolika egyes elemei is láthatók, ami összefügg a Fajjúm közismert gazdagságával. Messze vezetne, ha tovább kísérnénk a labirintus motívum fejlődését a középkori katedrálisok vallási szimbolikájú útvesztőképein át a késő-reneszánsz és a rokokó parkok növényekből telepített ravasz tekervényeiig. Elterjedtsége az egész világon arra mutat, hogy a kollektív tudattalan egy archetípusával állunk szemben, melynek első monumentális építészeti megvalósulása III. Amenemhat temploma a Fajjúmban.

A vízellátás szabályozása

Az eddig felsorolt építmények valamilyen formában vallási célokat szolgáltak. A király legmerészebb vállalkozása azonban a Fajjúm vízellátásának szabályozása volt. Jól látta, hogy ennek a mélyen fekvő síkságnak a nagy része kihasználatlan: a Moirisz tó vize borítja, vagy a mocsarak miatt nem lehet megművelni. A földrajzi lehetőségek viszont adottak voltak földterület nyerésére. Diodórosz és Sztrabón beszél arról, hogyan kapcsolta be Amenemhat a Bahr Juszufot és a tavat, a Nílus áradásának évi ritmusába. Az a Hérodotoszra visszamenő feltételezésük helytelen, hogy a tó maga is mesterséges alkotás, az viszont megfelel a valóságnak, hogy víztárolónak használták. A víz útját a valószínűleg Illahunnál épített zsilipekkel lehetett lezárni. Arról ma is vita folyik, hogy a rendszer pontosan hogyan működött. Hérodotosz szerint hat hónapig a tóba befelé folyt a víz, hat hónapig vissza. Hasonlóan írja le Sztrabón is a lényeget: áradás idején a tó felgyűjtötte a felesleges vizet, a vízhiány hónapjaiban pedig vissza lehetett innen vezetni a Nílusba. A mai kutatás inkább úgy képzeli el a szabályozást, hogy a tóba valóban bevezették a vízfelesleget, innen azonban visszaengedni nem lehetett. A duzzasztás fontosabb része az illahuni zsilipeknél történt a Bahr Juszufon, ez a terület ugyanis elég magasan van ahhoz, hogy a víz valóban visszafolyhasson. A Bahr Juszuf szabályozásával nemcsak a Fajjúmban lehetett termőterületet nyerni, hanem Felső- és Közép-Egyiptom egyes területein is befolyásolhatóvá lett a Nílus vízszintje. (A fajjúmi rendszerhez hasonlóan működik egyébként korunk nagy technikai teljesítménye, a hatvanas években épült asszuáni vízduzzasztó gát, mely egész évben megfelelő szinten tartja a vizet az öntözőcsatornákban.)

III. Amenemhat alatt a Fajjúm képe gyökeresen átalakult, és ennek a nagy változásnak az emlékét a lakosság még kétezer évvel később is őrizte. Bár egyes részein már korábban is voltak települések, a nép a görög és a római uralom korában mégis őt tisztelte a terület egyik fő védőisteneként, nyilván őt tekintette a fajjúmi közösség létrehozójának. Több városban is hódolattal járult a lakosság az istenné emelt uralkodóhoz, fő kultuszhelye azonban érthető módon Hawara, a Labirintus környéke volt, ahol egy sztélé a leghatalmasabb isten, Szobek társaságában ábrázolja. A neve ebben az időben Pramarrész, vagyis „Fáraó Marrész”. Egy másik feliraton mint „jóságos isten” tűnik fel Ízisz és Harpokratész társaságában.

Egy Izidórosz nevű görögül író egyiptomi költő himnuszt ajánlott fel tiszteletére a Medinet Mádinál levő templomban. A szöveg mint Szukhosz (Szobek) és Amon istenek leszármazottját magasztalja és csodái között említi a vitorlás kocsit, amelyen a hegyekbe száguldott fel. Állatok szelídítéséhez is értett és egy varjút használt postásnak. A templomban folytatott ásatásnál valóban megtalálták egy kocsi maradványait, a római időkben pedig egy varjú sírját mutogatta a lakosság a Moirisz tó közelében. Mint mesélték, maga a király jutalmazta meg a sírral hűséges hírvivőjét.

A személyiségekben gondolkodó egyiptomi történeti tudatban III. Amenemhatnak különleges, kiemelkedő helyet biztosított építő és gazdaságfejlesztő tevékenysége. A történeti személy és a legendás király alakja egyaránt a Fajjúmhoz kapcsolódott. III. Amenemhat még össze tudta fogni a széthúzás erőit. De utódai, IV. Amenemhat király és Szobeknoferu királynő alatt megindult a bomlás, mely a XIII. dinasztia alatt az ország részekre szakadozásához, hosszú ideig tartó anarchiához vezetett.